Végül átnézik az útleveleket, és bő háromnegyedóra alatt kisbuszunk át is ér Kárpátaljára. Visszafelé, három nap múlva ugyanilyen lassan folyik a határellenőrzés. Gyorsítani kellene az átkelést, segítve ezzel a turistaforgalom erősödését mindkét oldalon.

Mire ezt végiggondoljuk, máris a határtól csupán hat kilométerre fekvő, több mint 50%-ban ma is magyarok által lakott Beregszászon járunk. Magyar feliratok a boltokon, üzleteken, magyar beszéd az utcán, a boldog békeidőket idéző, bár potyogó vakolatú, 100-120 éves polgárházak a belvárosban.

Idegenvezetőnkkel sétára indulunk a széles főutcán: nincs autóforgalom, így nyugodtan szétnézhetünk. Átkelünk a Borzsa és a Latorca folyókat összekötő Vérke-patak hídján (nem akármilyen hídról van szó, még a középkorban épült!), és megpillantjuk az egykori Bereg megyei Úri Kaszinót, ma Arany Páva éttermet, amelynek épülete a magyaros szecesszió jellegzetes jegyeit viseli magán.

Mint később kiderül, belső díszítése még lenyűgözőbb a falfestményekkel, üvegmozaikokkal, no meg a hatalmas kristálycsillárokkal. Elegáns pincérek suhannak körülöttünk, az étel ízletes és bőséges. Vodkából is bőven kapunk, a nyitott üvegből az ebéd folyamán folyamatosan töltik a poharakat.

A városban járva érdemes még felkeresni az 1418-ban épült katolikus templomot, a főutca közepén elhelyezkedő, az egykori Királyi Törvényszék épületében kialakított II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát, illetve az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat.

Ármány és szerelem

Utunkat a magyar történelem egyik nevezetes helyszínén, Munkácson folytatjuk. A legendás vár már messziről szemünkbe tűnik: odáig jóformán sík vidéken haladunk, innen északabbra viszont már a Kárpátok vonulata húzódik.

Gondozott szerpentinen érjük el a várat, amelynek egyes részeit szépen felújítottak, máshol még a tatarozókat várják az ódon falak. Az kétségtelen, hogy több órát is el lehet tölteni a masszív erődítményben, ahol kiállítótermeket is berendeztek, de a fényképezkedni ide jövő környékbeli menyasszonyokban is gyönyörködhetünk.

A stratégiai helyen már ősidők óta vár áll, Anonymus szerint a honfoglaló törzsek vezérei itt pihentek meg a Vereckei-hágón való átkelést követően. 1395-ben Zsigmond király a várat Korjatovics Tódor podóliai litván fejedelemnek adományozta, aki komoly fejlesztéseket hajtott végre. Az ő idején ásott kút a mai napig megvan a várudvaron, a fejedelemnek szobor állít emléket az udvaron.

A magyar történelem nevezetes családjai, a Hunyadiak, Báthoryak, Rákócziak birtoka volt később az erőd, itt kötött házasságot 1682-ben Thököly Imre és Zrínyi Ilona. A hős várúrnő 1685-88 között hősiesen védelmezett Caprara császári tábornok csapataival szemben az erődítményt. A Rákóczi- szabadságharc idején a felkelés egyik központja volt a vár.

Ha már idáig eljön az ember, Munkács városa is megér egy sétát, érdemes megnézni a szecessziós stílusú városházát, a Rákóczi-kastélyt, amelyben ma képzőművészeti középiskola működik, továbbá a XIV. században épült Szent Mihály-kápolnát. A város vezetői is fogadnak bennünket, kedvesek, segítőkészek, bár magyar nyelvű információs kiadványokkal nem tudnak szolgálni.

A vár és fura ura

Este lesz, mire utunk következő állomására, a beregszentmiklósi kastélyba érünk.

A várkastélyt a Perényiek építtették a XV. század elején, később a Rákóczi családé lett. 1711. telén e kastélyban töltötte utolsó éjszakáját magyar földön II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Vaksötétben botorkálunk a bejárathoz, de odabenn igazi meglepetés fogad.

Fáklyák égnek a terem falán, közöttük a várúr, Bartos József munkácsi festőművész áll kísérteties csendbe. Sokáig nem szól egy szót sem, majd mikor már dermesztő a csend, sztentori hangon üdvözli a csapatot. Mintha az 1600-as évekbe repülnénk vissza. Erős szavú vezetőnktől megismerjük az épület történetét, és megtudjuk, hogy a művész által gründolt alapítvány hogyan próbálja az enyészettől megmenteni az ukrán államtól 20 évre bérbe kapott, masszív falakkal körülvett, saroktornyos kastélyt.

Házigazdánk útnak indul, és végigvezet minket az emeletes, U-alaprajzú kastély zegzugain. A zegzugokat szó szerint kell érteni, több helyütt ugyanis kibontották a falakat, és rejtett járatokat, átjárókat találtak, amelyeken mi is keresztülmegyünk. Az épületben működik a Szentmiklósi Történelmi Múzeum, a helyreállított termekben korabeli bútorok, ruhák, festmények között elevenedik meg a történelem.

