Nem is csoda, hogy 1936-ban itt rendezték a téli olimpiát, ahol első alkalommal szerepelt az alpesi sízés, és azóta is számos síversenynek ad otthont a harmincezres csinos kisváros. Egyébként a városka hosszú neve Hitlerhez fűződik, aki épp az olimpia miatt, 1935-ben egyesítette Garmischt és Partenkirchent. Richard Strauss is itt született 1864-ben, de hogy a település melyik részén, az rejtély.

Mindenesetre már Garmisch-Partenkirchenben sem ugyanazok a telek. Az olimpiai arénában sétálgatva azt láttuk, hogy a síugrósáncokon szomorúan olvadozott a maradék hó a hihetetlen februári tavaszban.

Újév első napján még sikerült megrendezni a hagyományos síugróversenyt, ám azóta szinte egy hópehely sem esett az alacsonyabban fekvő vidéken, ami vélhetően jócskán megnyirbálja a síterepek idei bevételeit.

Már az 1700 méteren magasodó Garmisch Classicra felszaladó felvonón is szomorúan konstatáltuk, hogy a nagy nehezen életben tartott sípályákon kívül nemhogy kikandikál a föld, de sehol nincs hó. A csúcson is csak kásás, olvadó hó fogadja a síelőket, a hóágyús lélegeztetőgépre kapcsolt pályákon pedig hol jég, hol bucka, hol földcsíkok rombolják le a csúszás hangulatát.

Pedig a síbérletek ára megugrott, fejenként 62 euró már. Nem kérdés, a síelés egyszer valódi luxustevékenységgé fog válni. Ami változatlan viszont, az a hütték hangulata.

A teljes cikket laptársunk, a Privátbankár Világjáró rovatában olvashatják.