Turisztikai szakkiállítást és kétnapos tanulmányutat szervezett a Thai Turisztikai Hivatal (Tourism Authority of Thailand, TAT) Chiang Mai-i képviselete decemberben, ám én úgy gondoltam, ha már ilyen messzire megyek, akkor megtoldom pár nappal az utazást – nem beszélve arról, hogy amikor két éve itt jártam, beleszerettem az országba. Így a szervezett program előtt két nappal érkeztem Chiang Maiba, hogy legyen időm kicsit felfedezni a környéket a magam módján is.

Az észak-thaiföldi városba Bangkokból alig több mint egy órás repüléssel jutottam el. Egy kedves thai ismerősöm – két évvel ezelőtti idegenvezetőm – foglalt szobát nekem a négycsillagos Chiang Mai Plaza Hotelben, ahova körülbelül tíz perces taxizást követően érkeztem a reptérről. A szállodába belépve tátva marad az ember szája, főleg, ha ez az első benyomás, ami ide érkezve, a kocsiból kiszállva éri: a lobbit gyönyörű színes és hófehér faragásokkal, thai stílusban alakították ki, esténként pedig élő, thai klasszikus zenét hallgathatunk itt.

Hatalmas túraválaszték

A Budapestről tartó hosszú – és alvás nélkül töltött – repülés után lazító, mégis hamisítatlan helyi élményekre vágytam – ám csak azután, miután megtaláltam a tökéletes dzsungeltúrát a következő napra. A városközponthoz közel lévő szállodából kilépve rengeteg apró túraszervező- és közvetítő iroda kínálja különböző, egy- vagy akár többnapos csomagjait. Ez nem csoda, hiszen Észak-Thaiföld természeti szépségei vetekszenek kulturális sokszínűségével – vagy inkább tökéletesen kiegészítik egymást. Miután érdeklődésemre többször is azt a választ kaptam, hogy az elefántháton való túrázás sok helyen valójában nem jó az állatnak – néhány rezervátum létezik, amelyik nem „dolgoztatja” reggeltől estig az elefántokat, és inkább csak etetni, fürdetni lehet őket, ám ez legtöbbször nem kínálja a dzsungelélményt –, ezért végül azt a túrát választottam, melynek plakátjára azt írták: „only walking”, vagyis csak gyaloglás. Az elefánthátas túrákban rendszerint szerepel egy egyórás vadvízi evezés, illetve bambusztutajon való ringatózás is, de a helyi törzsi népek életébe is bepillanthatunk egy gyors látogatás erejéig. De a túrára még hamarosan visszatérek.

A szívből jövő thai vendégszeretet, segítőkészség és közvetlenség előtt már akkor is megdöbbenve álltam, amikor először jártam itt, a mosoly országában. Ám északon mintha ez még erőteljesebben jelen lenne. Az ide látogatónak még a városban is olyan érzése van, mintha az igazi vidéki Thaiföldre jött volna, ahol az emberek még az eddigieknél is barátságosabbak. Jó példa erre az az eset, amikor tradicionális finomságokat keresve az egyik túraközvetítő fiatal hölgyet megkérdeztem, melyik a kedvenc étterme. Kérdésemre nem útbaigazítás volt a válasz: kijött velem az irodából és elkísért az általa javasolt helyhez.

Ebéd mezítláb

Azt már megszoktam, hogy a buddhista templomokba való belépés előtt le kell venni a cipőt, az azonban újdonság volt, hogy a The Whole Earth nevű étterembe is mezítláb kellett betérni. Valójában persze élveztem a helyzetet, és a hangulatos teraszon banánlevélbe csomagolt tenger gyümölcseit és halat kértem thai curryvel, ami kifogástalan volt. Hogy a kényeztetést tovább fokozzam, a késői ebéd és egy kis séta után egy kicsi, hangulatos thai masszázsszalonra esett a választásom, amiből szintén bőven volt választék. Aki járt már Thaiföldön, az valószínűleg tudja, hogy az utazás során legalább egyszer el kell menni egy thai masszázsra: igazi helyi lazító élményben lehet részünk rendkívül alacsony áron. Az egy órás masszázs 1600 forintnak megfelelő thai bahtba került csupán.