A várúrtól megismerjük egy gyönyörű szerelem történetét, felkeressük az a jelenleg üresen álló szobát, ahol állítólag Zrínyi Ilona és igaz szerelme, Thököly Imre töltött együtt több szenvedélyes éjszakát. Óriási áldozatot hoz a várúr, hogy fokról-fokra helyreállítsa a várat, ebben azonban folyamatosan szüksége lenne komolyabb anyagi segítségre.

Forrásvíz márványkútból

A rövid időutazást követően újra a térben mozgunk tovább: irány Szolyva, az egyik legnépszerűbb kárpátaljai hegyi üdülőhely, ahol a kristálytiszta hegyi levegő mellett százféle gyógyvízforrás is várja a vendégeket.

A fenyvesekkel körülvett kanyargós utak mellett apartmanházak, wellnessszállodák sorakoznak. Vadonatúj szálláshelyünk, a nemrégiben megnyitott Spa Resort Solva olyan szerényen húzódik meg az erdő mélyén, hatalmas szálfák oltalmában, hogy nem is gondolnánk: ötcsillagos luxus vár ránk. Pedig így van: hatalmas terek, táncterem méretű szobák, márvány fürdőszoba, plazmatévé, elegáns pincérek, a lobbiban fényűző kandalló. Az előtérben ötféle forrásvíz folyik a falból. Totális meglepetés.

A hotel mellett teniszpályák épülnek, a másik oldalon készül a fürdő és a hatalmas fenyőgerendákból összerakott apartmanházak. Jó tudni, errefelé minden kategóriában akad bőségesen szálláshely.

Hogy ki jönne ide Magyarországról, az rejtély, de Ukrajnában bőven van fizetőképes kereslet a legnagyobb luxusra is.

Szolyva neve azonban Kárpátalja magyar és német anyanyelvű lakóinak sokkal szomorúbb emléket is idéz. Itt működött a második világháború végén az a szovjet gyűjtőtábor, ahol több mint tízezren haltak meg a kollektív bűnösség jegyében. Az ártatlan áldozatoknak állít emléket a Szolyvai emlékpark.

Utunk másnap Kárpátalja hazánkban legkevésbé ismert részén, a lengyel-szlovák-ukrán hármashatár térségében, az Ungi-hágónál folytatódik. Az út szépen emelkedik, mire elérünk a 889 méteres magasságban húzódó hágót. Mivel errefelé eléggé barátságtalan az időjárás, gyakoriak a viharok, sokáig lakatlan volt a vidék.

Manapság túlnyomórészt az ukrán állam által hivatalos kisebbségként el nem ismert ruszinok lakják, akik többsége a görög-katolikus vallást gyakorolja. A szóbeszéd szerint a hosszú hideg teleken errefelé a hegyi tanyákon ma is úgy zajlik az élet, mint évszázadokkal ezelőtt: az asszony a tüzet rakja, az ember meg a pálinkát issza, míg ki nem tavaszodik. Farkasordító hidegben, embermagasságú hóban nem is nagyon lehet mást csinálni.

Ellenségek közös sírja

Az Ungi-hágó nevezetes hely, itt húzódott egykor a Magyar Királyság és Lengyelország határa. Érdekes módon ma is van egy sorompókkal biztosított ellenőrzőpont a hágón, pedig csak az egyik ukrán megyéből, Kárpátaljáról megyünk itt át Lemberg megyébe. Mivel azonban alig néhány kilométerre van ide Szlovákia és Lengyelország is, továbbá a terület jelentős része nemzeti parki terület, itt minden áthaladónak ellenőrzik az iratait.

A hágóra nem csupán a körpanoráma miatt érdemes felmenni: egy I. világháborús katonai temető és emlékmű is található itt, melynek különlegessége, hogy közös sírba temették az orosz és az osztrák-magyar hadsereg halottait. 12 tiszt és 351 közkatona nyugszik a közös temetőben. A környéken az út mellett is számos ivóvízforrást találunk, itt bárki teletöltheti kulacsát ásványi anyagokban gazdag, jéghideg forrásvízzel.

A környék érdekes látnivalói a fatemplomok, amelyek évszázadok óta dacolnak az időjárás szeszélyeivel. Az egyik faluban az esketésre készülő pap barátságosan fogadja csapatunkat, a kamera kedvéért még pózol is nekünk. A sekrestyés felvisz a különálló harangtoronyba, és megmutatja: a három jókora harang közül az egyik a Monarchia idején, magyar földön készült.

Hullócsillag a tölgyesben

A térség központja, Nagyberezna felé közeledve több helyen is hatalmas információs táblákat látunk: a mérgező és az ehető gombákat ábrázolják – mint kiderül ezek a hatalmas erdők a gombászok paradicsomai. Nagybereznán az Uzsoki Nemzeti Természetvédelmi Park igazgatója személyesen fogad minket, majd megmutat néhány érdekességet a környéken.

