Különhajóval érkeztünk a buranói kikötőbe, ahol a napfényes időben előttünk és utánunk egymás után érkeztek a turistákkal teli vízi járművek. A magyarok mellett főleg kínai, japán, indiai, német és holland vendégek látogattak ide. Az egykori halászsziget központjába indultunk gyalogosan. Amellett, hogy az egész környezet nyugalmat árasztott, rengeteg látványossággal fogadta az érdeklődőket.
Itt körös-körül a víz az úr, a szárazföld viszont élményeket ígér. Burano öt, egymástól csatornákkal elválasztott városrészre tagolódik. Nagy valószínűséggel már a rómaiak idejében is lakták emberek. A férfiak kezdettől fogva halászatból és csónakkészítésből éltek. Az asszonyok viszont – a krónikák szerint – a XVI. századtól csipkekészítéssel foglalkoztak. A buranói csipke – a retiocella – hamarosan egész Európában keresett cikk lett.
Legenda a buranói csipkéről
A kisvárosban a hagyományos csipkekészítési technika feltehetően egy halásznak köszönhetően született. Miután a kedvese Buranóban várt rá, a halász ellenállt a szirének énekének. A hullámok királynőjétől kapott egy fátylat, amelyet a menyasszonyának ajándékozott. De a barátnők irigyelték tőle a gyönyörű kelmét, ezért elkezdtek hasonlót készíteni. Ez csupán legenda, a történelmi tények szerint viszont a csipkevarrást a XVI. századtól jegyezték fel Buranóban.
Ma már csak kevesen készítik
Az ipartörténeti emlékek arról tanúskodnak, hogy a kezdeti sikerek után a buranói csipkevarrás a XVIII. és a XIX. század közötti időszakban hanyatlásnak indult. Ám később, 1872-ben újra virágzott, amikor a kis településen erre specializálódott iskolát is nyitottak. Napjainkban már kevesen foglalkoznak a rendkívül időigényes, hagyományos kézi csipkevarrással. Az egykori iskola falai között múzeum őrzi a régi idők csipkéit. Itt a főtéren látni Burano híres szülöttjének, Baldassare Galuppinak (1706-1785), a zeneszerzőnek és karmesternek a bronzszobrát. Személyében a XVIII. századi Velencei Opera kiemelkedő mesterét tisztelték.
Utcaképbe illő nevezetességek
A város másik nevezetessége a ferde tornyú Szent Márton templom, amely a főtéren, a valamikori csipkekészítő iskolával szemben található. Magas tornya messziről kiemelkedik a környezetéből. Ám a kis sziget legkiemelkedőbb látványosságai az élénk színekre festett, négyzet alakú lakóházak, amelyek Burano utcaképének igazi jellegzetességei. Feltehetően a helyi halászok azért festették ilyen színűre az otthonaikat, hogy a tengerről jövet, a legnagyobb ködben is hazataláljanak. Ez a középkorban született döntés arról szólt, hogy csak a helyi önkormányzat adhatott kizárólagos engedélyt arra, milyen színűre festhetik a halászok házaikat. Ugyanakkor a hagyományt megőrizve ma is így van ebben a városban.
A házak leginkább két- vagy háromemeletesek, és nyáron virágoktól pompáznak. A földszinten konyhát és étkezőt, az emeleten pedig a nappali és hálószobákat rendeztek be. Ezen a helyen bármerre is néz az ember, mindenütt különböző figurákat és motívumokat megelevenítő csipkéket lát. Itt valamennyi üzlet, étterem és kávézó a turisták igényeit szolgálja. A színpompás utcakép egyébként sok festőt is vonz erre a szigetre. A valódi buranói csipkéből viszont csak a drágább boltokban vásárolhatunk.
A látványosságokban gyönyörködhetünk
Régen hosszú időn át a tengerből kifogott halak jelentették a fő jövedelemforrást a buranóiaknak. Cserébe fát, gabonát és bort kaptak. Napjainkban viszont már csak mindössze négy és félszáz halász dolgozik a szigeten, akik zsákmányukat naponta a piacon értékesítik. A halászat mellett hajókészítéssel is foglalkoznak, amely itt szintén az egyik nevezetességnek számít. Eleinte csak kisebb csónakokat fabrikáltak, de később, amikor megélénkült a kereskedelem, már nagyobb és gyorsabb vízi járműveket is készítettek.
Manapság évente a háromezer lakosú településen élők számának a sokkal többszörösét adják a Buranóba látogató turisták.