Éjszaka feléled a város

Chiang Mai Thaiföld második legnagyobb városa Bangkok után. Akárcsak számos más thai település, úgy ez a körülbelül 200.000 lakosú város is népszerű éjszakai piacáról, ahol szó szerint mindent lehet kapni. Este ide vezetett utam, ahol helyiek és turisták tömegében vegyültem el. A hömpölygő emberáradatot gyakran egy tuk-tuk vagy piros, platós taxi szakította meg. „Újoncoknak” szokatlan, visszatérőknek kellemesen ismerős illatok, fények, különböző zenék keveredése vett körül – még a relaxáló masszázs után is könnyű volt átvenni a pezsgő helyi életérzést. Természetesen nem tudja megállni az ember, hogy ne vásároljon valamit, a kiskocsikról árult különböző ételek láttán pedig nagy a csábítás, hogy figyelmen kívül hagyjuk az otthonról hozott tanácsot: „az utcán inkább ne egyél semmit”.

Sűrű erdőből a termőföldre

Miután a Wendy Tour & Treknél befizettem a dzsungeltúrára, izgatottan vártam, hogy felvegyenek a szállodánál. Időben jöttek is értem a szervezők, majd másfél órás autóút következett egy félig zárt platóra felszerelt fapadon ücsörögve tíz másik társammal, akiket természetesen nem ismertem. Volt köztük Ázsiát egyedül járó brit hátizsákos turista, hongkongi házaspár és svéd szerelmesek.

Az utazás összehozott bennünket, mire megérkeztünk kiindulópontunkra, ahol a kezünkbe nyomtak egy-egy adag banánlevélbe csomagolt rizst: a köretet az ebédhez, amit a túra feléig vittünk a hátizsákunkban. Már a megérkezésünk helyszíne is lélegzetelállító volt: gyönyörű teaültetvényekre láttunk rá, miközben egy háromfős család egy robogón kuporogva kanyardott az ültetvény mellett futó földútról az úttestre.

Túránk egy trópusi monszunerdőben vezetett. Ezek azok az őserdők, amelyek az Egyenlítőtől távolabb esnek, és jellegzetességük, hogy az éves csapadékmennyiség nem egyenletesen oszlik el, hanem szezonálisan változik. A Chiang Maira is jellemző monszunerdők megtalálhatók még többek között a Karib-térségben, Nyugat-Afrikában és természetesen Burmában, Vietnamban és Sri Lankán is, az egyenletes csapadékeloszlású trópusi esőerdők pedig például az Amazonas vagy az indonéz szigetek, illetve Pápua Új-Guinea egyes erdei. Az erdőben rengeteg bambusszal, banánfával és liánfélékkel találkoztunk. Utunk során páran bemásztunk egy denevérek lakta barlangba is, és épp, amikor már mindenki kellően elfáradt a hegymenetekben, egy erdei vízeséshez érkeztünk, ahol csobbantunk is egyet. Az ebédre hozott rizst rejtélyes módon oda került csirkecombokkal egy üres bambuszkunyhóban, a földön fogyasztottuk el, a banánlevelet használva tányérnak. A kunyhóban csupán egy kislány aludt, anyukája kint árulta a vizet a megpihenő túrázóknak. Ebéd után folytattuk utunkat, és minél jobban haladtunk kifelé az erdőből, annál többször találkoztunk elszigetelten élő helyiekkel vagy a földjüket művelő munkásokkal és családjaikkal. A túra végeztével visszaindultunk Chiang Maiba, átjelentkeztem a Thai Idegenforgalmi Hivatal által foglalt Empress Hotelbe, hiszen este már a TAT frankfurti szervezésű csoportjával mentünk vacsorázni.

