Örök török dilemma: miként foglalták el a Füleki várat?

Alig 130 kilométerre Budapesttől magasodik a Fülek, ahol a történelem szó szerint a fejünk fölé tornyosul. A tízezres kisvárosban a lakosság többsége magyar, így a látogatót gyakran palóc ízzel fűszerezett magyar szó fogadja. Egykor „a sár, vár és gyár városának” hívták – ma a sár már csak emlék, a vár viszont ma is a település koronája.

A vulkanikus bazaltsziklára épült Füleki vár a 16. században a török elleni végvárrendszer fontos tagja volt. 1554-ben azonban az Oszmán Birodalom elfoglalta – a krónikák szerint egy árulás pecsételte meg sorsát. A történet igazságát sokan vitatják, de a legenda máig él. A vár 1593-ban visszakerült keresztény kézre, majd 1682-ben, a felső-magyarországi hadjáratok idején felrobbantották. A pusztulás története összefonódik II: Koháry István nevével, aki az egyik utolsó kapitányként védte az erődöt.

Ma a romok új életre keltek: modern, interaktív kiállítás meséli el az ostromok történetét, a látogatók előtt megelevenednek a janicsárok, és maga Koháry várkapitány „vezeti körbe” a vendégeket a falak között, meséli el az utolsó, végzetes csaták történetét. A vár évente több tízezer látogatót vonz – a történelem itt igazi élő élmény és hagyomány.

Csontváry, amikor nem ecsetet, hanem gyógyszerészi spatulát ragadott

A magyar festészet magányos zsenije, Csontváry Kosztka Tivadar nem egy műteremben, hanem patikában kezdte pályáját. 1884-ben megvásárolta a Fülekhez közel eső közeli Gács gyógyszertárát, amely biztos megélhetést adott számára, és lehetővé tette, hogy később saját vagyonából finanszírozza festői tanulmányait és nagy utazásait. Egy belső hang, saját visszaemlékezése szerint, azt tudatta vele, hogy „a világ legnagyobb napút festője” lesz. Bár még évekig vezette a patikát, tudatosan készült új életére. München, Karlsruhe, Párizs, majd a mediterrán és közel-keleti tájak következtek – monumentális vásznai ezekből az utakból születtek.

Gyógyszerészi múltja mintha a képein is visszaköszönne: a fények és színek kezelésében ott a precizitás, a természet iránti már-már tudományos pontosság. Egykori gácsi patikája ma is áll, emlékhelyként őrizve annak az embernek a történetét, aki innen indult, hogy a magyar festészet egyik legkülönösebb életművét hozza létre.

Misztikus legendák, messzire elnyúló katakombák, Báthory vére – Csejte kastélya, a kistelepülés ékköve

A szlovákiai Kis-Kárpátok lankái között fekvő Csejte kapcsán legtöbbször Báthory Erzsébet legendáját ismeri, azon borzong a nagyközönség. Eszerint Báthory Erzsébet, akit a „véres grófnőnek” neveztek, mert a legenda szerint a 16–17. század fordulóján fiatal lányokat kínzott és ölt meg a csejtei vár falai közt, sőt, a legismertebb, bár történelmileg erősen vitatott, ezzel kapcsolatos történet úgy szól, hogy fiatal lányok vérében fürdött, mert attól remélte fiatalsága megőrzését. Többszáz fiatal lány áldozatról szól a fáma a vérben való fürdés miatt – az örök fiatalság megőrzése érdekében.

A korábbi vártól – aminek ma csak a helye van meg – kőhajításnyira azonban ott áll egy másik, jóval csendesebb, de fontos tanúja a magyarországi múltnak: ez a csejtei Draskovics-kastély.

A 17. században a Draskovics család birtokába került rezidencia sosem volt védelmi erőd, hanem egy kényelmes főúri épület volt. Később a Nádasdyak – akik egyben híres borászok is voltak – kötődtek a településhez, majd a Forgách család élt itt; kápolna is épült a birtokon. Az utolsó tulajdonosok már lakásokra osztva, szegény családoknak adták bérbe az épületet, a padláson magtár működött. Az 1950-es években a falu nemzeti tanácsa újította fel, akkoriban működött benne étterem és borászat is.

A legújabb fordulatot a norvég alap támogatásával történt felújítás hozta: 2024 tavaszán múzeumként nyitott meg a kastély. Jelenleg szlovák, angol és német nyelvű tájékoztatással látogatható, a magyar nyelv bevezetését is tervezik – egyelőre havi egy-két magyar csoport érkezik. Idegenvezetés nincs, audiovizuális vezetést viszont biztosítanak a látogatóknak.

