Osama pályafutása során először Franciaországban, majd Dubajban szerzett tapasztalatot a luxusgasztronómia területén, mielőtt 2008-ban Magyarországra érkezett. Itt először az akkor nyíló Costes étterem konyháján dolgozott, majd a budapesti Four Seasons hotel exkluzív éttermében folytatta a munkát. Karrierjének egyik csúcspontja volt, amikor a Klotild Palota Buddha-Bar éttermének vezető séfjeként óriási sikereket ért el. Amikor azonban tulajdonosi döntés miatt a Buddha-Bar bezárt, Osama egy váratlan lépést tett: elfordult a fine dining világától, és saját útját kezdte járni. Megnyitotta saját éttermét, a Byblost, amely nem szír konyhát kínál, ahonnan ő származik, hanem a libanoni gasztronómia ízeit hozta el a budapesti közönségnek. Sőt, nem állt meg itt: a Byblossal szemben, ugyanabban az utcában újabb éttermet nyitott, Jouri néven, amely szintén a libanoni konyha fogásait helyezi középpontba.

Osama életében most újabb fordulóponthoz érkezett. Szülőhazája, Szíria történelmi pillanatokon megy keresztül: az országot 54 éven át sújtó diktatúra véget ért, és Bassár el-Aszad rettegett rendszere összeomlott. Osama Facebook-oldalán örömteli bejegyzésekben osztja meg a szülőföldje felszabadulása felett érzett boldogságát. Jogos tehát a kérdés: most, hogy minden akadály elhárult, Osama Kutaini elhagyja Magyarországot, hogy visszatérjen Szíriába? Vajon csomagol, és felszáll egy Damaszkuszba tartó járatra, hogy hazájában újraépítse életét és karrierjét? Vagy továbbra is Budapesten folytatja a munkát, amely mára nemcsak a saját, hanem a libanoni konyha hírnevét is erősíti a gasztronómiára érzékeny magyarok és külföldiek körében?

• Hogy megértsd a válaszomat, azt mindenképp előre kell vetítenem, nekem a feleségem magyar, akit a dubaji évek alatt ismertem meg, és akivel együtt érkeztünk ide, Budapestre. Ez 2008-ban történt, összeházasodtunk, gyerekeink születtek, megkaptam a magyar állampolgárságot – én már magyarnak tekintem magam.
• Olyan magyarnak, aki Szíriában született, az őseimet, az ott élő rokonaimat, testvéreimet sosem tagadnám meg. Utoljára 17 éve, 2008-ban voltam otthon, Damaszkuszban, azóta be nem tettem a lábam egy olyan ország területére, amiről az elnyomó rezsim szörnyű tettei miatt rémregényeket mesélnek.
• Csak a legutóbbi, amit hallottam: 42 éve raboskodott az ottani, rettegett börtön falai közt jónéhány ártatlan elítélt, akik ma már a nevüket sem tudják, fogalmuk nincs, hol vannak, elfelejtettek beszélni és mindent, ami a való világgal összekötné őket.
• Miközben egy olyan ország szülöttei ők is, én is, ami egykor, a diktatúra előtt, sosem látott gazdagsággal volt egyenlő, hiszen ott az olaj ma is, a tenger, a gyönyörű sivatag, a hegyek. Meseszép környezetben fantasztikus adottságokkal rendelkező ország volt a miénk – amíg el nem lopta minden értékét az al-Aszad család és környezete uralkodásuk 54 éve alatt.
• Ma olyan mélyszegénységben élnek a lakói, hogy például a bátyám, aki Damaszkuszban él, úgy osztja be a családjával az életét, mivel mindössze két órán át van áram a fővárosban – azalatt kell elintézniük mindent, ami elektromossághoz kötött. 22 órán keresztül pedig úgy élnek, mint száz éve az elődeink.
• Idő kell még ahhoz, hogy mindez megváltozzon – sok idő. Nem megy egyik napról a másikra az áhított változás. A felszabadulás, a régóta vágyott szabadság a szülőföldemen persze engem is büszkeséggel tölt el, de én ettől még magyarnak érzem magam. Ideköt a családom, a feleségem, a gyerekeim, a munkám, az éttermeimmel kapcsolatos üzletmenet. Nekem már Magyarország az otthonom. De persze tervezem, igen, egyszer – nem most, majd valamikor – ellátogatok végre a szülőhazámba, megölelem ott a rokonaimat, barátaimat, megmutatom a családomnak, hol születtem, hol nőttem fel – utána pedig felszállunk egy Budapestre tartó repülőre, és hazaindulok velük.