A túrázás és a futás rajongóiként tengerpart helyett idén a hűs alpesi legelők felé vettük az irányt, így aztán az itthoni negyvenfokos kánikulából egy frissítő nyaralásra indultunk Ausztria kétezer méter magas hegyei és kristálytiszta tavai felé.

Ausztria mesekönyvbeillő tájaira megérkezni mindig olyan, mintha visszamennénk az időbe, vagy legalábbis beugranánk egy mesekönyvbe. A zöld százféle árnyalata mindenhol, a magas hegyek oldalaiból a békésen legelésző szarvasmarhák kolompolása hallik, virágoktól ablakok, erkélyek, házak és kertek… Nem vitás, hogy az osztrákok imádják a természetet és nagyon jól tudnak benne élni. Miközben este a szállásunk erkélyén kortyolgatom a boromat és figyelem a szemben lévő hegyoldal rézsűjén legelő bocikat komolyan eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne itt élni. Minden annyira békés… igyekszem feltöltekezni a pillanattal, hiszen épp erre való a nyaralás: kipihenjünk magunkat és persze új élményekkel gazdagodjunk – na ez utóbbiból nálunk nem volt hiány, a pihenés… nos, az maradt itthonra.

Az arisztokrácia egykori menedékhelye és a Schmittenhöhe virágos rétjei

Zell am See és Kaprun környéke télen egy igazi síparadicsom, de mivel mi nem síelünk, eddig csak hírből ismertük a régiót. Volt viszont kész tervünk a következő néhány napra, a Glossglocknertől kezdve, kastélyokon át alpesi legelőkig számos látnivalóval.

Zell am See tóparti hegyekkel körülvett városa nem csak minket babonázott meg: Ferdinand Porsche birtokot vásárolt a környéken, de ez volt egykor az osztrák arisztokrácia menedékhelye is. Az 1880-as években például gyakran túrázott erre a magyarok kedvenc királynéja, Sisi is, akinek magunk is a nyomába eredtünk az egyik hegyi ösvényen.

A Zell am See-ből (is) induló felvonókkal elérhető Schmittenhöhe tele van kirándulóútvonalakkal. Az Alpok magaslatai, a panoráma út mentén elénk táruló kilátással könnyű és látványos túrának ígérkezett, és akár kisebb gyerekekkel is kényelmesen végigjárható. Mi annyira nem tudtunk elszakadni tőle, hogy kétszer is felmentünk, egyszer Zell am See-ből, egyszer pedig Viehhofen felől, és mindkétszer ingyen, köszönhetően a szállásra érkezéskor kapott kedvezményes kártyánknak, amellyel a környék szinte összes felvonóját ingyenesen használhattuk. Egyébként a kártyához kapott kis füzet rengeteg programlehetőséget rejtett: a terveink között például egyáltalán nem szerepelt a tó körbehajózása, de mivel ezt is ingyenesen lehetett igénybe venni, gondoltuk élünk a lehetőséggel – és nem bántuk meg.

Az osztrák hegyek királya

A békés alpesi rétek és a hajókázás idillje után Ausztria legmagasabb hegyére, a Glossglocknerre készültünk. Ez valójában egy autós túra (is lehetett volna) végig a Glossglockner Alpesi úton, vagyis a Hochalpenstrassén, ami 48 kilométeren keresztül vezet végig az Alpok magaslatain.   

A kanyargós hegyi úton haladva minden egyes hajtűkanyar újabb és újabb lélegzetelállító látványt tartogatott: hol kisebb vízesések csordolgáltak le, hol kecskék legelésztek a zord magaslatokon. Ahogy haladtunk előre, az út kezdett egyre izgalmassabbá válni, a szűk kanyarok között bármerre néztünk mesebeli hegycsúcsok látványa tárult elénk. A Hochtor megállónál leparkoltunk és elindultunk, hogy immár saját lábunkon vegyük célba a hegy vad tanösvényeit. Hogy mennyire frissítő volt a környék, azt mi sem bizonyította jobban, mint a kilenc fokos hőmérséklet, amely az autóból való kiszálláskor fogadott minket.  A tájról egyébként nem könnyű anélkül beszélni, hogy ne menjünk át csöpögő áradozásba, de nincs mit tenni: én menthetetlenül elvesztem a soha nem látott valószínűtlenül kék, sárga, fehér és rózsaszín virágok között. Fittyet hányva a biztonságra, mobillal kezemben haladtam a sziklákon, miközben jócskán lemaradva fél szemmel azért az ösvényen haladó gyerekeimet figyeltem, akik persze hegyi kecske módjára közlekedtek a néhol hajmeresztő úton. Aztán sziklás és nyomokban havas tájon egyre zordabb az idő, és az egyik pihenőnél megállva alig láttunk ki a felhőből és ködből, ezért úgy döntöttünk, visszafordulunk. De nem bántuk meg, mert ez a festői út önmagában is világszínvonalú látványosság, még túra nélkül is, még ha „csak úgy” végig autózunk rajta.