Megtudjuk, hogy az Ung folyó felső folyása mellett elterülő, 3000 hektáros park része a Keleti-Kárpátok lengyel-szlovák-ukrán természetvédelmi parknak, és már a monarchia idején turistacsábító vidéknek számított. 1886-ban pedig itt zuhant le Európa legnagyobbnak tekintett meteoritja.

Egy folyóvölgyben elautózunk egy szép domboldalhoz, ahol három, több száz éves tölgymatuzsálem áll rendíthetetlenül egymástól nem messze. Rejtély, hogy véletlenül maradtak meg így, szinte egy vonalban ezek hárman, vagy valamikor valaki szándékosan ültette volna el őket.

Egy kiadós ebéd után megérkezünk Kárpátalja központjába, a manapság az eltérő becslések szerint már csupán 6-14%-ban magyarok által lakott Ungvárra.

A városban működik a Bacskai József által vezetett magyar főkonzulátus, ahol 22 (!) fős alkalmazotti gárda intézi a kárpátaljai magyarság ügyes-bajos ügyeit, elsősorban persze a vízumokkal, kishatárátlépő igazolványokkal, illetve az állampolgársági kérelmek kapcsolatos dolgokat. Amint halljuk, elkel a komoly létszámú gárda, mivel még így is előfordul a sorban állás a külképviselet előtt.

Bakator és dióhártyapálinka

Este izgalmas programunk akad: éppen borfesztivált rendeznek a városban. A helyszín az évtizedek óta használaton kívüli Rákóczi-pince a belvárosban. Érdekes épület: egy pincétől elvárná az ember, hogy lépcsőn kelljen leereszkedni, itt ehelyett kényelmesebben intézték el a dolgot: u-alakban a domboldalba vágták bele a pincét, így se lépcsőzni nem kell, sőt még lovaskocsi is be tudott hajtani a hordókért. Végre tehát felismerték az illetékesek, és megnyitották a puritánul egyszerű pincét, de hát ennél ideálisabb helyet nem is találhattak volna a rendezvényhez.

Borászból pedig itt sincs hiány: mint kiderült, kiváló borok teremnek Kárpátalja magyar határ közeli sávjában Ungvártól egészen Nagyszőlősig. Bár az általam nem igazán értett ún. „száraztörvény” miatt csak az egészen nagy kapacitású borászati üzemek működhetnek hivatalosan Ukrajnában, itt több tucat családi pincészet kóstoltat(hat)ta termékeit.

A világfajták mellett olyan ősi magyar fajtákat is kérhetünk, mint a Bakator vagy a Szerémi zöld. De olyan különlegességek is kerülhetnek a poharunkba, mint a dióhártyapálinka. Először én sem értettem a kifejezést, majd Sass Károly, a közeli Kígyós faluban gazdálkodó borász elmondta, hogy a dió belsejében található hártyát áztatják a törkölybe, így készül ez a különleges ízű, egészségesnek mondott ital. Biztosan tudja, mit beszél, hiszen ősei már a XVIII. század óta borászattal foglalkoznak ezen a vidéken.

Vannak, akik aszúbort is készítenek errefelé: állítólag a 30-as években jobb volt az itteni furmintból készített aszú, mint Tokaj környékén. A beregvidéki borászok összefogásában 2003-ban megalakult a Szent Vencel Borrend, Ukrajna egyetlen ilyen jellegű egyesülete.

Ungvári séta mise előtt

Másnap egy kiadós sétát teszünk Ungvár belvárosában: a katolikus templom környékén mintha mindenki tudna magyarul, persze, hiszen éppen a vasárnap délelőtt misére készülnek. Nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadnak az ünneplőbe öltözött nyugdíjas magyar öregurak, legszívesebben átbeszélgetnénk velük a napot.

De mennünk kell tovább: át az Ung hídján a túlpartra, ahol Petőfi szobra áll. Ennek a Petőfinek törték már többször le a kardját, de mostanában megnehezítették a garázdák dolgát, két rendőr állandóan az emlékmű környékén járőrözik.

Visszafelé megtudjuk, hogy a folyóparton álló gesztenyesor tavasszal a legszebb, a virágba öltözött fáknak messze földről is csodájára járnak. Ungváron persze a várat sem szabad kihagyni a látnivalók sorából. A szépen helyreállított erődben helytörténeti, néprajzi, természettudományi kiállítás is látható.

Érdekes, hogy az Ung folyó, mely egykor a vár alatt kanyargott, ma már több száz méterrel arrébb folyik. A vár alatt skanzen mutatja be Kárpátalja népi építészetét.

Rövid ideig, csupán tizennyolc évig tartott a két világháború között a térség csehszlovák megszállása, mégis jelentős nyomot hagyott a városképen: egy máig is egységes negyedet építettek hivatalnokaiknak a lelkes északi szlávok.

A város turizmusában meglepő módon ez az alig két évtizedes korszak most kiemelkedő vonzerővel bír: manapság jóval több cseh turista jön nosztalgiázni a legkeletibb „cseh” városba, mint magyar, pedig a mi történelmünkhöz ezer éve kötődik ez a város.