Már a repülőút is furcsán kezdődött Isztambulban, útban a nyugat-algériai Tlemcen reptere felé. Az utasok 99%-a Mekkából hazatérő, döntően 50-70 év közötti, fehér lepelbe burkolózott zarándok volt, akik közül talán a legidősebb, egy 80 éves néni rücskös botjával a kezében egyből le is huppant a vészkijárathoz. Több úriember hosszú percekig győzködte, hogy üljön el onnan, hiszen a botját is alig tudta felemelni, nemhogy a 20 kilós gépajtót. A kapitány nem volt hajlandó elindulni – jogosan –, amíg el nem ült onnan.
Az út során a zarándokok becsületesen viselkedtek: a whiskys és vodkás palackok érintetlenek maradtak, de az üdítők fogytak rendesen.
Tlemcenben az utasok nagy része kiszállt, majd – mivel ez egy körjárat - újra zarándokútra induló fehér ruhás utasok lepték el a fedélzetet.
Batnába érkezve a repülőtéren a határőr töltötte ki a szokásos leszállókártyát – talán a sok írástudatlan utashoz volt szokva –, majd az adatokat szépen beütögette a számítógépbe, ami meglehetősen lelassította az amúgy tényleg udvarias határellenőrzést.
A repülőtéri infrastruktúra is a hetvenes éveket idézte, internet híján, telefonon diktálták be az adatokat a legközelebbi irodának, és onnan továbbították a központnak, amit nehezen lehet a biztonság csúcsának nevezni, de a svájci tulajdonú kiszolgáló cég munkatársai láthatóan értették a dolgukat.
Batnából a Turkish Airlines munkatársa vitt át a drámai hidak városába, Constantine-ba, Kelet-Algéria központjába, amelynek fekvése tényleg lélegzetelállító. A félmilliós város a szurdokok feletti sziklákon épült, 600 méter magasan. A tengerpartot és a városnegyedeket különböző stílusú és funkciójú hidak kötik össze. A Nagy Konstantin római császárról elnevezett városban található a világ legnagyobb kőhídja is, a Sidi M'Cid, de van jó pár klasszikus közúti híd, sőt acélsodronyból készült gyalogos függőhíd is. A környező és távolabbi nagyvárosokba vonat jár. A vasúttársaság wifit üzemeltet a francia stílusú állomás épületében, ami meglepetésemre jól működött.
Pénteken a város kihalt volt, alig találtam nyitva tartó üzletet, és az éttermek többsége is zárt ajtókkal fogadott.
Az amerikai külsőbe bújtatott hamburgeresnél angol feliratok voltak ugyan, de franciául is nehezen kommunikáltak, de a kedves jóindulat, a vendég tisztelete és némi jelbeszéd mindenütt sikerrel biztosította a mindennapi kenyéren túl a helyi finomságokat is. A rostonsült birkafejet azért megúsztam a vendéglátók megbántása nélkül.
Az ódon utcák tövében zsír új villamos csilingelt, tömegesen szállítva a pénteki nagy imára gyülekező népeket. Nagy örömömre fel sem merült, hogy ne engednének be az óriási méretű mecsetbe, és a belső tereket is engedték fényképezni, ami például Marokkóban elképzelhetetlen lett volna.
A rég áhítozott Oránba, a két oroszlánról elnevezett másfél milliós nagyvárosba helyi repülőjáratokkal jutottam el. Az odafelé úton nagy meglepetésemre a légi utaskísérő tudott a tervezett járatnyitásról Budapestre. Extra kikevert Nescafét is kaptam tőle, ami hétköznapi utasoknak nem járt volna, kizárólag az engedélyezett ételfestéket dúsan tartalmazó, a Bambival és az Utas üdítővel közeli rokonságban lévő frissítő jutott minden utasnak, amiből dupla adagot is kaptam.
Oránban is volt Ibis hotel, illetve több négy-ötcsillagos szálloda, de más, idegenforgalmat kiszolgáló üzlet semmi. A hotelben a vendégek helyi üzletemberek és néhány francia ajkú rokon látogató volt szinte kizárólagosan.
A kötélvasút ugyan az internetes térképen fel volt tüntetve, de a helyén csak öszvéres kocsiról friss fokhagymát árusító zöldséges legényt találtam, mint turistáknak érdekes fotótémát.
A francia gasztronómia töretlenül megmaradt a helyi cukrászdák kínálatában, de nyitva lévő klasszikus európai jellegű éttermet alig láttam.
Minden érdeklődésemre készségesen próbáltak válaszolni a helyiek. Nem ismerve a villamosjegyek elővásárlásnak folyamatát, az ellenőr is udvariasan szállt le velem és kísért el a jegyárusító bódéhoz, ahol megvárta, míg jegyet veszek, majd további jó utazást kívánt.
A tengerparti sétány látott már szebb napokat, a kikötő óriás kéménye furcsa módon rontotta a kilátást. Rengeteg lakóház épül, látszik a fiatal lakosság ugrásszerű növekedése, sok az iskola és új mecsetek is vannak bőven. Ezzel szemben igencsak meglepett, hogy emléktárgyakat sehol nem lehetett kapni.
Megfordultam már a világ több mint 150 országában, de még nem jártam olyan helyen, ahol pár nap alatt se egy faragást, se egy kerámiát nem sikerült beszereznem, Algéria ilyen helynek bizonyult.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem jutottam el az óvárosi bazárokba, talán ott sikerrel jártam volna. De a visszatérés újabb lehetősége az új algíri járattal biztosan megmarad.