Útban Tunisz felé Kairouan városa mellett visz az utunk. Észrevesszük, hogy az út mentén, a villanypóznák tetején, szinte mindenütt otthonról jól ismert gólyák kerepelnek. De nem ám kis kajtár gólyák, azaz még nem ivarérett fiatal példányok, amelyek nyilván nem tudták tavasszal megtenni a hosszú utat szüleikkel a mi kontinensünkre, hanem azt látjuk, hogy termetes felnőtt madarak párjukkal ülnek a fészkükben, és gondosan etetik a kicsiket a fészekalján. Vajon mit keresnek ezek a kifejlett gólyák nyáron Afrikában, költőhazájuk, Európa helyett? Egy szakértő biztos tudná rá a magyarázatot.

Égi áldás, esernyőmentesen

Időközben megérkezünk Kairouanba, a tunéziai muzulmánok egyik szent helyére, az iszlám világ negyedik legfontosabb városába. Csupán Mekka, Medina és Jeruzsálem előzi meg a rangsorban. Azt halljuk idegenvezetőnktől, hogy aki ezt a szent helyet hétszer felkeresi, az ezzel simán kiváltja a minden igazhitű muzulmán számára kötelező mekkai zarándoklatot.

Mi ugyan hétszer nem, de egyszer biztosan ott járunk. Tetőtől talpig puha, színes kelmékbe burkolódzunk a bejáratnál, csapatunk férfitagjai sem mehetnek be rövidnadrágban, pólóban, és úgy baktatunk egymás mögött a tűző napsütésben a hatalmas udvaron át a Nagymecset felé, mintha helybéli hívők lennénk. Nem is árt az óvatosság, és a mindent takaró lepel, mert épp most tudtuk meg, ez Tunézia ma is legvallásosabb városa, keresztények korábban csak különleges engedélyek birtokában kereshették fel, és aki ezzel nem rendelkezett, azt egytől-egyig kardélre hányták a felbőszült városlakók.

Azt is megtudjuk, miközben a Nagymecsetet körülvevő falnál, a Minaretnél a pazar kilátást bámuljuk, hogy Kairouan arról is ismert, itt gyakorlatilag nem lehet sehol szeszes italt kapni, amit a muszlim vallás tilt, azt errefelé be is tartják. 

Amikor leérünk a kilátótoronyból, a női mosdóban Tunézia más vidékéről érkező gimnazista lányokba botlom, akik elképesztő profin, gyönyörűen sminkelik magukat, és közben beszélgetni kezdünk. Mesélnek magukról, aztán megkérdik, honnan jöttem. Mondom, Budapestről, Magyarországról. Néznek össze, semmi nem rémlik. Hallottak-e Bécsről, Prágáról, Rómáról, Londonról? Egyikről sem, jön a válasz. 

Közben elered az eső, nem is akárhogy - nagyon. Vendéglátóink mennyei mosollyal az eget fürkészik, tartják a kezüket, arcukat a szakadó vízbe, és látszik, nagyon boldogok. Azt mondják, irány a busz a mecsetlátogatás végeztével, csakhogy a járművünk vagy 200-300 méterre van. Kolléganőm felveti, mi lenne, ha hoznának ide egy esernyőt nekünk, néznek ránk, mint borjú az új kapura, és közlik, sose volt ernyőjük, nem is lesz, mert az a legnagyobb kincs, ha végre esik.

Tuniszban is

Az égi áldás a fővárosba érkezve is folytatódik. Nem is akárhogy, szakad. És mivel nincsenek a tunisziak erre felkészülve, csatorna sehol az utcákon, hömpölyög a víz mindenütt. Gyakorlatilag térdig vízben járva megyünk át egyik járdától a másik oldalra, de aztán ahogy jött, olyan hirtelen el is múlik a zuhé, egy óra múlva híre hamva sincs. 

Közben arról beszélünk, Tuniszba általában ellátogatnak a turisták: egy napos fakultatív programra, aki tud, befizet. Pedig ez kevés, a főváros ennél sokkal többet érdemel.

Tunézia, fekvéséből adódóan, mindig is a „nyugati kapu” szerepét töltötte be az arab világban – és ez a nyitottság, sokszínűség a fővárosban is lépten-nyomon érezhető. Itt tetőtől talpig lefátyolozott, a negyven fokos hőségben is kesztyűben járó nők éppoly természetesek, akár a rövid sortban, toppal, kifestve shoppingolók, nézelődők, kávézgató, fagyizó lányok, fiatalok.

Tunézia fővárosa a maga közel egymillió lakójával korántsem nyomasztóan zsúfolt, inkább családias, baráti hangulatú. Utcáin egymás mellett sorakozik az arab kávézó, vízipipázóval, mellette francia pékség, mögötte pedig nemzetközi márkákat felvonultató shopping center.

