Tavalyelőtt film is készült a Turkish Airlines most 64 éves marketingeséről, aki akkor még „csak” az 500. repülőterénél tartott. Küszöbönálló márciusi útja során újabb tucatnyi reptérrel gazdagodhat gyűjteménye. „Három nappal vagyok fiatalabb, mint valójában, annyiszor utaztam már körbe a Földet – kezdi meglepő felütéssel a beszélgetést a világutazó. – Az egyik alkalommal március elsején indultam az új-zélandi Aucklandból és február 29-én érkeztem meg Papeetére, Francia- Polinézia fővárosába” – magyarázza meg a jelenséget.
Nemegyszer fordult elő, hogy megkérdezték tőle: „Which country is Útlevél?”, a kirgiz- üzbég határon pedig nem akarták elhinni, hogy a magyaroknak nem kell vízum Kirgizisztánba. Akkor oldódott meg a probléma, amikor a határőrnek sikerült elmagyaráznia, hogy hiába nem szerepel Hungary a vízummentes országok listáján, az tulajdonképpen azonos a nagyon is ott lévő Vengrijával. – Afrikában ért általában a legtöbb meglepetés. Beninben például, amikor a határon bemutattam a 05/2015-ös számú vízumomat – ez azt jelenti, hogy előttem összesen négy honfitársunk kért ilyet tavaly –, megkérdezték tőlem, hogy „Ez benini vízum?” Az afrikai ország budapesti tiszteletbeli konzulátusa ütötte be a vízumpecsétet, végül a hatvan svájci frankos díj befizetését igazoló bizonylat bemutatása után beléphettem Beninbe – meséli.
Hány országban jártál már?
A Lonely Planet 229 országot különböztet meg – ők Skóciát és Walest is önálló egységnek veszik –, az ENSZ szerint csak 195 van, én mindenesetre a 229-ből 187 országban jártam már. Van olyan ember Magyarországon, talán több is, aki ebben megelőz engem, például Kuti András, a Safari Travel munkatársa. Az enyém viszont az elsőség nagy biztonsággal a repterek tekintetében. 558 reptéren jártam már világszerte, köztük ötven törökországi légikikötőben. Az összes olyan török reptéren megfordultam, ahová közlekedik a Turkish Airlines, csupán két olyan akadt, ahová nem járunk Törökországon belül, ezek közül az egyikre csak Brüsszelből van járat, oda a belga fővárosból jutottam el. A magyar vidéki reptereken is megfordultam: Sármellékre stuttgarti járattal repültem, Debrecenből Milánóba utaztam. Sajnos a pécsi reptér kimaradt a szórásból, mivel mire odajutottam volna, leállt az Austrian Pécs–Bécs járata, és sajnos azóta sem közlekedik oda gép sehonnan sem. Még a szentkirályszabadjai reptéren is leszálltam egyszer, amikor a Sky Europe elvitt minket egy próbakörre.
Milyen különleges élményekben volt még részed utazásaid során?
Eljutottam egyszer Eritreába. Ez egy volt olasz gyarmat szép régi épületekkel, homokos tengerparttal. Ahhoz azonban, hogy a fővárosból lemenjen az ember a tengerhez, külön engedélyt kell kérni, az ügyintézés pedig három napig tart. Így végül nem is jutottam el oda. Elrepültem viszont némi kreativitással, jemeni kitérővel az Eritreával háborúban álló, szomszédos Dzsibutiba, amely kellemes élmény volt. A helyi Kempinski szálloda úszómedencéjét akartam épp kipróbálni, amikor a parton egy kigyúrt, kopasz figurát pillantottam meg. Megjegyeztem a magyar útitársamnak, hogy „pont úgy néz ki, mint egy idegenlégiós”, erre megfordult és azt mondta az illető: „az is vagyok”.
Szomáliában is megfordultam, bár kétségtelenül rövidre sikerült a tartózkodásom. A kollégák Dzsibutiban próbáltak lebeszélni az utazásról, de hajthatatlan voltam, Mogadishuban viszont tényleg nem engedtek ki a repülőtérről a terrorveszély miatt, és ahogy érkeztem, el is hagytam az országot anélkül, hogy bármit is láttam volna belőle a hivatalosan másnap megnyitott terminál épületén kívül.
Levert a víz a kongói Kinshasa repterén is, amikor közölte velem a határőr, hogy az útlevelemben szereplő vízum kétségtelenül valódi, azonban mivel még nem telt el hat nap a kiállítása óta, érvénytelen. Egyedül voltam, és eléggé elkeseredtem, de végül egy új vízum megvásárlásával minden gond megoldódott. Nigériában is meglehetősen furcsa volt, amikor házigazdáim a hálószoba és a nappali közötti létrát felhúzták, és megkértek arra, hogy ha betörők motozását hallanám, maradjak csendben, nehogy bajom essék.
Jártam olyan legendás helyeken, mint a Hotel Ruanda című film helyszínéül szolgáló Hotel des Mille Collines Kigaliban. A taxisunk ugyanaz a férfi volt, aki az egymillió áldozattal járó vérengzést feldolgozó filmben a sofőrt alakította. A szállodaigazgató a valóságban nem olyan fess és jóképű, mint a filmvásznon, és kiderült, hogy nem is volt annyira önzetlen, mint ahogy ott bemutatták.
Hol értek kellemes csalódások?
