Az ország főbb nevezetességeit már szilárd burkolatú autóúton lehet megközelíteni, az útépítések pedig rohamtempóban folynak – állítja a National Geographic 2008-as keltezésű útikönyve. De akkor miért telik hét-nyolc órába a főváros, Phom Penh és Siem Reap – Angkor közti út megtétele? Nos, azért, mert a 300 kilométeres közút döntő része egyszerűen járhatatlan földút, „tankcsapdákkal” és vízmosásokkal nehezített túlélő program. Ezért aztán csak két verzió lehetséges: vagy az elmúlt években az időjárás mosta el az amúgy príma közutat, vagy a neves útikönyv szerzői nem autóztak ezen az úton – se. Mert a Saigont – ma már Ho Shi Minh City – és a kambodzsai fővárost összekötő út is jobbára ilyen, borzasztó állapotú, ami bizony jócskán megnehezíti a világhírű Angkor megközelítését.

Repülni egyszerűbb

Az Emirates új Budapest-Dubaj járatával egy fokkal könnyebb lett Kambodzsába jutni. A kiterjedt hálózatnak és jó menetrendnek köszönhetően akár Hanoi, akár Saigon érintésével viszonylag kényelmesen lehet eljutni Siem Reapba. Az angkori romterülettől negyedórás tuk-tuk – vagyis motorkerékpáros tricikli – útra levő város reptere körülbelül a debreceni nagyságának felel meg, mégis évente több mint egymillióan használják. A fővárosi légikikötőben ugyanakkor csak 800 ezren fordulnak meg. A vietnami „légihíd” prímán működik: mindkét nagyvárost naponta 5-6 járatpár kapcsolja össze a kambodzsai célállomással. A Vietnam Airlines vagy az érdekkörébe tartozó Cambodia Angkor egyaránt a legkorszerűbb Airbus A321-eseket közlekedtet. A jegyár sem túlzottan magas: Saigon-Siem Reap egyirányú út 230 dollár körül van – és némi szerencsével ugyanennyibe (!) kerül a retúrjegy is. A menetidő pedig alig háromnegyed óra. Az igazán kalandvágyók azonban fittyet hánynak a kényelmetlenségeknek és az autóbuszt választják… Így tettem én is.

Hegyen-völgyön, hepe-hupán

Saigonból légkondicionált, full extrás – ám toalett nélküli – busz „repít” Phom Penhbe. A menetjegy mindössze 17 dollár, ami a repjegynek éppen a tizede… és sok tekintetben jobb, illetve élvezetesebb az út. A vietnami részen a sáskahadszerűen özönlő mopedesek, a kambodzsain pedig a lehetetlen útviszonyok miatt nem lehet tempósan haladni. Arról nem beszélve, hogy a buszsofőr „maszekban” seftel is egy kicsit. Saigon külvárosában kényszerpihenőre küldi az utasokat, s amíg a jórészt hátizsákos fiatalok a mellékhelyiséget keresik, addig a csomagtérből kibányásszak a poggyászt, hogy különféle dobozokkal töltsék meg a busz alsó részét. A kis dollárköteg átadása után folytatódik az út Kambodzsa felé. A határállomás – Bavot – akár a Balkánon is lehetne. A buszt italárusok és pénzváltók veszik körbe, a buszkísérő útimarsall pedig az útlevelekkel a határállomásra üget. A kambodzsai vízum – a vietnamival ellentétben – ugyanis az átkeléskor is kiváltható. A harmincdolláros díjat az ügyintéző fiatalember öt dollárral „toldja meg”, mint mondja, ennyivel kell megolajozni az ügyintézést. A belépő oldalon aztán igazi meglepetés ér: a határőr ugyanis a legkorszerűbb, amerikai know-howt utánzó vagy alkalmazó rendszert használ. A biometrikus – ujjlenyomatos, fényképes – azonosítás egy ilyen szegény országban anakronisztikus, de mindenképpen imponáló. A határállomáson egy hatalmas vámmentes pláza, pár száz méterre néhány kaszinóval felszerelt hotel található. A duty-free üresen ásítozik, a boltokban szerény a választék és néhány vízumra váró turista bóklászik bent.

Egynapos főváros

A királyi palota, a Nemzeti Múzeum, néhány pagoda és persze a helyi piac – ezzel ki is merül a kambodzsai főváros látnivalóinak tárháza. Az egész egy kis erőlködéssel egy nap alatt lezavarható, de a becses régészeti kincseket bemutató múzeumban könnyedén el lehet tölteni egy egész napot is. Gyalogosan nincs értelme bóklászni, ugyanis a mindenütt várakozó tuk-tukosok néhány dollárért egész napra rendelkezésre állnak, s örömmel visznek el minden látnivalóhoz. Mivel a forgalom a saigoninak csak töredéke, a mopedek is gyorsan mozognak – dudálva persze. A fővárosban ma már tucatnyi jó szálloda van, ráadásul mérsékelt áron. Napi 60-80 dollárért négycsillagos hotelszobát lehet foglalni, egy-egy étkezés pedig 10-15 dollárból kihozható fejenként. A fizetőeszköz itt is elsősorban az amerikai „zöldhasú”, olyannyira, hogy az ATM-ek is dollárt adnak ki, nem helyi pénzt, azaz realt. Hitelkártyát viszont nem fogadnak el mindenütt, még a jobb éttermekben is csak a készpénz járja. A piacok választéka és minősége jóval a vietnami szint alatt van, s ezért élvezeti értéke sem olyan, mint a szomszédban. A turisták többsége mindezek miatt csak átutazó Phom Penhben, útban Angkor felé.

