Született:
1942. szeptember 24-én Sófalván, Fráter Anikóként. „Erdélyi család a miénk. A papám orvosnak tanult, de magyarként nem mehetett román egyetemre. Így Bécsben és Gratzban végzett, színjelesen. Majd románul is kitűnőre védte meg diplomáját, és amikor átjöttünk Magyarországra, itt is kitüntetéssel doktorált. Csodálatos ember volt, mintaszerű életet élt.” Egy bátyja van, szintén orvos, később a szegedi egyetem rektora.
Iskolák:
Az általánost Apátfalván végezte. „Úgy látszik, a ‘falvák’ követik az életemet. Édesapám az áttelepülés után itt lett körorvos. Ez egy tanyavilág; biciklin ment hóban, sárban, éjjel-nappal. S eközben rajzolt, festegetett, előfizette a bécsi Ars Medici folyóiratot. Hogy mindig naprakész legyen. Apátfalván is.” A gimnáziumot Szegeden végzi, csakúgy, mint az egyetemet (német–magyar szakos). „Egyetlen állásajánlatot kaptam: mehettem volna Akasztóra, az alsó tagozatos iskolába. Ehelyett beléptem a szegedi turisztikai hivatalba.”
Nyelvismeret:
Német felső-, angol középfok.
Munkahelyek:
„Ha úgy vesszük, egyetlenegy: a turizmus.” Az egyetem után a városi, majd a megyei turisztikai hivatalnál dolgozik. 1981-ben az IPV-hez kerül. Elemző osztály, piackutatás. „Az OIH-tól az IPV kapta meg a nemzeti propagandát. Csodálatos korszak volt, a nyitás évei. Tavaszi fesztivál, egy sor fantasztikus kiadványt készítettünk, egy csomó tehetséges embert ismertem meg, létrejött a Tourinform irodák hálózata. Kemény évek voltak, de jó és fontos eredmények születtek. Megtanultam, hogy a nemzeti turisztikai marketing a nemzeti imázs része. Hogy 20 millió ügyfelünk van, hogy semmi és senki nem ér el hozzájuk csak mi, s, hogy mindent, amit teszünk, azt az országgal azonosítják.” 1997-től napjainkig a bécsi „utcai” iroda vezetője.
Család:
Tízévi házasság után – Sugataghy is orvos volt – elvált. Egyedül él. „Azt hiszem így érzem jól magam. Mindig is a kelleténél többet vállaltam, a végsőkig leterhelve értem haza, az együttélésre már nem maradt energiám.
– Búcsúlevelében azt írja: „2001. június 30-án, pontosan azon a napon, amelyen 20 évvel ezelőtt a Magyar Turizmus jogelődjéhez beléptem, formailag még nem, de lényegében megváltam a cégtől.” Meg még azt: „E közös megegyezés részleteiről nem nyilatkozhatom.” Ha szabadna megkérnem, nyilatkozna arról, hogy mi az a „formailag még nem”, meg a „nem nyilatkozhatom”?
– Ne sejtsen különösebb titkokat. A „formai megválás” azt jelenti, hogy mivel még nem értem el a korhatárt, egy mindkét fél részére megfelelő megoldást választottunk nyugdíjaztatásomra. A „nem nyilatkozom” pedig azt, hogy talán a felek másként látják a bécsi képviselet olcsóbbításának ügyét.
– Mi tartotta 15 évig Szegeden?
– Akkor tanultam meg a szakmát. Információs kiadványokat, s különféle turisztikai termékeket állítottunk össze.
– Akkor is így mondták: turisztikai termék?
– Dehogyis! Azt mondtuk: csinálunk valamit és megküzdünk azért, hogy többen jöjjenek, és hogy jobban érezzék magukat Magyarországon.
– És miért jött el onnan?
– Megijedtem, hogy most már innen megyek nyugdíjba...
– A tourinform irodák önhöz tartoztak.
– Így igaz. Késhegyig menő harcokat vívtam az önkormányzatokkal, hogy ezek kellenek, hogy ezek fontosak. Ma egy elismert, de még mindig nem fontos szervezet. A tourinform itt rendszerint egy pultos kislány, Ausztriában például valóságos hatalom, az önkormányzat része.
– Mi történt az IPV-vel?
– 1989-ben megpróbálták széthordani: megkezdődött a privatizáció, mi meg Mohamed koporsójaként lebegtünk. Saját érdememnek is tudom, hogy sikerült megakadályozni a cég eltüntetését. Átvittük a túlpartra ezt a nemzeti intézményt: megmaradt a Sütő utca, a raktár, az anyagok, s a szakemberek egy része.
– Azt hiszem, nincs elég helyünk az OIH, az IPV és csatolt részeik újabb kori történetének ismertetésére. Önnel mi történt?
– Mindig is vágytam a komplex feladatokra. A külképviselet pontosan ilyen munka. Megpályáztam a bécsi állást, második lettem. Második embernek kerültem ki.
– Mi az, hogy utcai iroda?
– Ez tényleg egy egyedülálló vállalkozás, az egész világon nincs ilyen. A külképviseletek mindig egy irodaház sokadik emeletén fészkelnek, lehetőleg elzárva a turistától. Nos, a bécsi az egyetlen kivétel. Ez egy különleges város, ide valahogy mindenki beesik.
– Mit csinál majd, ha kipakol a dobozokból?
– Elmegyek nyugdíjba. Szeretnék időt szakítani arra, hogy végre saját hobbijaimnak éljek. S keresek legalább egy félállást, mert hiszem hogy mindarra, amit megtanultam, valahol még szükség lehet.
– Miért írta búcsúlevelében, hogy örökös Nemecsek?
– Mert azt hiszem, mindig is az voltam. És én hiszek a Nemecsekekben. Mert ők azok, akik szakértelmükkel, csendes, szerény, de pótolhatatlan jelenlétükkel biztosítják a túlélést, a folyamatosságot. Nem kérnek – igaz, nem is kapnak – kitüntetést, nem róluk szól a híradó, csak éppen nélkülözhetetlenek. Vagyis éljenek a NEMECSEKEK!