Ilyen a thai életérzés

A tizennegyedik Chiang Mai & The North Travel Martot, vagyis a Chiang Mait és Észak-Thaiföldet bemutató szakmai kiállítást a hatalmas alapterületű Chiang Mai Nemzetközi Konferencia- és Kiállítási Központban (Chiang Mai International Convention and Exhibition Centre) tartották. Egy tradicionális táncbemutatót követően a Thai Turisztikai Hivatal PR-osztályának igazgatója, Chattan Kunjara bemutatta a hivatal legújabb, Discover Thainess elnevezésű nemzetközi kampányát. A kampány hét témára, pontosabban hét, Thaiföldre és a thai emberekre jellemző életérzésre épít (angolul: energetic, fun, creative, prestigious, feel harmonious, feel sophisticated, peace of mind). Az energikusság a sportban és a játékos programokban nyilvánul meg, a szórakozást a fesztiválok, a vásárlás és az ínycsiklandó ételek jelentik, a kreativitásnak a művészetek és a kézimunka az alapja, a tekintélyesség a thai történelemből ered, a harmónia a falusi életben és a társadalomra alapuló turizmusban mutatkozik meg, a kifinomultságnak a luxus és nagyszabású projektek adnak teret, nyugalmat árasztó érzést pedig az egészségmegőrzés, a wellness és a meditáció nyújt.

A kampány januárban ér a második fázisába, amikor az októbertől decemberig tartó tesztidőszakot követően ténylegesen elindítják a nemzetközi projektet. A hivatalos kezdés január 14-én volt a bangkoki Lumphini Parkban. A harmadik szakasz az összetett globális marketingről fog szólni, melynek során a kampány aktívan megjelenik a nemzetközi médiában, az utazási irodáknál és az olyan közösségimédia-csatornákon is, mint a YouTube és a Facebook.

Miért éppen Chiang Mai?

A Thai Idegenforgalmi Hivatal ezután Észak-Thaiföld turisztikai kínálatával ismertette meg a jelenlévőket. Chiang Mai hamarosan felkerülhet az UNESCO Világörökség listájára, nem hiába: a 720 éves város gazdag történelmi múlttal büszkélkedhet. A 13-18. század között a jelenlegi Észak-Thaiföld területén helyezkedett el a Lanna királyság, melynek második fővárosa volt, miután az elsőt, Wing Kum Kam városát elöntötte az árvíz. A név is innen ered: a Chiang azt jelenti, város, a Mai pedig azt, hogy új. Részben ebből az örökségből táplálkozik a város, a tartomány és a régió turizmusa, ám a történelmi emlékeknél sokkal többet nyújt. A TAT elmondása szerint a legfőbb idegenforgalmi fejlesztések az öko-, a sport-, a kaland-, az egészség-, az üzleti, a konferencia-, a kézművességen alapuló és a kulturális turizmus területén összpontosulnak, emellett fontos szerepet kap a szórakoztató, illetve tömegturizmus is.

A konferenciaturizmusban főképp az ázsiai országok lakosai lehetnek érdekeltek, hiszen Chiang Mai nemzetközi repülőterére többek között Szingapúrból, Kína több városából, Malajziából, Szöulból és Hongkongból is érkeznek közvetlen járatok. Az egészségturizmus alapja a hagyományokra épülő masszázsfélék, a meditáció, a különböző egzotikus kényeztetések és a testi-lelki harmónia összehangolása. A sportturizmust említve sokaknak valószínűleg a thai box jut eszébe, ami természetesen jelen van és egyre népszerűbb is, ám az északi régióban számos nagy golfpálya is található, emellett többek között futó- és autóversenyek is helyet kapnak itt, sőt, kerékpáros és golffesztivált is rendeztek már Chiang Maiban. Az ökoturizmus a dzsungeltúráról, a természetjárásról, a rizs- és teaültetvények megismeréséről szól, de a kalandturizmus is nagyon sokrétű: hőlégballonról vagy akár sárkányrepülőről csodálhatjuk meg az alattunk elterülő tájat, dzsiptúrán vehetünk részt, erdei kötélpályán száguldhatunk, de a sziklamászást, a vadvízi evezést vagy a terepmotorozást is kipróbálhatjuk. A kulturális turizmus sem csupán arról szól itt, hogy az egyébként gyönyörű, tekintélyt parancsoló, ókori és kortárs buddhista templomokat megcsodáljuk: emellett bepillantást nyerhetünk a helyi szokásokba, részt vehetünk az ünnepeiken – például a thai újév kezdetekor tartott Songkran fesztiválon –, megismerhetjük művészetüket, megkóstolhatjuk tradicionális ételeiket.

