Január eleje, Montevideo, Expreso Pocitos. Régi idők emlékeit idéző kávézó, az előttem lévő alátéten olvasható felirat szerint 1910-ben alapították. Hangulatos, de azért ráférne egy felújítás.Mellettünk egy ápolt, kockás inges idős úr El Paíst olvas (ez a legnagyobb uruguayi napilap), miközben kávéját kortyolgatja és lekvárt ken a pirítósára. Mögötte egy középkorú férfi bámulja a laptopját. Az üres teraszon egy gyanús külsejű alak téblábol, majd felkap egy széket, átviszi a szomszédos ház elé, belehuppan és rágyújt egy cigire.

Vasárnap reggel van, kevés a vendég, a város még csak most ébredezik.Az ablakból rálátni a közeli, reggeli fényekben csillogó tengerre, meg a szélfútta pálmafákra. Montevideóban sokszor fúj erős szél, ilyenkor érdemes kimenni a tengerhez, és nézni a vadul csapkodó hullámokat.

Érkezik a pincér. Régi vágású arc, mintha a 60-70-es évekből ragadt volna itt. Egy „kis bögre” eszpresszót kérek (itt így nevezik a közepes méretű presszókávét), meg egy sonkás-sajtos szendvicset barna kenyérből. Kérdezi, hogy kérek-e vajat bele. Mondom, hogy nem. Mosolyogva bólint, és elmegy. Néhány perc múlva érkezik egy másik pincér, és közli, sajnos csak fehér kenyér van. Úgy is jó lesz, mondom.

Uruguay, a világhíres marhahús és a dulce de leche (karamellás édesség) őshazája amúgy sem diétás hely.

A történet továbi alakulását a Privátbankáron olvashatják.