Mindenekelőtt egy háttétinformáció: csak azokról az élményekről tudok hitelesen beszámolni, amelyeknek részese voltam. A nemzetközi utazási irodásokból álló csapatot ugyanis – egy rendkívül professzionális módon, minden részletre kiterjedő szervezésnek köszönhetően – kisebb csoportokra osztották, ahol mindenki előzetesen választhatta ki, milyen programokon szeretne részt venni. Olyan karintiai helyszínekre juthattam el az utazási irodás szakemberekkel, amelyek tökéletesen megmutatták, milyen sokszínű ez a dél-ausztriai tartomány.

Karintia, az IRONMAN fellegvára

A tartományba érkezésünk idején azonnal kiderült, itt most egyértelműen egyetlen esemény körül forog minden: ez az IRONMAN Austria–Kärnten, amelyet Klagenfurtban rendeznek, június közepén. A világ egyik legismertebb hosszútávú triatlonversenyén több ezer sportoló áll rajthoz, hogy teljesítse a legendás távot: 3,8 kilométer úszást, 180 kilométer kerékpározást és végül egy teljes maratoni távot, azaz 42,2 kilométer futást. Ahogy körbe nézünk, amerre járunk, nem túlzás azt mondani, hogy ilyenkor egész Karintia a triatlon lázában ég.

Klagenfurt és a Wörthi-tó környéke szinte teljesen átalakul a verseny kedvéért: lezárt utak, kijelölt futó- és kerékpáros pályák, önkéntesek százai és mindenhol izgatott készülődés fogadja az érkezőket. A sportolók még a verseny előtti utolsó bemelegítő távokat teljesítik a Wörthi-tó kristálytiszta vizében, Ausztria egyik legnagyobb alpesi tavában.

Bár legmélyebb pontja meghaladja a 85 métert, nyár elejére vize rendszerint kellemes, 22–24 Celsius-fokos hőmérsékletűre melegszik,

halljuk idegenvezetőnktől, aki azt is elmondja, így ideális a helyszín nemcsak ehhez a nagyszabású versenyhez, hanem a fürdőzéshez is. A hajójáratok ilyenkor szünetelnek, hogy a pálya zavartalan legyen, és még a sirályok is abbahagyják a vijjogást, némán landolnak mellettünk és csapnak le a vízben egy-egy halzsákmányért.

Világkörüli utazás – családosoknak, kanapéturistáknak különösen ajánlott

Magunk mögött hagyva a verseny izgalmait, első programunk helyszínére, a Minimundusba indulunk. Ez Klagenfurt egyik legismertebb látványossága – igazi világkörüli utazás néhány óra leforgása alatt: több mint 160 híres épület és műemlék aprólékosan kidolgozott, 1:25 méretarányú makettje sorakozik a parkban. Az Eiffel-toronytól a Sydney-i Operaházon át egészen a Tádzs Mahalig úgy járhatja be a látogató a világot, hogy közben végig Karintiában marad – nem véletlen, hogy a Minimundus az osztrák és a határon túlról érkező családok egyik legkedveltebb kirándulóhelye.

A világ körüli séta végeztével szülő vagy nagyszülő legyen a talpán, aki képes arra, hogy ne hagyna ott némi – vagy akár jelentős – összeget annak érdekében, hogy a család legkisebbjeivel békében távozhasson a turistalátványosságokat bemutató élményparkból. Ugyanis csak a mindenféle Minimundus-emlékkel megrakott shopon át lehet meg eljutni a mosdóhelyiséghez, és a park kijáratához. 

Nosztalgiajárgányal a városban, slow food egy árnyas udvar hűvösében

A parkolóban ezúttal nem a megszokott kisbuszhoz indulunk, hanem egy igazi időgéphez: Klagenfurt legendás nosztalgiajáratára kapaszkodunk fel. A város egyik legkedveltebb turisztikai látványossága egy régi, nyitott, hangos, de végtelenül szerethető veterán járgány, amely a történelmi belváros legfontosabb pontjait járja végig.

Környezetvédelmi díjat ugyan soha nem nyerne, csak a motorja olyan hangosan dübörög, hogy még a félholtak is meghallanák, a benzingőz kibocsájtásról és az állandó dudálásról nem is beszélve, de ettől még szerethető, és tényleg tökéletes vele az utazás élménye. Amerre csak elrobogunk, mindenütt mosolygó emberek integetnek, turisták fényképeznek minket, mi pedig néhány perc alatt úgy érezzük magunkat, mintha egy rég elküldött képeslap részlete lennénk.

A nosztalgikus városnézés során egymás után látjuk Klagenfurt legismertebb látnivalóit: a reneszánsz hangulatú óváros színes homlokzatait, a Landhaus impozáns épületét, a barokk templomokat, a hangulatos udvarokat és kávézókat, végül pedig a város jelképét, a Neuer Platz közepén magasodó Lindwurmot, vagyis a híres-neves sárkányszobrot.

Mert persze Klagenfurt történetében egy különös legenda is szerepel. A monda szerint a város helyén egykor egy hatalmas mocsár terült el, amelyben egy vérszomjas sárkány élt. A szörny rendszeresen megtámadta az arra tévedőket, míg nem néhány bátor férfi furfangos csapdát állított: egy horgonnyal felszerelt, kövér bikát kötöttek ki csaléteknek. A sárkány rávetette magát a könnyű prédának hitt állatra, a horog azonban halálosan megsebezte, így végül sikerült legyőzni a rettegett bestiát. A város hálából emelte a 16. század végén a Lindwurm-szobrot, amely azóta Karintia fővárosának legismertebb jelképe. Érdekesség különben, meséli még idegenvezetőnk, hogy amikor a szobor készült, a környéken valóban találtak egy őskori gyapjas orrszarvú koponyáját, amelyet sokáig a legendás sárkány maradványának hittek...

