A Budapest-Monasztír charter járaton az odaút alatt végig gondolom azokat a jó tanácsokat, amiket meghívónktól, a Tunéziai Nemzeti Idegenforgalmi Hivatal budapesti képviseletén kaptam: útlevél rendben, utasbiztosítás megkötve, EU-s oltási igazolás kinyomtatva, tunéziai dínárt majd a tuniszi reptéren váltok, ahogy ott veszek tunéziai sim-kártyát is, hiszen nem EU-s országba érkezem, a gatyám rámenne a telefonálgatásra, sms-ezésre az egy hét alatt. Csapvizet alap, hogy nem iszom, fogat is palackos vízzel mosok, így nagy bajom nem eshet. Különben is, úgy emlékszem, amikor utoljára ebben az észak-afrikai országban jártam – jazzkoncerteken, a híres tabarkai jazzfesztiválon, volt annak már vagy tizenvalahányéve – példás tisztaság fogadott mindenütt. 

Rózsa a kézben, cigi a szájban

Annyira örülnek vendégfogadóink a magyarok landolásának – persze nem csupán a mi szerény négy fős újságírói különítményünknek, hanem főként a Kartago Tours szervezésében érkező chartergép nyaralóutasainak -, hogy kedves gesztusként minden hölgyet szál rózsával fogadnak az útlevélellenőrző ablaknál. 

Aztán nem tétlenkedünk, a virágot szagolgatva máris indulunk első úti célunk, Mahdia felé. Azért különösen érdekes ez a hely, amit kezdetként meglátogatunk, mert Mahdia az útikönyvek szerint pont nem az a kisváros, ami kizárólag nyaralóturistáknak való célpont, hanem megőrizte azon jellegét is, ami még az idegenforgalom előtt valójában volt: egy tengerparti tunéziai kisváros, annak minden szépségével és bájával együtt. Sajnos azonban jó adottságai egyben a vesztét is jelentették, hiszen egy tengerbe nyúló kis földnyelvről beszélünk, aminek jelentőségét már a főníciaiak is felismerték, és el is foglalták ezért a félszigetet, majd idővel folyton kalózok is ellepték, és fosztották ki a helyi lakosságot, mielőtt tovább indultak tengeri kalandjaikra. Az 1500-as években a spanyolok szintén szétlőtték, ha már arra jártak, városfalait ripityomra ágyúzták.

Már a reptéren észrevettem, ami első szálláshelyünkön, egy ötcsillagos, magánkézben lévő hotelben, a Mahdia Palace-ban is szembetűnő: a helyiek és a turisták felhőtlenül rágyújtanak a közös terekben, fújják a füstöt, beszélgetnek, jól érzik magukat közben. 

Irigylésre méltó személyzeti bőség

És amiről még szólnom kell, ha már a szállásról beszélünk: különlegesen jó animátor csapatot verbuválnak össze a világ minden pontjáról. Kedvesek, előzékenyek, végtelen türelemmel megáldott fiatalok, pedig lehetne min görcsölniük. Például amit vízilabdameccsnek neveznek a 70 pluszos korosztályt képviselő vendégek, az több, mint érdekes. Derékig érő vízben dobálgatják egymásnak a labdát, ha pedig véletlenül valamelyikük betalál a kapuba, annak legjobban az animátor örül, lelkesen éljenezve.

Velünk, azaz a magyar helyzettel ellentétben itt munkaerőben sincs hiány: van mindenütt bőséggel felszolgáló, szakács, konyhalány, takarítószemélyzet. Csak kicsit másképp állnak a munkához, mint amit európai mércével megszoktunk. A takarítók például egész nap vagy seprik, vagy felmossák a padlót – ami a mi szállodánkban márványutánzatú kő – így vendég legyen a talpán, amikor ép bőrrel átevickél a folyton vizes burkolaton. A felszolgálókkal pedig érdemes résen lenni, mert ha nem vigyázunk, akkor is elviszik a tányérunk, amikor még ennénk tovább, csak éppen egy új fogásért ugrunk el egy percre a svédasztalhoz. 