Középkori királyságok, ködben úszó erdőségek

Chiang Maiból ráadásul számos közeli tartományba könnyedén eljuthatunk. Például az ország legészakibb tartományába, Chiang Raiba, vagy a 13. századig a Mon királyság, majd a Lanna királyság, később pedig a burmaiak uralma alatt álló Lamphun és Lampang tartományokba, de a Mianmarral határos Mae Hong Sonba is ellátogathatunk, amely arról nevezetes, hogy ez Thaiföld leghegyvidékibb, éppen ezért szinte folyamatosan ködfátyolban úszó tartománya.

A kiállítást követően egy gyönyörű, virágokkal borított parkba, a Royal Park Rajapruekbe vitték a résztvevőket vacsorázni. A 80 hektáros kertben buddhista szimbólumok, annak végében pedig egy buddhista templom ékesedik. A rajapruek (vagy ratchaphruek) egyébként nem más, mint Thaiföld nemzeti fája, egy sárga virágokkal borított fafajta. A parkot a 2006-os virágfesztivál alkalmából hozták létre, mely több mint 3,5 millió látogatót vonzott. A park akkor annyira népszerű lett, hogy a fesztivál után kissé átalakították, és 2008-ban megnyitották a nagyközönség előtt. Azóta számos rendezvényt is tartottak már ebben a meseszerű környezetben.

A vakító templom, a smaragd Buddha és a sült szöcske

A másnap kezdődő kétnapos tanulmányút során az egyelőre kevesebb turista által látogatott Chiang Rai tartomány gyöngyszemeit és látnivalóit fedeztük fel. Az út első napjának fénypontja kétségkívül a kezdő program volt: a Wat Rong Khun, vagyis a fehér templom meglátogatása. A kortárs buddhista templomot 1997-ben tervezte Chalermchai Kositpipat helyi művész, és elhatározta, hogy saját pénzéből valósítja meg tervét – mintegy 328 millió forintnak megfelelő összeget költött a projektre, melynek során 2008-ra felépült a hófehér, apró üvegmozaikokkal borított templom. Az épületen minden elem jelentéssel bír: a templomba egy kis hídon juthatunk be, alattunk karok nyúlnak felfelé, néhol koponya is látható: a vágyak és a pokol jelképei. A hídon nem állhatunk meg: ha egyszer felléptünk rá, megállás nélkül végig kell haladni rajta – melyre a fotózkodás közben meg-megállókat hangosbemondón figyelmeztetik is -, el a két szörny mellett, akik vigyázzák az utat, hogy a rossz lelkek ne juthassank be a mennyországba. A templomba belépve pedig meghökkentő kép tárul elénk: a falra freskóként felfestve modern szimbólumok, képek láthatók, melyek a romlott világot jelképezve lebegnek a térben. Feltűnik egy apró Michael Jackson, Neo a Mátrixból, Freddy Kruger a Rémálom az Elm utcában című filmből, de a Gruból ismert minionok is megjelennek. Ebben a hatalmas, festett káoszban pedig, a templom közepén egy viaszból készült, rendkívül élethű, meditáló buddhista szerzetes áraszt nyugalmat. A turisztikai kiállítás egyik thai résztvevője beszélgetésünk során elmondta, hogy a művész olyan alkotást akart létrehozni, amely legalább annyira felejthetetlen élményt nyújt az ide látogatóknak, mint a Kambodzsában található Angkor Wat. Ezt pár nappal később elmeséltem egy másik thai ismerősömnek – aki mellesleg ismeri a templom tervezőjét –, és ő nevetve csak ennyit mondott: „az Angkor Wat semmihez sem hasonlítható.”

