A második világháborút megelőző években, majd a háború idején országszerte elterjedt és elfogadott álláspont volt, hogy a zsidók nem dolgoznak, mások hátán élősködnek, mégis nagy vagyon és pénz áll a rendelkezésükre. Az ilyen súlyos tévhiteket az akkori állami propaganda és kommunikáció erősítette: az emberek lépten-nyomon olyan plakátokkal, hirdetményekkel találkoztak, illetve a sajtóban is olyan cikkeket olvashattak, amelyek kigúnyolták, megbélyegezték és ellenségként állították be a zsidó közösséget.

Ezért nem is keltett különösebb tiltakozást, amikor 1941-ben a város szélén, a temető közelében a szlovák állam barakkokból álló munka- és tranzittábort építtetett a zsidók számára. A helyiek többsége egyetértett a tábor létrehozásával, hiszen úgy gondolták: ha eddig nem dolgoztak, most végre megtanulják, mit jelent a munka és a fegyelem.

Többszáz zsidó vallásúból mindössze egy maradt

A feszültségeknek különben már korábban is megvoltak a gyökerei. A Galántai járásban lévő városban ugyanis sok zsidó vallású ember élt: az 1921-es népszámlálás adatai szerint a település 5360 lakosából 520-an tartoztak a zsidó felekezethez. Ez a magas arány önmagában is sokak ellenérzését váltotta ki. Érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy egy jóval későbbi, 2011-ben készült felmérés szerint a város akkori 16 235 lakójából már mindössze csak egy (1) fő vallotta magát zsidó felekezetűnek...

De térjünk vissza a háborús időkhöz. A mai szeredi nemzeti kulturális emlékhely – amelyet a szeptember 9–15. között megrendezett Shalom Chaverim Zsidó Kulturális Fesztivál egyik állomásaként láthattunk, a Soňa Jelínková vezette magyarországi Slovakia Travel Szlovák Turisztikai Képviselet meghívásának köszönhetően – nem más, mint egy letaglózó időszak mementója. Az a helyszín, ahol valaha a szlovák állam, majd a náci Németország szolgálatába állított koncentrációs és büntetőtábor működött, és amelyet magasra húzott betonkerítés, szögesdrótok és a rettegés légköre ölelt körbe.

Illúzióink ne legyenek: az akkori szlovák állam ugyanolyan felelősséggel tartozik a tábor létrehozásáért és az odahurcolt emberek sorsáért, mint később – 1944 szeptemberétől egészen 1945 márciusáig – a közvetlen SS-parancsnokság alatti működtetésért. Ez a korszak már a kegyetlenség legsötétebb időszaka volt, amikor a tábor parancsnoka nem más volt, mint Adolf Eichmann hírhedt jobbkeze, az SS-Hauptsturmführer Alois Brunner.

Tetemes összeg ütötte az akkori szlovák vezetés markát

A táborba érkezésünket követően, egy túlélő visszaemlékezéseit megörökítő rövid dokumentumfilm megtekintése után Lucia mutatta be e hely valódi arcát. Mindenekelőtt azzal szembesített minket, amit a szlovák hatóságok sokáig próbáltak eltussolni, pedig tény volt: az 1939. március 14-én alakult független Szlovák Köztársaság csak nevében volt független, valójában a náci Németország által támogatott bábállamként működött. És a szlovák hatóságok nemsokkal később el is kezdték a zsidó lakosság gettósítását és deportálását. Az együttműködés egyik legmegdöbbentőbb bizonyítéka, hogy a szlovák kormányzat egy államközi egyezmény értelmében 500 birodalmi márkát fizetett a náci Németországnak minden egyes deportált zsidó után. Ennek a tranzakciónak a teljes költsége meghaladta a 30 millió birodalmi márkát. Cserébe a németek megengedték a szlovák hatóságoknak, hogy megtartsák a zsidóktól elkobzott ingatlanokat és ingóságokat.

