Így járt a közelmúltban egy kisebb társaság is, amely kétnapos borútját Villányban kezdte és Villánykövesden fejezte be. A turistáknak az előbbi településen nem is volt különösebb gondjuk, a főutca pincéi fogadóképesek voltak, mindenki annyit ihatott, ehetett, amennyit csak akart. Gondolták, másnap ugyanezt tehetik a szomszédban, a szép fekvésű pincéiről híres Villánykövesden, még szüret, azaz dolog idején is – vagy annál inkább –, ha maradt az óborból, illetve ha az édes musttól szeretnének elcsábulni. A húszfős csapatnak azonban semmitől sem sikerült elcsábulnia – kocsmába nem akartak menni, őket a pince vonzotta (volna) –, mert a két soron egyetlen pince sem volt nyitva! Hétvégén, szép őszi napon! Többszöri körbejárás után azért mégiscsak ráakadtak egyre, ahol az alig nyitott ajtó mögött egy idősebb úr tett-vett. Bekopogtak, benyitottak, bort és mustot kértek kóstolásra, elvitelre, de mindhiába. Pedig tele volt a pincéje ebből is, abból is. Halálsápadtan, láthatóan félve csak annyit közölt, szívesen adna, van bőven bora, de nem forgalmazhatja, nincs rá engedélye. „Akkor hadd legalább kóstoljuk meg” – tanácsolták a turisták. „Azt sem lehet, egy kortyot sem adhatok, még a barátaimat sem kínálhatom meg!” – válaszolta. Ezt képtelenségnek tartotta a kis csoport, s győzködni kezdte az öreget, aki megsúgta: Itt még a pincefalaknak is fülük van, a szomszédok is figyelik egymást, nem akar ő százezreket fizetni egy korty ital miatt. Valóban, az lenne a legdrágább nedű, nem éri meg kockáztatnia. Így maradt szomjas a maroknyi, messze földről érkezett turista, s vitték a borvidék „jó” hírét. A bácsi pedig – aki évtizedeken át nem ehhez volt szokva, mert a vendéget mindig nyitott pinceajtó fogadta errefelé – szegényebb lett néhány liter bor árával.

(temesi)