Következő állomásunk a Singha Park volt, ami egy egyre népszerűbb és folyamatosan fejlesztés alatt álló ökopark teaültetvényekkel, végtelen virágmezőkkel és számos attrakcióval. A parkban sétálhatunk vagy szafaribusszal is bejárhatjuk azt, de akár biciklit is bérelhetünk, hogy körbetekerjük a változatos tájat. Egy 1,5 kilométeres átcsúszópálya is épült a magasban, ami teaültetvények felett halad, de egy hatalmas mászófalat is építettek ide. Bár többen nem tudták hova tenni az itt található afrikai zsiráf- és zebrafarmot, mindenesetre sokan keresik az alkalmat, hogy ellátogassanak ide és megetethessék a barátságos állatokat.

A virágmezőkből a városba indultunk: a tartomány székhelyére, a 70.000 lakosú Chiang Rai városba vezetett utunk. Maga a tartomány egyébként több száz évig burmai uralom alatt állt, majd Chiang Mai része lett, amelyet 1899-ben csatoltak Thaiföldhöz. Chiang Rai csupán 1933 óta számít az ország önálló tartományának. Rövid buszos túránk során betekintést nyerhettünk a város igen kevés turistát felvonultató hétköznapi arcába, láthattuk iskoláit, intézményeit, majd természetesen az egyik itteni buddhista templomot, a Wat Phra Kaew-t is megnéztük, melynek fő éke a smaragd Buddhaként elhíresült, egyébként jádekőből faragott, arany díszítésekkel kombinált szobor. A vacsorát követően Chiang Rai éjszakai piacán is bolyongtunk és vásárolgattunk, és páran először itt és most estünk át egy, a legtöbb európai ember számára meghatározó élményen: megkóstoluk ugyanis a frissen pirított, fűszeres szöcskét, selyemhernyót és bambuszhernyót. Az első sokk után mindannyian elkezdtünk csipegetni belőle, persze thai útitársaink nem fogták vissza magukat: ők olyan lelkesedéssel falatoztak az ínyenc ropogtatnivalóból, mint ahogy mi nyúlunk a chips vagy a ropi után.

A hegyi törzsek és a falusi élet tartománya

A tanulmányút második napját a különböző törzsi népek és falusi emberek életének megismerésével kezdtük. Első állomásunk a karen nép volt – őket sokan csak úgy hívják, hogy „long neck Karen”, vagyis a hosszú nyakúak, hiszen ennek a törzsnek a nőtagjai viselnek a nyak hosszabbítására szolgáló, egymásra helyezett karikákat. Már egészen kisgyermekkorban felteszik az első „ékszert”, majd minden évben egyre több karika kerül a nyakra, így nyújtva azt egy egész életen keresztül. A dolog pikantériája az, hogy a karen törzs eredetileg nem Thaiföldön él, hanem Mianmarban. Azonban megélhetésük megkönnyítése miatt néhányan úgy döntöttek, ebben az országban próbálnak szerencsét. A hegyi telket különböző munkákért cserébe kapják annak tulajdonosától, és a turisták vásárlásaiból, adományaiból is igyekeznek fenntartani magukat. Az idegenforgalom mindenesetre esszenciális szerepet játszik az életükben: naponta száz és kétszáz közötti turista látogat el ide, nézi meg házaikat, fotózkodik velük és vásárol sálat, képeslapot és egyéb kézműves termékeket. Bár a legtöbbet a karenről hallottunk, több nép is él itt egy helyen: például az akha, a lahu és a palong törzs néhány tagja. A különböző törzsek egyébként nem szoktak keveredni, de Chiang Raiban a munka és a turizmus miatt ebben a kis faluban laknak együtt, a határok pedig már-már elmosódnak közöttük.