Az ország turisztikai gócpontja egyértelműen Siem Reap, hiszen ennek „külvárosában” található az angkori romterület. A város elméletileg öt óra alatt érhető el Phom Penhből. Busszal, mikrobusszal vagy dzsippel lehet megtenni az alig 300 kilométeres távot, de egyik sem kellemes. Az „autópálya” mindössze tán 20 kilométer, a többi vörös porral borított és tankcsapdákkal bőven ellátott földút, amelyet ráadásul gyakran eső áztat vagy mos el. Az ötórás út ezért csak elmélet, a gyakorlatban minimum hat-hét óra az út. Busszal 20 dollár, bérelt kocsival és sofőrrel pedig ennek négyszerese a tarifa. A roppant fárasztó és helyenként kifejezetten veszélyes utazás után azonban Siem Reap kellemes csalódás. A városban félezer (!) különféle szálláshely közül lehet választani. A csúcs itt a Park Hyatt, amelynek itt is megkérik az árát, de 70-90 dollárért már jó négycsillagos, medencés hotelben lehet szobát kivenni. A szolgáltatások színvonala és az éttermek kínálata viszonylag szerény, de ezt az utazók jó része nem igen bánja, mert Angkor mindenért kárpótol. A városból 8 dollárért visz ki, vár meg és hoz vissza a tuk-tukos.

Angkorból is több van

Az elképesztő szépségű Angkor nem egy templom, s nem is kettő. A legismertebb Angkor Wat mellett tucatnyi hasonló szentély látogatható, s az utazó igazán nem tudja eldönteni azt, hogy melyik a legszebb. A romterület megtekintéséhez 20 dolláros napijegyet kell kiváltani – s ezt mindenütt, minden helyszínen alaposan ellenőrzik is –, de egy háromnapos bérlet ára mindössze 40 dollár. A turisták főleg a filmekből jól ismert Angkor Watot és Angkor Thomot keresik fel, de a vállalkozó kedvűek megmásszák a Phnom Banheng hegyet, hogy onnan letekintve nézzék meg a naplementét, megcsodálják a Ta Prohm hatalmas fákkal át- és benőtt épületegyüttesét és a kisebb, de romjaiban is megdöbbentően szép templomokat. Siem Reapból negyedórás tuk-tuk útra található a Tonle Sap-tó, amelyet fából készült, de ósdi dízelmotorokkal hajtott hajókból lehet felfedezni. A menetjegy 25 dollár, ám ennyiért nem csak a hatalmas tavat, de az itt található úszó falvat is fel lehet keresni. A tavon mozgó mini „ABC-k” is működnek. Pici csónakokban asszonyok árulnak üdítőt, rágcsálnivalót, gyümölcsöt a tavon nézelődőknek. Az igazán kalandra vágyók az esős évszakban „echte” szovjet szárnyashajóra is szállhatnak, s így is el tudnak jutni a fővárosba. Siem Reap egyébként igazán élhető város sok étteremmel, múzeummal, bárokkal és éjszakai élettel. Az árszínvonal itt magasabb, mint Phon Penhben, de még így is minden megfizethető. Alkudni itt is szinte kötelező, mert a selyemsálárustól a tuk-tuk sofőrig mindenki minimum a valós ár dupláját kéri a turistától. Probléma továbbá – s ezt legnehezebben az amerikaiak emésztik meg –, hogy akadozik és lassú az internet, amit még itt a nagyon szegény kambodzsai városban sem tolerálnak. A város szíve itt is a piac, ahol míves szobrokat, kerámiákat, selyemsálakat és előre csomagolt fűszereket lehet venni. Ez utóbbiakat csak azok tudják értékelni, akik a sok szakácsműsor hatására otthon is főzőcskéznek. A helyi fűszerek – sáfránytól a borsig – íze ugyanis egyszerűen pazar.

A gyűlölt-szeretett szomszéd

Siem Reapban és Phom Penhben is sokszor szóba került a szomszédos Vietnam. A gyűlölt Pol Pot rezsimet ugyan a vietnami erők semmisítették meg 1979-ben, de a hála ma már nem egyértelmű. A vietnami üzletemberek ugyanis az ottaniak szerint egyszerűen gyarmatosították Kambodzsát. Ők birtokolják a nagy hoteleket, ellenőrzik a turizmust, fektetnek be a mezőgazdaságba, s ők birtokolják a kambodzsai légitársaságot is. Egyszerre gyűlölt és szeretett szomszédok tehát.