Szerbusz, vízibusz, Tunisz Szentendréje és persze Karthago romjai

Három dolgot mindenképp kiemelnék a tengernyi látnivalóból, mert tényleg feledhetetlen élmény. Az egyik a város közepén lévő Szuk, azaz arab bazár, ahol, ha nem is vásárol semmit a turista (ez kizárt), de végighaladni a sorokon, sodródni a forgataggal, bebámulni minden kis árusító helyiségbe – ahol, szinte azonnal felismeri a tulaj a magyar beszédet, és folyékonyan sorolja magyarul, amit megtanult (Vár, Pest, Buda, csókolom, tessék – és amit egyik se hagy ki, csak tudnám, ki tanította meg ezt a bődületes marhaságot drágalátos honfitársaim közül: Szerbusz, vízibusz).

Azonban néhány szabály itt alap: az arany nem arany, az ezüst nem ezüst, a parfüm sosem az, amit az üvegcse címkéje hirdet, és alkudni kötelező – ezekkel a tanácsokkal ereszt minket egy időre szabad nézelődésre idegenvezetőnk. Nagy a kísértés különben, mert minden, de tényleg minden itt még a magyarok pénztárcájához mérten is fillérekbe kerül. Amiben nem csalódhatunk: azok a fűszerek, datolyafélék, bőráru (papucsok, szandálok, táskák, övek), szőnyegek és az eszméletlen szép mintájú, formájú és színvilágú, manufaktúrákban készülő álomporcelánok.

Egy ilyen utóbbi kisüzembe ellátogatunk mi is, láthatjuk, hogyan készülnek a tányérok, bögrék, faliképek – és tényleg minden nevetséges összegbe kerül. Csak azt bánja az ember, hogy nem jött dupla bőrönddel, mert az egyikben egy minimum 12 személyes tunéziai porcelánkészletet nagyon haza kéne vinni.

Tunisz Szentendréjét, Sidi Bou Said-ot szintén ki nem hagynám, ha a fővárosba járnék, mert csodaszép, békés, idilli kis halászfalu, Tunisztól szinte kőhajításnyira. Ez egy lankára épült kistelepülés, a nevét állítólag valami híresen szent emberről kapta, akit itt temettek el. Kék és fehér – ez a két uralkodó szín a városban, itt tényleg minden épület kizárólag e két szín variációja.

Aki fantasztikus panorámában szeretne gyönyörködni, az ne arra tartson, mint a folyton utcán hömpölygő turistahad az útbaigazító táblák után, hanem a főutca közepén kapaszkodjon fel egy eldugott kis kávézó teraszának legtetejére, mert onnan tényleg mesés a kilátás, az egész Tuniszi-öböl belátható. És még jótanács: az éves nagybevásárlást ne itt intézzük, mert Sidi Bou Said boltjaiban az árak a csillagos egeket verdesik. Még alkudozással együtt sem közelítik meg például a fővárosban, a Szukban ugyanolyan minőségben kapható, valószínűleg ugyanonnan beszerzett ajándékoknak valót.

Ha Tunézia, akkor Karthágó – ezt még tán az is tudja, aki sosem járt errefelé. Én nem tudok több olyan ókori várost, amelyet annyi mítosz, legenda és titokzatosság övez, mint a pun időkből származó Karthágót. A sztoriját nagyvonalakban mindenki ismeri: itt volt a pun birodalom központja, méghozzá olyan időkben, amikor úgy vélték az akkoriak, hogy hatalmuk és gazdagságuk örök, soha el nem múló. Olyan kikötővárost építettek ide az akkori uralkodók, amely nemcsak akkor, de még ma, romjaiban is párját ritkító.

Sokan tudják, hogy a félmillió lakosú (!) Karthágót pont a következő megauralkodó nép, a rómaiak igázták le, és rombolták földig, sóval beszórva helyét, hogy soha ne lehessen élet ismét a leigázott nép városában. Hétszáz éves mérhetetlen gazdagságot és pompát tettek a földdel egyenlővé a győztesek, hogy aztán százévig tartó Csipkerózsika-álom után magához térhessen a telelpülés, mert Julius Caesar és Augustus császár irányítása alatt újjáépítették.

A pun romokon ismét egy virágzó, gazdag város épült, háromfelé panorámával a tengerre, ez lett a római birodalom harmadik legnagyobb kikötővárosa. Amikor a rómaiak tündöklése véget ért, 692-ben az ideérkező arab törzsek a biztonság kedvéért még egyszer földig rombolták – e romok közt barangolhatunk ma, és fedezhetjük fel az egykor itt éltek nyomait. Azon pedig senki ne csodálkozzon, ha Karthágó felé haladva egy-egy épületnél felfedez hasonló köveket, szobrokat, oszlopokat, mint az eredeti helyen – ugyanis mindent, ami mozdítható volt, és ami nem, elhurcoltak az egykori városból a helybéliek, és saját házaikba építették be.

Karthágó villái, fürdői, amifiteátruma, sétálóhelyei, bazilikája, színháza, még vérfagyasztó gyermekáldozós történettel megrakott temetője is gyönyörű. Fenséges és életre szóló látvány, érdemes jónéhány órát időzni a romok közt sétálva, akár magányosan is. Támadástól, vagy bármilyen atrocitástól nem kell félni, szinte minden megmaradt falnál, mesebeli kertjében egy-egy öles fa vagy óriásra nőtt bokor mögött bódé rejtőzik, amelyben ott a rend őre, aki éberen figyel, hogy ne történjen semmiféle rendbontás.

(folytatjuk)