Ezt követően út közben más falvak életébe is bepillanthattunk. Volt, ahol megnézhettük, hogy hogyan is készülnek a szövőszéken a gyönyörű thai sálak és egyéb szövetek, részesei lehettünk egy falusi, szent szertartásnak, és az európaiak számára újabb szokatlan ízek világában kalandozhattunk a sós-savanyú licsilevestől kezdve a hagyományos módszerrel készült, friss rizstejig.

Csónakkal és hajóval a Mekongon

Következő programunk egy farmon kezdődött, ahol egy platós kocsi hátulján tömörülve kukoricáson és egyéb ültetvényeken keresztül zötykölődtünk el a Mekonghoz. Ott hosszú csónakokba ültünk, majd egy kis folyami szigeten kikötve máris ismét tradicionális fogásokat ettünk. Ezt követően pedig hajóra szálltunk, és meg sem álltunk egészen az ópiumkereskedelem révén híres-hírhedtté vált, legendás Arany Háromszögig. A Mekong és a Ruak folyó összefolyásánál fekvő terület, Burma, Thaiföld és Laosz hármas határvidéke mindig is távol esett a fővárosoktól, így itt viszonylagos szabadságot élveztek az ópiumtermesztő parasztok és erre az ópiumra építve számos kábítószer-laboratórium jött létre. Thaiföldön ma már viszonylag kevés ilyen üzem akad, de akit érdekel a drog kultúrtörténete, mindenképp keresse fel a thai oldalon található Ópium Múzeumot. Bár a hajóról sokat nem lehet látni a Mekong által határolt országokból, mégis különös érzés, amikor egyszerre kémleljük Thaiföld, Laosz és Mianmar partjait. A laoszi oldalon nemrég egy hatalmas kaszinó is épült, amit jól látni a hajóról – a thaiok ide járnak át, mivel az ő országukban nincsen kaszinó, legalábbis legálisan működőt biztosan nem találunk. Pénznyelők és rulett természetesen Mianmar határ menti területén is van, ami szintén népszerű célpont a thaiok körében. A hajókirándulással véget is ért a tanulmányutunk, az utazás azonban nem. Chiang Raiból ugyanis Bangkokba repültünk, onnan pedig volt, aki rögtön hazament, mások maradtak még egy kicsit a fővárosban vagy környékén – így tettem én is.

Airbnb-szállásról a történelmi városba

Még itthon döntöttem úgy, hogy Bangkokban kipróbálom, milyen egy airbnb-lakásban megszállni. Egy kis garzont választottam egy olyan, modern kondomíniumban, amely távol esett a város központjától, turista nem igazán jár itt. Szerencsére első tapasztalatom nagyszerű volt – a tetőtéri medencére néző lakás legalább olyan jól nézett ki, mint a képeken, a tulajdonos – egy huszonéves, itt élő tajvani srác – pedig segítőkész és kommunikatív volt, és minden, egyébként kevés felmerülő problémát igyekezett megoldani.

