Néha nem árt, ha egy távoli országba utazva egyáltalán nem vagy nem csak a fővárost keressük fel. Ha megérkezünk az egykori imádott elnökfeleség, Evita vagy a mostani világsztár labdarúgó, Messi hazájába, Buenos Airestől még ezerszáz kilométert kell autóztunk északnak azért, hogy eljussunk az ország talán legszegényebb tartományába, Chacóba.

UTAK, MADARAK

Az utak jók, mert errefelé nincsenek kátyúkat okozó fagyok, elég szélesek és vagy ötven kilométerenként van egy kanyar. Lehet százharminccal repeszteni, de nem árt, ha a kezünk közel marad a dudához, mert rengeteg madár tanyázik az aszfalton, és csak az utolsó pillanatban rebbennek fel. Olyan érzés, mintha egy Hitchcock-filmben szerepelnénk. A jelenségre van magyarázat: a terményszállító kamionokat csak a legritkább esetben ponyvázzák le, így sok mag kiszóródik az út mentén, a madarak ezt csipkedik fel. Gyönyörű színes példányokat látni, zöld papagájokat, a híres jujuyt meg megannyi más csodát – itthon nagyon sok pénzért látni őket nagyritkán egy-egy kisállat-kereskedésben.

MAGYARNAK KEDVEZMÉNY JÁR

A chacói magyarok két településen élnek nagyobb számban: Villa Angéla kisvárosban és Coronel du Graty faluban. Mi a városka egyetlen szállodájában szállunk meg, a Hotel Bariloche-ban, amelynek természetesen magyar származású a tulajdonosa. Johnnyco (vagyis Jánoska) ugyan már nem beszél magyarul, de nagyon örül minden odaérkező magyarnak, és azonnal húsz százalék kedvezményt ad a szobaárból. (Ritkán vetődik arra hazánkfia, így hamar híre megy a településen, hogy „igazi”, vagyis otthoni magyarok érkeztek. Meg is hívnak egy péntek esti asadóra, azaz grillezésre a magyar házba, amely stílszerűen az Ungria utcában van, nem messze a szállodánktól.

VÍZ, AMI VAGY NINCS, VAGY NAGY KINCS

Érdemes néhány szót szólni a városról, amely alig száz éve létezik, egy egykori őserdő helyén. A helyiek mellett német, cseh, magyar és lengyel bevándorlók építették fel – amikor az első magyarok a húszas évek közepén megérkeztek ide, még csak néhány ház állt, most negyvenezernél is többen lakják. Vonalzóval tervezték, mint az amerikai városokat – százszor száz méteres négyzetekből áll. Az ivóvíz kétszázhatvan kilométerről érkezik, nem is olyan régóta – a főtéren szökőkút emlékeztet a nagy eseményre, de azt is csak napi két órára, este hat és nyolc óra között üzemeltetik, mert spórolni kell a ritka kinccsel.

A DISZNÓVÁGÁS NAGY SLÁGER

Az 1932-ben alapított magyar klubban kolbász és hurka is előkerül a hűtőszekrényből – kiderül, ezzel tudják fenntartani az egyesületet. Ugyanis amikor a magyarok disznót vágnak, 300-400 kiló kolbászt is megtöltenek, és eladják – az argentinok is sorban állnak érte, és két-három óra alatt elfogy a teljes készlet.

Az asado hússütést jelent – brutális marhaszeletek, hurkák, kolbászok kerülnek fel ilyenkor a rácsra, a szén fölé. A vendégek mindegyike kis szatyorral érkezik, saját tányért, evőeszközöket, poharat és italt vesznek elő belőle. Praktikus megoldás, mert a házigazdának nem kell utána mosogatnia, és az sem fordulhat elő, hogy épp nincs a kedvenc italukból. Így van ez akkor is, ha házhoz hívnak partizni, a vendégnek vinnie kell a tányérokat és a saját italát, a házigazda csak azt adja, ami a tányérra kerül. A sültek elfogyasztása után a férfiak egy csoportja beül a konyhába, kártyázni. Spanyolul folyik a társalgás, de magyar kártya kerül az asztalra – a nyelvünket már kevesen beszélik, de az ételeink és a szokásaink megmaradtak.

AZ ŐSERDŐ MÉLYÉN SZINTE MINDENKI MAGYAR

A városban járva minduntalan magyar nevekbe botlunk a cégéreken. Egyik este a legelőkelőbb étteremben eszünk, amelyet titkos kertnek neveznek. Színvonalas hely, kifogástalan felszolgálással, és amikor fizetni kellene, kiderül: a des�- szert a cég ajándéka, mert a pult mögött álló tulajnak is magyar volt az édesanyja. És ha már a desszertnél tartunk, érdemes kipróbálni Szalma Gizella dobostortáját vagy rigójancsiját: jobb, mint otthon! Főként azért, mert a húszas években, amikor a receptet magukkal hozták a 73 éves nő nagyszülei, még nem porokat használtak az igazi alapanyagok helyett. Gizella tanyasi tojást, kitűnő minőségű vajat és igazi csokoládét tesz bele, nem spórol semmin – létérdeke volt a biztos vevőkör, mert egyedül maradva hat gyereket nevelt fel a magyar sütemény eladásából. Ma is gyakran előfordul, hogy naponta tíz dobostortát kell megsütnie – a helyiek viszik születésnapokra, esküvőkre, de cukrászdában is árulják.

KOLBÁSZ IGEN, DE CSÍPŐS NEM LEHET!

Ha Chacót igazán meg akarjuk ismerni, ki kell látogatnunk egy tanyára, vagy ahogy itt nevezik, campóra. Botka Gyula százötven hektáros tanyája közepesnek számít. Mivel itt a föld nem túl jó minőségű, ráadásul négy hónapja nem volt eső, ekkora terület csak arra elég, hogy eltartson egy családot, meggazdagodni nem lehet belőle. A hetvenöt éves férfi saját kezével irtotta ki az őserdőt, hogy termőfölddé varázsolja a területet, most épp azon gondolkodik, felállít egy gémeskutat, mert ilyet a helyiek sosem láttak. A hatvan marhával és több száz disznóval gazdálkodó Gyula évente többtonnányi kolbászt készít, de paprikát csak módjával tesz bele. Jön a nyár (a déli féltekén most van tavasz), és az ötvenfokos melegben nemigen lehet csípős ételeket enni.

UTOLSÓ MAGYAR MOHIKÁNOK

A tanyához legközelebb eső faluban, Coronel du Gratyban is rengeteg magyar él, néptánccsoport is működik a fiataloknak. Ők ugyan már nem beszélnek magyarul (most tanulnak), de tudnak a gyökereikről. Érdekes megfigyelni egy ilyen isten háta mögötti kis falu hétköznapjait – amikor ott jártunk, még cirkusz is állomásozott, fogatlan oroszlánnal és kivénhedt dívával. A temetőben rengetek a magyar név: Terhes, Faggyas, Szabó, és megtalálható a néhány évtizeddel ezelőtti, magyar származású polgármester sírja is, Mellár Józsefé.

Az argentínai Chaco tartományból hazatérve igazi felfedezőnek érezhetjük magunkat. Egy elfeledett magyar közösség utolsó élő tagjait láthattuk (már csak az öregek beszélnek magyarul), egy beolvadásra ítélt csoportét. Néhány év, és megszűnik a magyar szó – mi lehetünk az utolsók, akik még hallották.