Luxusautók, kilátó és szivárványos forgatag

Következő úti célunk Stuttgart volt, noha valószínűleg nem a péntek volt a legjobb választás, hogy a német autópályákon közlekedjünk, mert az utunk egy dugóval teli rémálommá vált: egyik stau érte a másikat, és mire megfásultan megérkeztünk Stuttgartba, már mindenkinek tele volt a hócipője. Azért tettünk este egy rövid sétát a városban, ám elsőre nem igazán varázsolt el. Szerencsére másnap minden megváltozott…

Először is, a legidősebb gyerek kedvéért elmentünk a Porsche Múzeumba, ami nem csak a 18 évesnek volt izgalmas, hanem két tizenéves lánynak is. Még én is, akit kevéssé hoznak lázba az autók, ámulva nézelődtem.

A város egy újabb izgalmas arcát mutatta meg, amikor megérkeztünk a Killesberg Parkba, ahol órákat lehetett volna eltölteni: van itt állatkert, kilátó, játszótér, estére cirkusz... és persze jókat is lehet enni, például a park egyik olcsó sörözőjében.

Aztán végérvényesen kiderült, hogy tényleg érdemes volt eljönni Stuttgartba - és nem csak azért, mert a Königstrassén több olyan üzlet is van, ahová minden jelen lévő tini szerint muszáj volt bemenni – hanem azért is, mert Stuttgart egy színes és modern város, ahol tök jól megférnek együtt a történelmi látnivalók és a csúcsmodern épületek, ahol az emberek jófejek, nyitottak és elfogadóak, ahol a Schlossplatzon órákig el lehet ücsörögni a napernyők árnyékában, és ahol boldogan megfér együtt a Jazz Fesztivál és a Pride.

A kilátó, ahonnan le lehet csúszdázni, és magyarok mindenhol

Túrázós, hűsölős nyaralásunk utolsó szakasza végül az Ossiachi-tó körbe biciklizésébe, a környező tavakban megejtett vad fürdőzésekbe, és a panzióban túlzott mennyiségű magyarral való találkozásba torkollott. Még valamikor nyár elején olvastam, hogy annyi magyar dolgozik Ausztriában, hogy az ország szinte már megállna magyarok nélkül. És tényleg mindenhol ott vagyunk: a közérttől kezdve, a fürdőkön át az éttermekig, tulajdonképpen bárhol számíthatunk a lebukásra, ha hallanak minket beszélni, nem úgy, mint Stuttgartban, ahol egyébként nemhogy magyar hangot nem hallottunk, de magyar rendszámú autót se láttunk. Az egyik sportboltban viszont megkérdezte az eladó, hogy milyen nyelven beszélgetünk, mert annyira szép!

De kanyarodjunk vissza Karintiába, ahol ezúttal a gyerekekkel is megmásztuk a Wörthi-tó égbe nyúló Pyramidenkogel kilátóját, amelynek a tetejéről aztán családilag lecsúszdáztunk. Ez kinek mókás volt, kinek nem, így utólag már tudom, hogy nekem például nem kellett volna.

A környék tavaiban fürdeni viszont nagyon is jó - főleg, hogy időközben Ausztriában is elérte a harminc fokot az időjárás. Ám a tavak hűvösebbek, mint amihez mi a hazai vizeinknél hozzászoktunk, úgyhogy a felfrissülés garantált volt. Különösen, hogy mindenhol egy stégről lehet különböző ugrótechnikákat alkalmazva vízbe vetni magunkat – és persze a másikat. A wörthi-tónál egy igazán exkluzív strandra sikerült bemenni, a Faaker-seenél található egyik strandra viszont – azóta sem jöttünk rá, hogyan és miért – ingyen mehettünk be, de ha már ott voltunk ettünk is egy jó ebédet. Így aznapra sem maradt el a bécsi szelet, ezúttal is leteszteltük és arra jutottunk, hogy mindenhol egyformán finom, akárcsak a spenótos gőzgombóc és a smarni…