A New York állam Wingdale faluja mellett 1924 áprilisában nyitották meg a 961 hektáron elterülő Harlem-völgyi Állami Pszichiátriai Központot. Az elmegyógyintézetet azért építették fel itt, mert a közei fegyházban fogvatartott ön- és közveszélyes őrülteket és rabokat, felszerelés, gyógyszer és szakemberek hiánya miatt nem tudták megfelelően ellátni. A falutól infrastrukturálisan is teljesen elzárt és fegyveresen őrzött városnak kezdetben csak az „A”, „B” és „C” épületei készültek el. Ezekben a házakban eleinte 24 elmebeteget, pontosabban rabot gyógyítottak, kezeltek, vagy csak vegetáltattak. Ellátásuk érdekében több élelmiszerfarmot, istállót, vágóhidat is kialakítottak a parkban.

Egy év elteltével a már 250 betegággyal rendelkező intézet vezetése további komplexumbővítést kezdeményezett Alfred E. Smith kormányzónál. Az 1925-1929 között történt bővítési program során építették fel az új kórházat, a saját vasútállomást és szennyvíztisztító telepet, az erőművet, az igazgatósági épületet, a teniszpályákat, az uszodát, a baseball stadiont, a tekepályát, a mosodát, a pékséget, a hűtőházat, az üvegházat és az alkalmazottak Továbbképző Központját. A projekt végén a Harlem-völgyi Állami Központban már több mint 5000 beteg felügyeletét 5415 alkalmazott látta el.

Az intézet először 1936-ban került az amerikai orvostársadalom érdeklődésének központjába, amikor is a lengyel származású dr. Manfred Sakel (1900-1957), a Bécsi Egyetem neuropszichológusa, itt az intézet falai között, a skizofrén betegek tudta nélkül, mutatta be amerikai kollégáinak az inzulinsokk-terápia nem éppen humánus hatékonyságát. A kezelés során a betegeknél mesterségesen idézték elő az eszméletvesztéssel járó kómát, majd az intravénásan adagolt cukorral még a halál beállta előtt visszahozták a pácienseket az életbe, feltéve, ha a beteg szervezete kibírta ezt a „gyógyírt”. Az eljárást hetente 5-6 alkalommal ismételték meg, több héten keresztül. Mire a beteget „gyógyultnak” nyilvánították, 50-60 eszméletvesztéses rohamon esett át. (Sakel eredményeit ma már teljesen elutasítja a szakma. A kezelés időtartama alatt bekövetkezett nagyszámú haláleset miatt, az inzulinsokk-terápia használata az 1990-es évek óta világszerte tilos- elméletileg.)

1941-ben szintén ebben az intézményben próbálták ki az Egyesült Államokban először az elektromos sokkterápiát. A dr. Ewen Cameron (1901-1967) kísérleti pszichiáter által alkalmazott ellentmondásos, „agymosónak” tartott technikát manapság már az orvostársadalom is aljasnak és erkölcstelennek tartja. Cameron azonban ezen is túlment. A CIA-tól az 1950-es évek végén jelentős összegeket kapott az MK-Ultra program keretén belül, hogy 53 betegen nagy adagokban kipróbálhassa az LSD-t, és feljegyezhesse a betegek idegrendszerének ciklikus összeomlását, a skizofrénia lehetséges kialakulását. Miután az itt kezelt betegeken kívül az egyik kanadai parlamenti képviselő is elhunyt a kezelésben, a feljegyzéseket Washington utasítására megsemmisítették, a programot pedig leállították.

Az intézetben 1955-ben vezették be pszichotróp gyógyszerek használatát. Szintén ebben az évben adták át a kórház 100 férőhelyes színházát is, ahol a terápia részeként, a jól viselkedő és kezelhető betegek, színészként különböző darabokat adhattak elő mentálisan sérült társaiknak. „A legjobb színészi alakítást nyújtó gyógykezelteket – szigorúan önkéntes alapon”- az orvosok szifilisszel fertőzték meg, hogy a penicillin hatékonyságát tesztelhessék. A John Charles Cutler vezette kísérletet kezdetben támogatta az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, a Nemzeti Egészségügyi Intézet és a Pánamerikai Egészségügyi Iroda is. A biztonság kedvéért pár évvel később a programot Guatemalába helyezték át az ottani kormány tudtával és engedélyével, illetve anyagi támogatásával.

1956-ban már 5818 „bolondot gyógykezelték” a Harlem-völgyben. Ekkor kezdték el alkalmazni a lobotómiás kezeléseket is. Az eljárás lényege, hogy a veszélyesnek titulált idegbetegek homloklebenyét szétroncsolták, hogy az illető se magára, se másra ne legyen veszélyes. Az eljárás súlyos személyiségváltozással és szellemi leépüléssel járt együtt.

Kezdetben oknyomozó újságírói, később pedig társadalmi nyomásra az intézményben 1970-ben függesztették fel az orvosi kísérleteket. Az első elbocsátásokat a „B” és a „C” blokkokban dolgozók között kezdték el. Amikor a kórház 1974-ben fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte, már csak 1897 beteg élt az intézmény falai között. 1986-ban a kórház már létezésének túlélésére játszott: ekkor vezették be az „Új Terápiára” keresztelt pszichiátriai rehabilitációs kezelést, amely nemcsak a lakosság, hanem a személyzet moráljára is pozitívan hatott. Új világítást, kényelmes bútorokat, és dekorációs kiegészítőket helyeztek el az egészségügyi komplexum területén. Szintén ebben az időben engedték meg, hogy a családtagok meglátogathassák szellemileg beteg hozzátartozójukat. Ekkor alakult meg az elme- és fekvőbetegek érdekképviseletét ellátó Beteg Tanács is.

A humánusabb lépések ellenére azonban Nicholas Spano szenátor hajthatatlanul az intézmény bezárását sürgette, amely 1994. január 31.-én következett be. Kaszinóépítési céllal bár a Dover Knolls Development Co. 2003-ban csaknem 4 millió dollárért megvette a földalatti folyosókkal összekötött 83 épületből álló egykori „bolondok városát”, ám az eddig 75 millióba kerülő (azbeszt eltávolítása, bontások, tereprendezés, új infrastruktúra, elektromos javítások stb.) projektet megfúrták a közelben élő schaghticoke indiánok. Ők - a szövetségi törvényt a hátuk mögött tudva - ugyanis nem engedik, hogy itt épüljön fel az új Las Vegas, legalábbis úgy nem, hogy őket kihagyják a pénzkereseti buliból.

A 961 hektáros területnek eddig csak 250 hektárját tudták úgy-ahogy hasznosítani, amelyen a Harlem Valley Golf Club egy kilenclyukú golfpályát, az Amenia nevű cég pedig egy faházakból álló turistafalut üzemeltet. Az itt megszálló vendégek állítása szerint az éjszakáik nem nyugodtak. A szomszédban elterülő mintegy 2 millió négyzetméternyi belső térrel rendelkező egykori Harlem-völgyi Állami Pszichiátriai Központból ugyanis éjjelente sikolyokat, a megkínzott betegek sóhajait, halálhörgéseit, illetve az elrozsdásodott, rothadó közművek kísérteties rotyogását lehet hallani. Ennek a legendának járt utána Jeremy Harris fotóművész, aki úgy fotózta végig titokban, mindenféle engedély nélkül a komplexumot, hogy többek között megörökítette a betegek neveivel felcímkézett fogkeféit, a penészes falakat és a bonctermet.