A generalisszimusz parancsa mögött Georgij Fljorov (1913-1990) atomfizikus felfedezése állt. A szovjet fizikusnak feltűnt, hogy mind az amerikai, mind a német tudományos folyóiratokban hirtelen csökkent a maghasadással foglalkozó közlemények és cikkek száma, amelyből a kutató (helyesen) arra következtetett, hogy mindkét háborús fél az uránbomba előállítására készül.

Ennek a szekunder információnak köszönhetően Moszkva egyrészt már ebben az évben áttelepítette Kazanyba a leningrádi fizikusokat, másrészt 1943. április 12-én Igor Kurcsatov (1903-1960) vezetésével megalapította a Szovjet Tudományos Akadémia 2-es számú Laboratóriumát, amelyet vezetője után mindenki csak Kurcsatov Atomenergia Intézetként (Институт Атомной Энергии им. И.В. Курчатова, azaz КИАЭ) ismert. (Az elnevezést hivatalosan egyébként csak 1955-ben vehette fel az intézmény.)

A szovjet nukleáris program politikai irányítását Lavrentyij Berija (1899-1953), az NKVD rettegett vezére látta el. Maga Kurcsatov egyébként a lehető legjobb választás volt a feladatra: az első oroszok között volt, akik komolyan foglalkoztak magfizikai kérdésekkel, ráadásul közismert fanatizmusa miatt kemény fegyelmet tartott, közvetlen kollégái is generálisnak nevezték. A programban számos korábban bebörtönzött fizikus és kémikus is részt vett.

Szovjet alaposság

A szovjetek semmit sem bíztak a véletlenre: a kísérletek és a lázas előkészületek fedőintézmények hálózata alatt futottak. Míg a központot Moszkvától mintegy 40 kilométernyire hozták létre, addig a kísérleti robbantásoknak helyet adó várost Kelet-Kazahsztánban, az Irtis partján építették fel közel Szemipalatyinszk mellett, amelyet szintén Kurcsatovról neveztek el.

A település természetesen rögtön zárt város lett. Berlin eleste után a szovjetek ide cipelték Nikolaus Riehl (1901-1990) atomtudóst is, a német uránoxidot előállító részleg vezetőjét családjával, munkatársaival és az egész üzemmel együtt, akik aktív résztvevői lettek a szovjet atombomba előállításának. Moszkva egyébként a kelet-kazahsztáni várostól alig 45 kilométernyire alakította ki az atom- és a hidrogénbomba „tesztpályáját”, ahol több mint 450 tesztet végeztek el 1949 és 1989 között.

Az atombomba gyors ütemű előállításához – a saját kutatási eredmények mellett – nagyban hozzájárultak azok a tengerentúlon dolgozó hírszerzők is, akik bennfentes információkat szolgáltattak az amerikai bomba elkészítésének titkairól: mára egyértelmű bizonyítékok támasztják alá, hogy a Manhattan Projectben több szovjet kém is tevékenykedett.

Emellett számos nélkülözhetetlen berendezést szállítottak a Szovjetunióba német területekről is, hiszen a nácik szintén komoly erőfeszítést tettek korábban a „csodafegyver” kifejlesztésére, és tudományos szempontból sok tekintetben jóval előrébb jártak, mint a szovjetek. A szovjet atomprogramban dolgozó tudósok a külvilágtól hermetikusan elzárva, szinte börtönszerű körülmények között tevékenykedtek: menet közben kémkedés gyanújával többüket is kivégezték.

Először nem hitték

A kutatóknak köszönhetően a moszkvai ciklotron 1944-ben, Európa legelső atomreaktora pedig 1946. december 25-én lépett működésbe. E két tény, illetve Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter 1947-es kijelentése ellenére, vagyis, hogy „az atombomba nem titok többé” – a világ közvéleménye blöffnek hitte az egészet. Igaz, az első szovjet plutóniumreaktort csak a következő év júniusában helyezték üzembe Cseljabinszk vonzáskörzetében. Innentől még további egy évre volt szükség az első kísérleti nukleáris robbantásig, melyet a kazah sivatagban hajtottak végre, az első szovjet atombomba pedig 1949. augusztus 29-én robbant fel Szemipalatyinszk mellett.

Az RDSZ-1 vagy más néven Első Villámlás fedőnevű, 22 kilotonnás eszköz (amerikai kódneve szerint a Joe-1) tulajdonképpen a Nagaszakira ledobott Fat Man bomba másolata volt. Moszkva ezt követően még közel egy hónapig nem tett bejelentést a történésekről, az Egyesült Államok azonban nagyon hamar rájött, hogy az amerikai atommonopólium korszaka befejeződött, miután egy U-2-es kémrepülőgép levegőmintákat szolgáltatott a szovjet légtérből.

A TASZSZ hírügynökség végül ez év szeptember 25-én jelentette be, hogy a Szovjetunió is rendelkezik atombombával, mire válaszul Harry S. Truman amerikai elnök meghirdette az új amerikai fegyverkezési programot. Ezt követően az Egyesült Államok felgyorsította hidrogénbomba-fejlesztési tevékenységét, mely addig csupán takaréklángon üzemelt. Itt azonban már jóval kisebb időkülönbséggel követte az amerikai bombát a szovjet: az amerikaiak 1952. november 1-jén kipróbált új csodafegyverét a következő év nyarán követte annak szovjet változata, igaz, erről utólag már tudható, hogy nem volt „valódi” többfázisú hidrogénbomba.

Ennek ellenére a hidegháború éveiben pszichológiai és propaganda szempontból is rengeteget jelentett a felrobbantása. Az első valódi szovjet kísérleti hidrogénbombát végül 1955. november 22-én robbantották fel szintén Szemipalatyinszk térségében. A nagyhatalmi vetélkedés egyik technikai végpontját a szovjet Cár-bomba felrobbantása jelentette 1961. október 31-én: a 27 tonnás, 8 méter hosszú és 2 méter átmérőjű bomba hatóereje 50 megatonnás volt.

Kurcsatov lakossága egyébként 1990-ben még meghaladta a 20 ezer főt. (Érdemes megemlíteni, hogy a 176 056 négyzetméteren elterülő város 69 500 négyzetméterét a hadsereg használta.). A városban a katonai bázison kívül volt még egy tejipari üzem, egy pékség, 8 óvoda, 3 iskola és egy 50 ágyas katonai kórház. A Szovjetunió összeomlását követően a város lakossága drasztikusan visszaesett. 1991-ben már csak 9,8 ezer fő élt itt. Az infrastruktúra és a település ingatlanállománya hanyatlásnak indult. A lakóházak többségét elhagyták, Moszkva kiürítette, majd lebontatta a katonai tábort.