Írásom elején említett, két évvel ezelőtti helyi idegenvezetőmmel innen indultunk a körülbelül másfél órás távolságra lévő Ayutthaya tartományba és azonos nevű székhelyére. Útközben betértünk a japán faluba, egy korábban japán telepesek által lakott területre, ahol ma múzeum és japánkert áll. Utunk következő állomása a Baan Hollanda, vagyis a holland falu volt – az 1600-as években itt, a Chao Praya folyó mellett telepedtek le a holland kereskedők. Ayutthaya ugyanis nem csupán rendkívül fontos vallási, de Thaiföld – vagyis akkor még Sziám – egyik leglényegesebb kereskedelmi központja is volt ebben az időben. Ez persze nem véletlen, hiszen a terület ekkor az Ayutthaya királyság része és középpontja volt. Éppen ezért nem csupán Japánból és Jáva szigetéről, de Európából is igen hosszú hajóutakat tettek meg a kereskedők, hogy végül itt kössenek ki. A királyság fő exporttermékei közé tartozott a szappanfa – más néven mosódiófa –, a szarvas- és rájabőr, a rizs, az ólom, az elefántcsont, sőt, még az elefánt is. Ennek emlékét őrzi az itt található múzeum, melynek sajnálatos módon nem túl nagy népszerűségét az mutatja, hogy a múzeumot csupán miattunk nyitották ki. Pedig rengeteg érdekes információt, interaktív térképeket, korabeli tárgyakat és replikákat találhatunk, ha betérünk ide.

Buddha-szobrok, amíg a szem ellát

Utunk során több templomot is meglátogattunk – a Wat Panang Choeng például egy gigantikus arany Buddha-szobrot rejtett, a templom mellett pedig mintha egy mini Kínába csöppentünk volna, érdekes egyvelege tárult ugyanis elénk a thai és a kínai vallási művészetnek. A kínai hatás a régi használati tárgyaktól a díszítőelemeken át a thai klasszikus zenéig sok mindenben észrevehető. Ennek egyik oka, hogy a thaiok régen kínai művészeket hívtak országukba, hogy tanítsák a helyieket. A következő templom, a Wat Yai Chai Mongkol területén a megszámlalhatatlan Buddha-ábrázolás, egy óriási fekvő Buddha és a gyönyörű sztúpák között járva akarva-akaratlanul is magába kerített valami megfoghatatlan, nyugalmat árasztó érzés. Főleg olyankor, amikor thai ismerősöm meggyőződését, vallásértelmezését és történeteit hallgattam, miközben szinte észrevétlenül, szépen lassan én is átvettem a tisztelet jelének számító szertartást, amint egykori királyaikat vagy Buddhát ábrázoló szobrokhoz érkeztünk.

Ünneplés az ókori sztúpák között

Tartalmas napunk utolsó állomása maga Ayutthaya város volt, ahol véletlenül óriási helyi csinnadrattába keveredtünk: az itt élők ugyanis épp azt ünnepelték, hogy a város 23 éve lett az UNESCO Világörökség része. Volt itt minden a fülsiketítően hangos zenétől a díszekkel teleaggatott elefánton át a helyi iskolák diákjainak fellépéséig és a végeláthatatlan hosszúságú vásárig, ahol a legkülönbözőbb finomságokat lehetett megkóstolni. Persze megnéztük az ünnepség tárgyát is: azt a történelmi parkot, melynek területén a burmai háborúban félig-meddig lerombolt sztúpák állnak, és ahol gyönyörű, aranyból és drágakőből készült relikviákat találtak, amit a helyi múzeumban lehet megtekinteni. Érdekes, hogy ebben a múzeumban sem volt senki rajtunk kívül, pedig a kordokumentumok és a leletek mellett ezeket az értékes relikviákat szinte úgy őrzik, mint a brit koronaékszereket a londoni Towerben: üvegvitrinben egy elkülönített, légkondicionált teremben, ahova fotocellás ajtón lehet bemenni, melyet természetesen biztonsági őr véd, fényképezni pedig csak ebben a helyiségben nem lehet.

Ayutthayai utamat követően thaiföldi kalandozásaim egy kis bangkoki sétával és a helyi tömegközlekedéssel való kihívásokkal fejeződtek be másnap, ami után élményekkel gazdagon, máris visszavágyva ebbe a gyönyörű és változatos országba – vagy még el sem szakadva tőle igazán – felültem a Dohába, majd a Budapestre tartó járatra.