„A víz- és gázvezetékszerelő ipar a közegészségügy és a városi élet fejlődésével a legutolsó másfél évtizedben a szükségletek fokozódása folytán nálunk is figyelemre méltó lendületet vett.” A modern és környezettudatos épületgépészet egyik nagy dilemmáját fogalmazta meg Feyér Gyula 1911-ben a vízszerelés csínját-bínját is firtató művének előszavában.
A budapesti okleveles gépészmérnök szavait a Közlekedési Múzeum épületgépészeti tárlatán idézik, utalva arra, hogy a huszadik század elején is fontos szempont volt a szükségletek elvégzésének elvezetése. Mindegy, hogy a kiállított 1890 körül készült virágokkal díszített angol porcelán WC-be, Zsolnay dombormintás toalettbe, vagy éppen egy fa székbe applikált szoba-illemhelybe pottyan anyagcserénk végterméke, attól gyorsan és láthatatlanul kell megszabadulni.
Nemcsak az 1910-es években gondolkodtak ezen a szakemberek, hanem már a római korban is azon serénykedtek, miként lehet javítani és egészségesebbé tenni egy város vízkezelését. Köz- és kényszermunkával alkották meg Róma 900 méter hosszú, 4,2 méter magas és 3,2 méter széles szennyvízelvezető csatornarendszerét. A Cloaca Maxima az első fedett csatornarendszer volt, amely nem csak a szennyvizet és a talajvizet fogadta magába, hanem elvezette az esővizet is. Az emberi fekáliáktól azonban nem tudott teljesen megszabadulni Róma, mivel csak a módosabb városlakók csatlakozhattak a vezetékre.
Hiába a rómaiak rendkívüli vízmérnöki teljesítménye, sokáig az udvarokon álló deszkaházikó volt a szükségletek elvégzésének helyszíne. A pottyantós technika akkor szorult háttérbe, amikor a 18. században egy angol lakatos S alakú vízzáró szelepet szabadalmaztatott, amely megakadályozta, hogy a kellemetlen szagok beszivárogjanak a csatornából. A WC ezzel beköltözhetett a lakásokba.
Mi folyik itt?
A fürdőszoba ékkövének számító illemhelybe nem kevés energiát és pénzt feccölnek a mai gyártók, hogy a válság ellenére megfogják a higiéniára és a környezetvédelemre pénzt nem sajnáló célcsoportot. Nagyon úgy tűnik, valamit jól csinálnak, mert a luxus toalettek piaca virágzik. Jól mutatja ezt a német szanitergyártó és -szállító cég, a 2013 első felében 730 millió eurós bevétellel büszkélkedő Grohe eladása. A 9 gyárában 9 ezer alkalmazottat foglalkoztató vállalatot egy másik, szintén a fürdőszobára szakosodott japán Lixil vásárolta fel nem kevesebb, mint 4,1 milliárd dollárért. Az üzlet ez ideáig a legnagyobb japán felvásárlást jelenti egy német vállalatban.
Nem véletlen, hogy egy japán cég vetette meg a lábát az európai toalettbizniszben. A távol-keleti ország fürdőszobáiba már javában betört a luxussal párosított high-tech, amelynek mesteri művelője a Toto cég. A szupervécék Apple-jeként emlegetett vállalat kínálatában olyan bidék is szerepelnek, amelyek pulzáló vízsugarat lövellnek és olyan speciális anyaggal bevont ülőkével rendelkeznek, amelyek felveszik a harcot a baktériumokkal. Házasság-mentőknek is bizonyulhatnak, mivel automata vezérléssel nyílnak és csukódnak.
Olyan illemhelyeken is végezhetik a japánok a dolgukat, amely analizálja a vizeletet, és egy beépített modemnek köszönhetően az eredményt megkapja a háziorvos is. A legújabb modellek már okostelefonon is működtethetők, sőt olyan is van, ami Bluetoothon keresztül zenét sugároz, hangulatosabbá téve a vécén töltött perceket. Noha felesleges luxusnak tűnhet a legújabb technológiák bevezetése az illemhelyre, van keletje az akár 9 ezer dollárt kóstáló toaletteknek. A Toto cég számai is ezt bizonyítják: évi 5,1 milliárd dolláros eladás, 20 ezer alkalmazott és 69 iroda világszerte.
Azonban sokaknak nemhogy a luxus, de az alapvető higiénia sem jut osztályrészül. Az ENSZ adatai szerint világszerte még mindig 2,5 milliárd ember él megfelelő higiénia nélkül, 1,1 milliárd pedig a természetben végzi el a dolgát. A világszervezet számítása alapján a rossz higiénia a bruttó hazai össztermék 0,5-7 százalékát emészti fel, a fejlesztése révén viszont 260 milliárd dollárral nőhetne a globális gazdaság évente.
Spórolás felsőfokon
A luxus mellett a környezettudatosság a hívószó. Az ökoszemléletet a fürdőszobába is bevezetők számára jelenthet jó hírt az, hogy a szingapúri Nanyang Műszaki Egyetem kutatói olyan vécét fejlesztettek ki, amely az anyagcsere-végterméket biogázzá alakítja. Mindezt úgy, hogy az öblítéshez a hagyományos vécékhez használt víz 10 százalékát pocsékolja csak el. A különlegesen kialakított WC-kagyló két kamrájába elszeparálva kerül a folyékony, illetve a szilárd végtermék, és a repülőgépekről is ismert vákuumszívó technológiának köszönhetően előbbit 2 deci, utóbbit pedig 1 liter vízzel képes eltűntetni a csatornahálózatba (a hagyományos vécék 4-6 liter vizet használnak ezekhez a műveletekhez).
Jól fog jönni a szingapúri találmány, ha az Európai Unió sztenderdizálja a vécéöblítéshez használható víz mennyiségét a tagországok között. A szabályozás előkészítése már két éve tart, és a szakértők egy hatvanoldalas jelentésben foglalták össze eddigi megállapításaikat. A brüsszeli testület várhatóan fél literben maximalizálja a piszoárokat öblítő vízmennyiséget, míg a rendes vécékben 5 litert is zúdíthatunk a végtermékre. A háttértanulmányból kiderül, hogy nemcsak gazdaságilag van óriási különbség az uniós országok között, hanem abban is, hogy mennyire pazarlóak.
Luxemburgban a háztartások a felhasznált vízmennyiség 33 százalékát fordítják WC-öblítésre, míg Finnország mindössze 14 százalékát. Bár ez egy újbóli felesleges és túlszabályozó direktívának tűnhet, az eurokraták szerint mindenki jól jár azzal, ha maximalizálják a vécéöblítést, mert egyes számítások szerint csak ezzel több mint 6 ezer liter vizet lehet megspórolni éves szinten.
