Az idősebbek még emlékeznek azokra az időkre, amikor felmenőink boldogan robogtak a Tüzépre, ha NDK lignit érkezett a Lipcse környéki 20 külszíni fejtés egyikéből. Valaha a lipcsei lignitfejtések, brikettgyárak, erőművek munkások ezreinek adtak munkát. Majd a német újraegyesítéskor a terület túlnyomó részén felhagytak a bányászattal, kimerült a készlet; „lig-nicht” - ahogy annak idején Nagy Bandó András tréfálkozott. Mit lehet itt csinálni? - néztek szét a derék lipcseiek. És nézünk szét ma, csodálva, hogy mit lehetett csinálni: egy olyan tó-, folyó- és csatornarendszert, melynek köszönhetően úgy néz ki a vidék, mintha ősidőktől kezdve mindig is a helyén lett volna a Leipziger Neuseenland, kékeszölden körülfonva a nyüzsgő szász várost.

Tea a tóból

Itt is látszik: nem voltak híján ötleteknek, de odafigyeltek a minőségi anyagokra és a magas színvonalú kidolgozásra is. A Cospudener See vitorlás kikötőjét, ha Lipcse felé fordulva figyeli az ember, szinte tengeri benyomást kelt. Ez nem is csoda, hiszen a tó partjára egyenesen a Balti-tenger mellől hozattak fehér homokot. A 19 tó mélykék vizén szörfösök vágtatnak, akiket a parti kávézókból figyelnek a népek egy-egy süti mellől. Nem mellesleg a tó számos nemzetközi vitorlásversenynek is otthont ad, de komoly célpontja a ma egyre divatosabb kiteszörfös turizmusnak is.

Beröffenti a kishajó kapitánya a motort, nekivágunk a tetszetős kis teknőn a Cospudener See-nek, elárulja, hogy a tea, amit szürcsölünk, a 45 méter mély tó vizéből készült. Nem is rossz, még másnap sem. Szeljük a kék vizet, a háttérben, a buján zöldellő erdőn túl Lipcse modern toronyházai törnek az égbe. 2015-re a tervek szerint 70 négyzetkilométerre növelik a tavak vízfelületét. (Összehasonlításképpen: a mi Velencei-tavunk 25 négyzetkilométeres.) Jóllehet, a bányászatot teljes mértékben nem adták fel a környéken. Ma is három, aktív külszíni fejtés található a környéken és egy erőmű, de bevonták őket Neuseenland turisztikai kínálatába. Lippendorf ma is működő barnaszén-erőműve látogatóközpontjában várja a kíváncsi népet. A 38-as autópálya mellett haladva, a Störmthaler See északi partján, az ipari műemlék, egykori lignitfejtő gépszörnyet ismerheti meg az ember. A tó vizének közepén pedig az a kis kápolna ring egy hatalmas stégen, mely az egykor a bányászat kiterjedése miatt lebontott falvaknak állít emléket. Nem csak turistáknak: számos ifjú pár jön ide, hogy itt keljen egybe az Úr színe előtt.

Olimpia nein, kenupark ja

Ha nem London rendezné idén a nyári olimpiát, lehetne akár Lipcse is a házigazda; a félmilliós német vásárváros szintén pályázott. Ugyan nem nyert, de a fejlesztésekbe belekezdett. Ennek eredménye a Markkleeberg tavi kenupark, melyen a vadvízi számokat bonyolították volna. Nem estek kétségbe az olimpia elmaradása miatt a derék szászok; a kenupálya teljes gőzzel megy a gőzt kiereszteni kívánóknak köszönhetően. Remek lehetőség például a Lipcsében konferenciázó, vagy vásározó üzletembereknek, akik egy hosszú nap után itt építhetik csapatukat. Némi oktatás és a kötelező védőfelszerelések felvétele után már zuboghat is az ember lefele méretes gumitutajon többedmagával. Ráadásul többször is egymás után, mivel a belépőt nem alkalomra, hanem időtartamra adják. Ha a kormányos pedig jó fej akar lenni, párszor akár fejre is állítja a tutajt: „Na gyerünk puhányok!” A másodiknál már vicces.

Lipcse kék vére

Vadvizet hátra hagyva, de kenuban maradva a Neuseenlandból akár Hamburgig is elevezhetünk a Németországot átszelő kiterjedt vízhálózatnak köszönhetően. Bizonyára eltart egy ideig, míg az észak-német nagyvárosba érünk, de maradandó élmény lehet. Az ötlet nem is annyira új keletű. A 19. században egy Karl Heine nevű iparos agyából pattant ki, hogy így a lipcsei termékeket hatékonyan és bukszát kímélve jutassák el Hamburg kikötőjébe. Ezeknek az egykori, vízimalmokat is összekötő útvonalaknak a klasszikus ipari szerepe minimális, annál jelentősebbek viszont a turizmus szempontjából. De mielőtt bárki nekivágna a hamburgi távnak, időzzön el Lipcsében az Elster és a Pleisse folyók hálózatán; ezek jelentik a kék vért Lipcse ereiben, ahogy a helyiek mondják.

És ismét az indusztriál fetisiszták örvendhetnek, ha felfedezik Lipcsébe érve az egykor nem túl jó hírű Plagwitz munkásnegyedet, melyet ipari létesítményeivel együtt a hannoveri világkiállítás idején kezdtek el új életre kelteni az expo költségvetésében erre elkülönített összegből. Az eredmény önmagáért beszél. A negyedbe átvezető Könneritzbrücke-n állva egészen különös, velencei hangulat kerít hatalmába, ahogy a volt gyári létesítményekből kialakított lakóházak élénk színű virágokkal teli stégjeiről a lakó beszáll kenujába és átevez a kicsivel feljebb lévő, part menti étterembe.

Akinek a vízből már túl sok, vagy lábra is gyúrna, az több száz kilométeren, első osztályú kerékpárút-hálózaton fedezheti fel a tavakat, gépszörnyeket, az egész Lipcse környéki tájat. Legalább ugyanolyan sokan élnek ezzel a lehetőséggel, mint amennyien a vízi sportokért látogatnak ebbe az oázisba. A lipcsei zöldség népszerűségét mutatja, hogy csak a Leipziger Neuseenland-ra tavaly 500 ezren voltak kíváncsiak. Őket a szállodától a kempingig bármilyen kategóriájú és árú szálláshelyen tudják elhelyezni. Bach városában pedig se szeri se száma a jobbnál jobb szállodáknak.