Csejte borászati hagyománya legalább olyan izgalmas, mint a fölötte lévő épület története. A település a Kis-Kárpátok borút része, a Nádasdy-pincék ma is kizárólag saját szőlővel dolgoznak: fehér-, vörös- és rozébor készül a történelmi dűlőkön, ahol a szőlőművelés a kelta korig nyúlik vissza. A „Báthory vére” névre keresztelt bor a Dunaj fajtából készül, amelyet a 20. század második felében nemesítettek. Kísérleteznek alkoholmentes borral is, és június 6-án különleges borutat szerveznek a helyi, mintegy 300 méteres katakombarendszer mentén – mert igen, a „katakomba” szó egyik korai említése éppen ehhez a kistelepüléshez, Csejtéhez kötődik – innen ered.

Errefelé különben még a helyi benzinkút is Báthory nevét viseli – a család misztikus legendája mindenhol jelen van. A Draskovics-kastély pedig azt bizonyítja: Csejte nemcsak a véres történetekről szól, hanem élő borhagyományról, irodalmi emlékezetről (1847-ben itt zajlott a szlovák irodalmi nyelv egyik fontos egyeztetése Kossuth vezetésével), és egy újra felfedezett nemesi örökségről is.

Sárkány lakta vár a Vág fölött – Beckó bolond vára, amelyet soha nem tudtak bevenni a hódítók

A Vág fölé magasodó, ötvenméteres sziklaszirten álló Beckó vára már messziről uralja a tájat. Szlovákia nyugati részének egyik legősibb erőssége nemcsak hadtörténeti emlék, hanem legendák és drámai fordulatok színtere.

A monda szerint a várat a 12. században Stibor vajda építtette udvari bolondjának, Beckónak – innen a régi magyar név: Bolondóc. A történészek azonban ennél is régebbre nyúlnak vissza: a helyszínen már a Nagymorva Birodalom idején állhatott erődítés. Az első írásos említés 1229-ből származik, Bolondus néven, és a vár 1241-ben a tatárjárás idején is ellenállt már javában a mongol seregeknek.

Mondjuk, elnézve hol magasodik, nem csoda, hogy sosem vették be ellenséges seregek: nyilván a vár alá került először egy felderítő örs, meglátták, hol, milyen magasságban, micsoda megközelíthetetlen helyen terpeszkedik az építmény, és már mentek is vissza a seregük parancsnokához a hírrel: uram, ezt a várat az támadja meg, akinek két anyja van, mert ez az erődítmény gyakorlatilag bevehetetlen, még súlyos véráldozatok árán sem lesz a miénk.

A háborítatlan magasságban álló vár birtokosa volt többek között Csák Máté is, majd királyi várként szolgált, később a Luxemburgi Zsigmondhoz hű Stibor-család kezébe került. A 16–17. század viharaiban a törökök és a kurucok sem tudták bevenni, nyilván hasonló okok miatt, mint a korábbi hódítók. A sors fintora, hogy nem ostrom, hanem egy közönséges 1729-es tűzvész pecsételte meg a sorsát, többé nem is építették újjá.

A háromudvaros fellegvár egykor kovácsműhellyel, lovardával, reneszánsz palotaszárnnyal és pazar lovagteremmel rendelkezett. Fénykorában 30–80 fős helyőrség élt falai között. A középkori mindennapok kemények voltak: a katonák 30 kilogrammos páncélt viseltek, a víztől (kórokozók, baktériumok, nyavalyák) való félelem miatt inkább gyenge minőségű, 5–6 százalékos bort vagy sört kortyolgattak egész nap – még a Várban élő gyerekek is.

A vár alatti települést 1332-ben említik először, 1520-ban vásártartási jogot kapott. 1689-ben ferences kolostor épült, 1674-től jelentős zsidó közösség is élt itt, ma is áll az egykori zsinagóga és látogatható az ősi zsidó temető. A „horkoló sárkány” legendája pedig a vár alatti vizekhez kötődik – a helyiek szerint egykor szörnyeteg lakta a mélyet, és horkolása a várba is behallatszott éjszakánként.

A romokat a 20. század végén megerősítették, 2012-ben megújult a fő bástya és a várudvar, nyaranta pedig várünnepségek idézik fel a középkor hangulatát. Tavaly 18 busznyi szervezett magyar csoport érkezett Beckó várához. Aki egyszer felkapaszkodik a szikla tetejére, eléri a várfokát, és onnan körülnéz, érti, miért szerették ezt a helyet a várban lakók – a kilátás pazar, olyan, mintha az egész világ a várlakó lába alatt heverne.

Köszönet a Slovakia Travelnek – budapesti képviseletvezetőjének, Soňa Jelínkovának – a meghívásért.