A múlt hétvégén nekem is egy ilyen klasszikus alföldi lovasbemutatón volt szerencsém részt venni, a Solt melletti Révbérpusztán. Az egész napos kirándulást a helyszín megközelítése tette igazán különlegessé, mivel a Mahart szárnyashajója a majorság közelében kötött ki, ahonnan alig 7 percnyi lovaskocsizásra található Révbérpuszta . A másfél órás hajózás gyorsan elröppent, útközben álmélkodtunk az M0-ás épülő új hídja láttán, integettünk a hatalmas szállodahajóknak és a nem kevésbé megtermett román uszályoknak, átúsztunk a még csak a tervekben létező M8-as autópálya már valóságban megépült hídja alatt, majd a távolban feltűntek Dunaföldvár templomainak és várának tornyai. A dunaföldvári hídtól alig egy kilométerre kötöttünk ki a folyó bal partján, egy egyszerű pontonon. Itt már várta az elsősorban egykori disszidens magyarokból és azok családtagjaiból álló csapatot a lovaskocsik sora, amelyekkel azután jó háromnegyedórás sétakocsizásra indultunk. Hamar letértünk a kövesútról és egy hatalmas legelőn vágtunk át, majd egy működő gémeskútnál megpihentünk. A hasig érő füvet jóízűen legelték lovaink, mit sem törődve a megannyi mezei virággal.  

Utunk innen a majorságba vezetett, ahol citerazenével, kemencés lángossal, pálinkával és környékbeli fehérborral vártak a vendéglátók. Miután ettünk-ittunk egyet a megérkezés örömére, elindultunk felfedezni a major felújított épületeiben kialakított Kézműves udvart. A kovácsműhelyben hazánk még praktizáló 35 patkolókovácsának egyike mutatta be tudományát, odébb a gyertyaöntés, mézeskalács-készítés és a bőrművesség fortélyaiba nyerhettünk bepillantást. A mindig hűvös pincében egy fröccsel oldottuk a feszültséget, majd elindultunk felfedezni a parasztudvart.

„Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa” – írta egykor József Attila, és mi tagadás, én is láttam őt. És épp úgy nézett ki, ahogy a költő leírta: mangalicának hívták, és nyugodtan dagonyázott társaival és malacaival az ólban. A libák mellett rackajuhok és kecskék is voltak az ólakban, és az is kiderült, hogy az egyik kecskemama pótanyja lett egy báránynak, amelyet a saját anyja nem volt hajlandó szoptatni. A szürkemarhákhoz is egészen közel kerülhettünk.

Az udvar végén takaros portát vehettünk kívül-belül szemügyre, bármilyen skanzen megirigyelhetné az egykori tanya korhű berendezését. Rámás csizma, szentkép és esküvő fénykép a falon, döngölt padló a lábunk alatt, és a legszebb, a hatalmas, fehérre meszelt kemence.

Mivel ekkor már lassan egy órája nem ettünk egy falatot sem, besétáltunk a révbéri puszta nádfedeles, 240 fős fedett éttermébe (melyet egy 160 fős terasz egészít ki), hogy elfogyasszuk lúdgége tésztával feldobott csirkehúslevesünket, a tarhonyás marhapörköltet és a szilvalekvárral nyakon öntött kukoricalepényt.

Ebéd után levegőt ugyan nem nagyon kaptunk, de nem is kellett mozognunk, mert az étterem teraszáról máris nézhettük a lovasbemutatót. Volt itt fogathajtás, kendőlopás és pusztaötös, a csikósok kitettek magukért. Misi, a szamár és vezetője szintén vidám perceket okozott mindenkinek.

Közben Nagy Pétertől, a lovascentrum értékesítési vezetőjétől megtudtam, hogy a Mahart Passnave egy évben ötször hirdeti meg a révbérpusztai lovasprogramot, és általában telt házzal mennek a szárnyashajók. Több hajós csoportot is elbírnának, de a hazai szárnyashajó-állomány száma korlátozott, és más programokat is kínál a Mahart Passnave. Természetesen buszos és egyéni vendéget is fogadnak, amikor náluk jártunk, akkor is befutott egy német turistacsoport. Az étteremben az egyik tányéron feltűnt a Bösztörpuszta, Nyakvágó Csárda felirat. Természetesen ez sem véletlen – tudtam meg Nagy Pétertől – hiszen 1990-1997 között ők üzemeltették a Kunszentmiklós melletti lovascentrumot, onnan költöztek át Révbérpusztára.

Elröppent a nap, délután négy felé járt már az idő, mire a Vöcsök szárnyashajó fedélzetén visszaindultunk Budapestre.