Ekkoriban különben még „munkatábor” fedőnévvel történtek a deportálási műveletek: a táborban számos műhely működött, a legjelentősebb közülük az asztalosműhely volt, hallottuk a vezetés során, amely kiváló minőségű bútorokat, ablakokat és belső berendezéseket gyártott. Ezekből a termékekből még az akkori szlovák belügyminiszter, Alexander Mach házába is szállítottak. A tábor gazdaságilag is sikeres volt – 1943-ban 17 millió korona forgalmat és 2 millió korona profitot termelt.  És megtévesztésül egyfajta „normális élet” látszata is volt az ottani életnek: helyben működött zsidó tanács, amely segített a táboron belüli ügyek intézésében, volt gyerekiskola és óvoda, sőt, még egy kórházi részleget is kialakítottak. Közben azért már jelentős szerepet kapott a tábor igazi feladata, hiszen ezekben az időkben 4500 zsidót szállítottak el különféle lengyelországi lágerekbe és gettókba, ahol a legtöbb helyen azonnali megsemmisítés várt a Szeredről érkezőkre.

Precízen működő gépezet – 16 000 embert hurcoltak el

A tábor működése 1944 augusztusában, a szlovák nemzeti felkelés idején egy rövid időre megszűnt: a rabok áttörték a kerítéseket, sokan el tudtak menekülni. A szabadság azonban nem tartott sokáig. A felkelés leverése után a németek bevonultak Szeredre, és a tábort közvetlen SS-irányítás alá helyezték. Ettől kezdve a barakkok túlzsúfolttá váltak, a létszám a kapacitás duplájára nőtt, mintegy háromezer fogollyal. Ez az időszak már nem a munkáról, hanem a deportálásokról szólt – a német precizitással megszervezett gépezet itt is könyörtelenül működött. 1944 szeptembere és 1945 márciusa között, mindössze fél év leforgása alatt közel 12 000 zsidót vittek el innen Auschwitz-Birkenauba, Sachsenhausenbe, Bergen-Belsenbe és Theresienstadtba. A város főutcájáról gördültek be a teherautók a tábor kapuján – a szemközti házak lakói nap mint nap végignézték a menetet –, de ugyanazon az úton soha senki nem jött vissza. A járművek mindig csak befelé haladtak. Hátul, a kerítésnél vagonok vártak: ott történt a továbbszállítás.

Illúzió többé nem volt: a foglyokat levetkőztették, minden emberi méltóságuktól megfosztották, és így indultak nők, férfiak, gyerekek, idősek a megsemmisítő táborok felé. Ma az egyik barakk falán 16 000 név olvasható. Mind innen indultak el, és a legtöbben soha többé nem térhettek haza.

Szered szerepe mára nagyon megnőtt

Szereden nem idegenvezetők meséléséből kell szembesülni a múlttal – itt maga a valóság beszél. Az öt hatalmas barakkban olyan tárgyak, dokumentumok és emlékek kaptak helyet, amelyek kézzelfogható módon idézik fel a holokauszt borzalmait. A látogató megtapasztalhatja, hogyan éltek itt az ártatlanul fogva tartott zsidó rabok: milyen munkát végeztek, milyenek voltak a mindennapjaik, hogyan próbáltak túlélni a teljes reménytelenség idején. A barakkokat műemlékké nyilvánították, és egyfajta emlékközponttá alakították, amely ma a szlovák és a közép-európai történelem egyik fontos tanúhelye.

A Szlovák Holokauszt Múzeum 2016-ban nyitotta meg kapuit, állandó kiállítása az eredeti barakkokban kapott helyet. Korabeli fényképek, iratok és tárgyak mutatják be a szlovákiai zsidóság üldöztetésének történetét, a munkatábor mindennapjait, valamint azt a folyamatot, ahogy a tábor a koncentrációs rendszer részévé vált. Az egyik legmegrázóbb emlék két barakk között áll: egy eredeti marhavagon, amelyben annak idején zsidók ezreit deportálták a haláltáborok felé. A kiállítások tematikusan, lépésről lépésre vezetik végig a látogatót a „zsidókérdés” kialakulásától a megsemmisítés iparszerű logikájáig.

A múzeum nem csupán egy kiállítótér: fontos oktatási küldetést is vállal. Iskolák és csoportok számára szerveznek előadásokat, szemináriumokat, sőt, találkozókat túlélőkkel. Ez az a hely, ahová a jövő generációinak egyszer el kell látogatniuk – akár szervezett iskolai program keretében is. Hiszen azoknak is szembesülniük kell e történelmi tragédiával, akik számára a második világháború már szinte elképzelhetetlenül távoli, de akiknek tudniuk kell, mit jelentett a gyűlölet és a kirekesztés. Csak így van esély arra, hogy az emberiség soha többé ne kövesse el ugyanezt a bűnt.