A városi legenda után jöhet az újabb meglepetés: a belváros egyik utcájában, amikor a Wiener Gasse 10. szám alatt befordulunk egy árnyas belső udvarba. Első pillantásra észre sem vennénk ezt az apró, titkosan jó helyet, pedig Klagenfurt egyik legizgalmasabb gasztronómiai műhelye bújik itt meg. Ez a Zommstehn, amelyet a szlovén származású Anja és Igor Ogris álmodott meg – ez nem egy szokásos étterem, hanem sokkal inkább találkozóhely és egy életérzés. Már a neve is ezt üzeni:

a karintiai nyelvjárásban a „zommstehn” annyit jelent: összegyűlni, együtt lenni.

A hely filozófiája a tányérokon is megjelenik, hiszen a Zommstehn a slow food mozgalom szellemiségét követi: a helyi alapanyagok, a szezonális kínálat, a termelőkkel kialakított személyes kapcsolat és a tudatos, fenntartható gasztronómia áll a középpontban.

A karintiai és az alpesi–adriai régió ízei találkoznak szlovén és olasz alapanyagokkal, miközben minden fogásban ott van a kreativitás és a kézműves szemlélet. A hűvös udvar árnyékában ülve nemcsak egy álomszerű késői ebédet kapunk, hanem bepillantást abba, hogyan válhat a vendéglátás egyszerre közösségi élménnyé, helyi identitássá és fenntartható szemléletté.

A szombat, amikor egész Villach énekel

Villachban már az első pillanattól az az érzésünk, mintha nem is Ausztriában, hanem a szomszédos Olaszországban járnánk. A Dráva partján fekvő város mediterrán hangulatú tereivel, színes homlokzataival, kávézóival, vidám életstílusával sokkal inkább idézi a déli szomszédot, mint a klasszikus alpesi városokat. Nem véletlen: Villach évszázadokon át fontos kereskedelmi csomópont volt az Adria és a Duna vidéke között, ahol osztrák, olasz és szlovén kultúrák találkoztak. A római korban már lakott település volt, a középkorban püspöki birtokként virágzott fel, majd a Habsburg Birodalom egyik jelentős kereskedővárosává vált. Bár sokszor pusztították földrengések és tűzvészek, mindig újjászületett – ma pedig Karintia második legnagyobb városa.

Történelmi belvárosának felfedezése önmagában egy élmény. A hosszú Hauptplatz elegáns házai között sétálva egymást érik a hangulatos teraszos kávézók, a vásárlásra hivogató kis üzletek, miközben fölénk magasodik a Szent Jakab-templom karcsú tornya, ahonnan, mint megtudjuk, tiszta időben a környező hegyek panorámája is megcsodálható. A várost különben minden irányból az Alpok vonulatai ölelik körül.

Hab a tortán, hogy nem is akármikor érkezünk felfedezni Villachot:

éppen arra a szombatra esik látogatásunk, amikor megrendezik a Villach singt, vagyis a „Villach énekel” elnevezésű közösségi ünnepet.

Ez a város egyik legkedvesebb hagyománya, amelynek lényege: ezen a napon a zene kiköltözik az utcákra. Helyi dalkörök, kórusok, népdalénekesek és zenekarok foglalják el a tereket, udvarokat, kapualjakat és utcakereszteződéseket. Nincs nagyszínpad, nincsenek sztárfellépők – maga a város válik koncertteremmé.

A helyiek közül sokan hagyományos karintiai népviseletet viselnek, családok, baráti társaságok állnak meg hallgatni az énekeseket, majd néhány sarokkal arrébb már egy másik kórus dallamai csalogatják tovább a sétálókat. Bármerre indulunk, újabb és újabb spontán koncertbe botlunk, mintha Villach ezen a napon egyetlen hatalmas, közös kórussá változna.

A város azonban ezen a napon még egy meglepetést tartogat.

Egy árnyas fa alatt, az utcán asszonyok ülnek körben, kötnek, horgolnak, hímeznek, miközben egy harsány felirat arra biztatja az arra járókat: csatlakozzunk hozzájuk! 

Mint kiderül, látogatásunk egybeesik a kötés és horgolás világnapjával, amelyet a helyi közösség szintén közös alkotással ünnepel. Az arra sétálók közül bárki leülhet néhány öltés erejéig beszélgetni, tanulni vagy egyszerűen csak együtt lenni a varrogató asszonyokkal.

Ez a két esemény együtt többet mesél Villachról, mint bármelyik útikönyv. Egy városról, ahol a hagyomány nem múzeumban látható emlék, hanem a mindennapok része; ahol a közösség ereje nem látványos szlogenekben, szépen megfogalmazott mondatokban, hanem közös éneklésben, kézimunkában és nyitott udvarokban valósul meg.

Mi pedig Karintiától búcsúzva nemcsak gyönyörű tájakat és történelmi városokat viszünk magunkkal emlékbe, hanem azt az érzést is, hogy itt a közösségi élményeknek ma is valódi értékük van, amelyeknek bárki részese lehet, aki ebbe a dél-ausztriai tartományba látogat.