Irán a legkellemesebb meglepetések közé tartozott. A perzsa nagyon vendégszerető nép, az egyik mecsetben ez olvasható: „Ne fogj addig a vacsorádhoz, amíg vendég nem ül az asztalodnál.” Ennek szellemében már a repülőgépen meghívott magukhoz aludni a mellettem ülő szomszédom. Volt, hogy sorban álltunk a zöldségesnél, és amikor fizettük volna a paradicsomot, kiderült, hogy előttünk valaki ezt már megtette kifizette csupán kedvességből.
Eljutottam Szaúd-Arábiába is turistavízummal, ami ma már nem is lehetséges, mert ez a kategória azóta megszűnt. Voltam egy nabateus romvárosban Medinától négyórányira. A fantasztikus helyen egyetlen ötvenszobás szálloda működik. Magában Medinában is azon a héten mi voltunk az egyedüli keresztény vendégek, akiket egy külön keresztény szárnyban helyeztek el. Itt kettőnknek rittyentettek egy finomságoktól roskadozó, tizenkét személyes svédasztalt vacsorára. Útjaim során a világ száz építészeti csodáját is igyekszem felkeresni, most a kilencvenhetediknél tartok. Különösen büszke vagyok arra a fehér sálra, amelyet Tibetben egy szerzetestől kaptam, éppen a születésnapomon – akárcsak a Hét év Tibetben című filmben.
Külföldön hol szállsz meg általában?
Laktam sokfelé, szállodában, barátoknál, ugyanakkor a legjobban a kanapészörfölést szeretem, a couchsurfing egyik magyarországi nagykövete is vagyok. 2009–2010 telén részt vettem a budapesti kanapészörfös-tábor megszervezésében. A szilveszteri bulinak, amelyet a Citadellában rendeztünk meg, 700 résztvevője volt a világ minden részéből. A külföldi vendégek jó részét, 250 embert egy Soroksári úti művelődési házban helyeztünk el a katasztrófavédelemtől kölcsönkapott matracokon.
Sokfelé kanapészörföltem Irántól Tádzsikisztánon át Iránig, sőt Afganisztánig. Utóbbi úgy jött össze, hogy egy amúgy szingapúri kanapészörfös ismerősöm meghívott a honolului egyetemre előadni az európai légi közlekedés helyzetéről. Ez a második világ körüli utam volt, amely az északi féltekén bonyolódott: Japán, a Marshall-szigetek és Guam érintésével jutottam el Hawaiira, onnan Mexikón keresztül haza, majd egy új utazással az ő meghívásukra Kabulba. Az afgán fővárosban sem volt túl biztonságos a helyzet, ottlétemkor is éppen robbantottak az indiai nagykövetség előtt.
Mi a háromhetes világ körüli utad útvonalterve?
Kihasználom az évi egyszeri Turkish Airlines- szabadjegyemet, és azzal elrepülök Manilába. Onnan már saját keretből megyek tovább Pápua-Új-Guineára, onnan Tahitire, Tongára, Kiribatiba, majd ismét Papeetén keresztül a Húsvét-szigetre. Ha minden jól megy, ott ünneplem majd a húsvétot. Onnan Santiago de Chile–Sao Paulo–Johannesburg– Madagaszkár útvonalon jövök haza, de előtte azért megnézem Lesothót és Malawit is, ha minden a terv szerint alakul.
PÁLYAKÉP: 43 ÉV A SZAKMÁBAN
1973-ban, 21 évesen, rögtön azután, hogy befejezte a főiskolát, a Malév idegenforgalmi osztályán – később ebből alakult meg a Malév Air Tours – kezdte szakmai pályafutását.
1979-ben Stockholmba került a Malév képviselőjének – mint megjegyzi, párttagkönyv nélkül sikerült megkapnia a megbízatást.
1983-ban visszatért Magyarországra, ahol a Malév Air Toursnál beutaztatással, programszervezéssel foglalkozott. „A Trabant-ralit én találtam ki, és a nosztalgiavonatozás magyarországi beindításában is volt szerepem” – mondja.
1989 és 1991 között tett egy rövid kitérőt, átcsábította irodavezetőnek a budapesti járatát beindító El Al izraeli légitársaság.
1991-ben visszatért a Malévhoz, előbb japán, majd észak-amerikai projektmenedzserként. Ezután Budapesten
a nemzeti légitársaság szolgáltatásfejlesztési részlegét irányította. „A Duna Klub és a Duna Lounge az én agyszüleményem volt” – emlékszik vissza a daliás időkre a légiforgalmi szakember, akinek ez volt a hosszú évek alatt az egyik legkedvesebb munkaköre.
1994-ben Brüsszelbe került Malév-képviselőként, 2000-ig ott állomásozott. Sok mindent látott, sok fontos embert megismert ekkor, hiszen ez idő alatt zajlott hazánk NATO- és EUcsatlakozása. Hazatérésekor egy szakmai vita eredményeként 29 év munkaviszony után végkielégítéssel elhagyta a Malévot. Hamarosan az egyik legnagyobb forgalmú repülőjegyes utazási irodában, az Aerovivánál folytatta.
Nem várta be az iroda dicstelen végét, 2005-ben elhívta az SN Brussels Airlines, és kapott a lehetőségen a brüsszeli tapasztalatokkal is felvértezett szakember.
2010-ben, a cég átalakulásakor ismét váltani kényszerült, így került – egyebek mellett az afrikai hálózattal kapcsolatos tapasztalatai alapján – mai munkahelyére, a Turkish Airlines budapesti irodájába.