Úgy tűnik, a szállodában különben a felszolgáló személyzet vagy ismeri a vendégkört régről (a belépő német idős házaspárokat kitörő örömmel fogadják, egymás hátát lapogatják), vagy szívesen odajönnek barátságosan hozzánk is, újakhoz, és elbeszélgetnek bármiről.

Itt azon sem kell fennakadni, hogy a takarító simán betolja a vendégek mellé porszívót a liftbe, pedig biztos van személyzeti lift is egy ilyen nagy házban, csak minek odáig elmenni, ha a közelben is van egy felvonó.

Mahdia, El-Jem szépségei

Az érkezés napján – hiszen alig két és fél órás a repülőút, így marad időnk bőven a várossal való ismerkedésre is -, felkapaszkodunk a Skifa el-Kahla, azaz a város fekete bejárata felől a Borj el-Kebír erődhöz, ahonnan pazar kilátás nyílik a tenger szinte minden pontjára. Nem csoda, hogy előszeretettel támadta az ellenség a városnak pont ezt az építményét, mert aki ezt a célpontot bevette, az szinte mindenhonnan védve volt.

Másnap a közeli El-Jembe látogatunk, egy álmos szépségű kisvárosba. Útban odafelé falvakon át vezet az utunk, és belelátunk a mai Tunézia valós világába. A covid két bezárt éve, akárcsak az egész világot, Tunéziát sem kímélte, csapást mért egyik fontos ágazatukra, a turizmusra is. Teáik, kávéjuk mellett ülnek a férfiak a falvakban, sokszor a boltjaik előtt. Néhol bárányok, birkák álldogálnak egy-egy ház közti szabad térségen, minden faluban sok macska jön-megy a házak között.

El-Jem különben inkább a római időkről ismert, mintsem az itt élő helybéliekről. Thysdrus néven írta be magát a történelembe, és a homok alatt rejtve várja a város még újrafelfedezését. Először egyetlen, szinte teljes szépségében megmaradt amfiteátrumába látogatunk el, amely nemcsak Tunézia, hanem egész Észak-Afrika legteljesebb pompájában megmaradt ilyen, szórakoztató jellegű, római kori épületegyüttese. Bolyongunk föld alatti világában, ahonnét egykor a vadállatokat engedték fel a középen lévő arénába, látjuk, honnan indultak a rabszolgák reménytelen harcukat megvívni a fenevadakkal, hol foglaltak helyet a római hatalmasságok, és hol a pórnép. Az amfiteátrum előtt egy végtelen nyugalmú tevével is fényképezkedünk: vigyázat, ez viszont sehol nincs ingyen, tevefotóért fizetni kell.

Az egykori amfiteátrummal szemközt már kiástak a régészek a homokból egy egykori római pazar villát, Villa Africa a neve, ami tulajdonképpen egy hihetetlen értékekkel teli mozaikmúzeum.

Elképedünk azon, ahogy idegenvezetőnk háborítatlanul végigsimítja az időszámításunk utáni 2. században (!) készült alkotásokat, így mutatva meg a Bacchus, a szőlő és a bor motívumokat, a falak mentén sétáló őr nem szól semmit, a mozaikpadlót meg a helyi személyzet épp bő vízzel mossa föl. A fülembe súgja kollégám: "ha kibírt ez a mozaik sokszáz évet épségben, ez a kis takarítás már nyilván meg sem kottyan neki".

Thysdrus-nak még csak egy kis részét tárták fel a régészek, hatalmas munka áll még előttük. De az nyilvánvaló, ha kiássák a homok alatt rejtőzködő római kori várost, az majd szinte Pompej szépségével és gazdagságával vetekszik, páratlan élményt nyújtva az idelátogatónak.

(folytatjuk)