Rabszolga vagyok egy módos városi házban. A sorsom nem a legrosszabb – van tető a fejem felett, étel és ital minden nap az asztalon. Egy dolog azonban biztos: sosem szabadulhatok fel. Apáim, nagyapáim, őseim mind rabszolgák voltak, annak születtem én is. A helyi olajkereskedő szolgája vagyok – így jöttem a világra, így is fogok meghalni. A sírkövem pedig ugyanott fog állni, ahol elődeimé: a Carnuntumba vezető út mentén, a gazdáim sírjai mellett. Itt a halottak kísérik a városba be, az élőket – a római világban ez mindenütt így volt, ez alól Carnuntum sem ​​​​​kivétel.

A szüleim mesélték, hogyan érkeztek ide egykor az első rómaiak: tutajjal a Dunán, lóháton és gyalog. A barbárok – hunok, gótok, avarok – messziről végig figyelték őket, de a rómaiakat ez nem zavarta. Gőgösen körülnéztek, és meglátták, ami kellett: vizet a Dunából, követ a közeli hegyekből, fát az erdőkből szereztek. Minden adott volt, hogy itt várost építsenek. És meg is tették.

Mi a légiós tábor falain kívül, a polgárvárosban (municipium) élünk. A katonák városrésze magas falakkal és őrhelyekkel védett, a miénket azonban senki sem őrzi. A város két végében amfiteátrum emelkedik: az egyik a nép szórakozását szolgálja, a másik kizárólag a katonáké. Jóval odébb, a városon kívül áll egy titokzatos kőkapu, amelyet Pogány-kapunak neveznek. Azt beszélik, diadalív volt valaha – de hogy ki és miért emelte, azt ma már senki sem tudja.

A mindennapjaink az olajkereskedő házához kötnek. Itt dolgozunk reggeltől estig az eladótérben és a hatalmas amforaraktárban: cipeljük a százliternyi olajjal és mézzel telt edényeket, pakoljuk fel, a polcokra vagy szállítjuk ki a megrendelők otthonaiba. Ha egy amfora kiürül, ki kell vinnünk a városon túli szemétdombra, és darabokra törni – mert egyszer használt edénybe soha többé nem kerülhet friss olaj.

A gazdáink a munka nehezét ránk bízzák. Ők maguk szinte egész nap a fürdőben pihennek, az éttermek valamelyikében falatoznak, vásárolgatnak, sétálnak vagy idehaza számolják a pénzt. Minden istenüknek megvan a maga ünnepnapja, és mivel a római birodalomban 256 istent tisztelnek, így nekik az évben 256 szabadnapjuk van – amikor semmi más dolguk nincs, csak enni, inni, tisztálkodni és mulatni.

Nem messze tőlünk áll Lucius háza, aki szintén kereskedő, csak ő textilekben utazik. Bíborcsigákból nyert festékporral színezi az anyagokat – nem is akárhogyan! A minap mesélte egy szolgája a piactéren, hogy egyetlen gramm festékhez 10-15 ezer tengeri bíborcsigát kell összegyűjteni a tengerben. Nem csoda, hogy Luciusnak jól megy a sora: üvegből készült ablakok sorakoznak a házában, saját konyhájuk van, sőt, néhány helyiségükben padlófűtést is kiépítettek. Latrina azonban náluk sincs – ahogy nálunk sem.

A szükségünket a közös városi latrinán végezzük, a fürdő mellett. Ott nincs különbség gazdag és szegény között, mindenki egymás mellé ül a lyukak fölé. Sőt, nők és férfiak is egy helyre járnak, egy időben. A latrina különben valójában afféle társasági hely: ott cserélünk híreket, ott vitatjuk meg a napi eseményeket, és előfordul, hogy üzletek is ott köttetnek – miközben mindenki teszi a dolgát.

A városi fürdők, a termák világa számunkra elérhetetlen – az a felsőbb osztály kiváltsága. Ők engedhetik meg maguknak, hogy egész nap a padlófűtéses termekben heverjenek, a falakon színpompás mozaikok között, forró medencékben vagy a mindig felfűtött szaunákban. Az ottani szolgák közben ételt-italt hordanak a pamlagokhoz, és mindenki úgy mulat, ahogy akar.

Városunk egyik legelőkelőbb háza a villa urbana – egy valódi palota. A lépcsősor oszlopos bejárathoz vezet, belül pedig hatalmas központi terem várja a vendégeket, ahol a medencét egyiptomi márvány borítja, olajlámpások világítják meg a falakat, és középen emelvényről zene vagy színjáték szórakoztatja a kiválasztottakat. Oda még sosem tehettem be a lábam.

A fürdő előterében álló termopóliumba viszont gyakran járok. Onnan hozom a gazdáimnak az ételeket és italokat, amelyeket a pultba süllyesztett agyagkorsókból kínálnak: halat, osztrigát, kolbászt, szalonnát, zöldségeket, sajtot, olívát, kenyeret, gyümölcsöt, mézbort – és persze garumot is mindig, a mindenre ráöntött halszószt. Néha nekünk, szolgáknak is jut a maradékból.

Most azonban későre jár. Felmegyek a padlásra, hogy eltegyem magam. Holnap új nap kezdődik: megint valami istenség ünnepe lesz, a gazdáim ilyenkor délutánig ki sem kelnek az ágyból, a vevők viszont már kora reggel ott tolonganak a bolt ajtaja előtt. Negotium pergitur, azaz „az üzlet folytatódik”, ahogy felénk tartják.

x x x

Eddig tartott a római kori rabszolga képzeletbeli története – különös benne, hogy mindaz, amiről szó van, az ma is látható, átélhető, sőt kóstolható tavasztól ősz végéig Carnuntumban. Magyar nyelvű információk a hivatalos honlapon és helyben is bőséggel rendelkezésre állnak, a terület bejárásához pedig 1-2 órás magyar idegenvezetés kérhető. Külön érdekesség, hogy az egyik vezető neve valóban Flavius – rajta kívül még ketten kalauzolják a magyar csoportokat –, összesen pedig 130 munkatárs dolgozik azon, hogy a látogatók a lehető legtöbbet kapják ebből a különleges élményből. A belépő 14 euróba kerül felnőtteknek, 6 év alatti gyerekeknek ingyenes, a program min. egy órás vezetéssel és római kori ebéddel is kiegészíthető, a helyi kávézó teraszáról pedig egyedülálló kilátás nyílik a feltárt romvárosra. A gyerekcsoportokat plusz kedvezmény várja, és még négylábú kedvencek is bevihetők a feltárt terület teljes egészére. Magyar nyelvű vezetéssel a program ITT foglalható.

A régészek különben eddig mindössze a múlt emlékeinek mindössze fél százalékát emelték ki a föld mélyéből – ami előkerült, az a közeli Bad Deutsch-Altenburgban található Museum Carnuntium falai között kapott helyet. Az értékes ókori leletek két szinten tekinthetők meg, időről időre új tematikus rendezésben. 2022 óta a „Carnuntum – világváros a Duna mentén” című kiállítás várja a látogatókat, ahol olyan tárgyak is láthatók, amelyek korábban soha sehol nem kerültek még nagyközönség elé – mind a hajdani gazdag katonai és polgári város mindennapjairól mesél.