Goriziában nem a fű zöldebb, hanem az espresso finomabb, a pizza meg rendesen olaszos, és jól esett hozzá a helyi sör, az olasz Moretti. A tónál aztán Riva lett a végállomás, ott fenn, az északi csücsökben, amit csak a szörfösök Mekkájaként említ minden útikönyv.

És tényleg, kalapunkat ugyan nem kellett fogni az első napon, de szélből nem volt hiány, tele is lett szépen a rivai öböl vízibalettező, szélszerető szörfösökkel.

Apropó, kalap. Azt mondtam magamban: eljött az idő, hogy lecseréljem a nagy karimájú, egyébként erősen viseltes szalmakalapomat egy elegánsabbra. Az olaszok (és a kínaiak) gyártanak ilyeneket, úgyhogy van remény. Majdnem vettem is egyet Sirmionéban, a tó déli végén lévő aprócska faluban, de régen hűséget esküdött kísérőm végül lebeszélt róla.

Mint kiderült, jó hogy hallgattam rá, mert pár nappal később, Vicenzában féláron klasszabbat vettem. Ehhez tudni kell, hogy

Sirmione boltosai kihasználják, hogy még az előszezonban is olyan emberáradat tart oda, hogy szinte bármit bármilyen áron eladhatnak. Az ennivaló, a gelato és a borok kifogástalanok, de azok is drágák, ez van.

Amilyen sok szél fogadott minket Rivában, olyan sok vagy még több esőbe ment át az időjárás a következő másfél napban. A főutcán lévő hotelünk ablakából viszont kitűnően láthattuk, hogy a turisták többségét mindez egyáltalán nem zavarta:

a szemközti fagyishoz este fél 12 körül is folyamatosan érkeztek az édességre vágyó esernyősök.

Mivel másnapra is heves égi áldást jósolt a szeretett accuweather.com oldal, csak azért is elhajtottunk Roveretóba és a tőle 20 kilométerre lévő Trentóba, két érdekes városba, ahol múzeumnapot tartottunk. És akkor itt jönnek a képbe a diktátorok és akarnokok.

A cikk folytatását laptársunk, a Privátbankár Világjáró rovatában olvashatják.