Naná, hogy van a piramisokban

Az ősi változat jóval kevésbé élvezetes ízű volt, szárazabbnak, savanykásabbnak írták le. Ahogy több más gyümölcs esetében, az egyiptomi fáraók sírkamráiban aszaltszilva-maradványokat is találtak a régészek, azonban hogy mennyire korán kezdte világhódító útját, azt ékesen példázza, hogy a bronzkorból származó kökényszilvamag-töredékekre bukkantak még olyan – alapvetően nem a gyümölcsöskertjeiről elhíresült – országban, mint Svájc. Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) című költeményében „…nedvdús szilvát, nemcsak feketét, de olyant is, mely sárgásan tud vetekedni a zsenge viasszal” említ, a római korban már több mint tucatnyi fajtáját tartották nyilván.

Szláv a szilva

A mérsékelt égöv táján ma már mindenütt megterem a szilva. Magyarországon az írásos emlékek között először egy 1231-es dokumentum említ silwafát, egy 1334-ből származó oklevélen találunk először Kökényszilvakereket, vagyis Kökényszilvaerdőt. Elnevezésére vonatkozóan kétféle variációt ismerünk. A nyugati nyelvek a gyümölcs latin nevéből származtatják (Prunus domestica). Hollandul pruim, angolul plum, olaszul prugna, németül pflaume. A magyar szilva (ősmagyar megfelelője a szíva vagy szija) szinte biztosan a szláv nyelvcsaládból érkezett (csehül és szlovénül sliva, lengyelül śliwka, horvátul šljiva). Az sem lehet véletlen, hogy a latin nyelvben a silva szó jelentése: erdős, fás hely.

Nagy utazó a besztercei szilva

A XVI. századra Magyarországon már tizenhat fajtát tartottak számon, ezek közül a legismertebb a besztercei szilva volt, amelynek aszalt változatát ebben az időben nagy mennyiségben szállították külföldre: Németországba, Csehországba és Lengyelországba. A besztercei szilvát gyakran nevezték magyar szilvának is (ungarische Pflaume, węgerka), amiben azért volt némi igazság, hiszen a termőterületek nemcsak az északi Beszterce város környékén terültek el, hanem a Felvidéken és Erdélyben is gazdagon termett a külföldre szállított gyümölcs.

Csóró nemesek fái

Hogy mennyire volt ismert a csonthéjas gyümölcs az akkori Magyarországon, bizonyítja a szinte véget nem érő sora azon településeknek, amelyek nevében utalás található arra, hogy a környéken jó néhány szilvafa állt (Szilvásvárad, Újszilvás, Szilvás, Szilvásszentmárton, Szilvágy, Vasszilvágy). Ugyanakkor a népnyelv sokszor használta megkülönböztetésre a maga sajátos módján. Az erdélyi Vérvölgy lakóit a környéken egyszerűen „sárga szilvások”-nak hívták, a csekélyke vagyonnal rendelkező, jelentéktelennek tartott, lenézett nemeseket pedig „hét szilvafás” címmel illették.

Az örök élet titka

Szinte nincs olyan területe a Kárpát-medencének, ahol ne lettek volna saját termesztésű szilvák, szinte felsorolhatatlan a különböző fajták száma. Csak színük alapján megkülönböztetünk zöldet (zöld ringló), lilát (Ageni, Althann), kéket (besztercei, Stanley), pirosat (vörös szilva), sárgát (Mirabella). Bár a szilvás gombóc toplistás helye vitathatatlan, gasztronómiai szempontból a friss gyümölcs pályája meglehetősen szűkös. Lekvárként, befőzve vagy aszalva azonban mindig is a terített asztalok Jolly Jokere. Sült húsokhoz, vadpecsenyéhez kiváló, ráadásul egészséges is. A természetgyógyászok szerint napi néhány szem aszalt szilva örök életűvé teszi a halandót. Lippai János (Posoni kert – 1667) szerint a szárított szilvalevélből készült tea a hideglelés ellenszereként alkalmazható, az édes szilva hashajtó, míg a savanyú ellenkező hatású.

A szilvából készült pálinka pedig – ezt ki ne tudná? – kismértékben orvosság, nagy mennyiségben szinte gyógyszer…