A szakács, aki próbál kijönni a függőségéből, és ezt meg is írta
Az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Ez a megállapítás különösen igaz, ha valaki olyan érdekes életúttal van megáldva, mint Mógor Attila, az ismert szakács.
Megjelent Mógor Attila: Szabadulás a függőség poklából című könyve, és az alkalomra szervezett bemutató ugyanolyan rendhagyóra sikerült, mint amilyen véletlenek és sorsszerűségek kísérték a könyv egész történetét.
Egy rendes szakács szakácskönyvet ír. De Mógor Attila több évtizedes, kiemelkedő teljesítményű szakmai pályáját nem ezzel koronázta meg. Ő izolációs és rehabilitációs naplóját tárta a nyilvánosság elé, amit több mint egy éven át, minden nap egy spirálfüzetbe vezetett.
A szerzők nagy napja a könyvbemutató, álmuk megvalósulása. Fogadják a gratulációkat, dedikálják a könyvüket. De Mógor Attila a könyv megjelenésének napján úgy döntött, hogy visszamegy az Emberbarát Alapítvány intézetébe, hogy folytassa és befejezze a terápiát. Előző nap kirúgták a munkahelyéről, a pilisvörösvári Stube étteremből, mert vállalhatatlanul viselkedett. Röviden: visszaesett.
Ezen, a szerző nélküli könyvbemutatón a családja, rokonai, barátai, a Séfek séfe műsort követő nézők voltak csak jelen. Körükben mondta el üdvözlő beszédét Kocsis András Sándor, a Kocsis kiadó elnök-vezérigazgatója, aki májusban még némi szkepszissel fogadta a nála a könyv ötletével jelentkező szakácsot, de végül egy emberi szenvedéstörténetet olvasott ki a sorokból. Ennek illusztrálására felolvasta a szenvedélybetegség „levelét”: egy ismeretlen szerző fogalmazta meg, hogyan ejti csapdába áldozatait az ital, a drog – és minden más, ami mértéktelen, kontrollálatlan az életünkben.
Erről beszélt Mógor Attila kezelő szakpszichológusa, Szilléryné Tímea, aki elmondta azt is, hogy a genetikailag meghatározott alkoholizmusból a gyógyulás egy élethosszig tartó folyamat. Az intézetben azt akarják elérni a kliensekkel, hogy az ottani gyakorlatot, a tökéletes absztinenciát, a külső kontrollt belsővé tegyék. Hogy a poharat letevők a kinti életükben tudjanak nemet mondani, önmaguknak is.
Szikora Katalin, a könyv szerkesztője azt emelte ki, hogy a kötet minden betűjét Mógor Attila írta. Aki ugyanolyan szenvedélyesen ír, mint ahogyan főz, és amikor naplóját vezette, tű éles pontossággal fogalmazta meg az elvonás és a tisztulás, a lassú felépülés megrendítő stációit.
Ami nemcsak a szerző jól ismert élethelyzete a szakmában. Testvérként rajongott kollégái, szakácstársai közül senki nem volt jelen a könyvbemutatón, két egykori tulajdonosa, főnöke azonban igen: Tersztyánszky Andor, a már más formában üzemelő Károlyi étterem egykori vezetője, és Magyar Zoltán, aki több mint húsz éve ismeri és mentorálja Mógor Attilát. A legendás újpalotai Mátyás vendéglőben kezdték közösen a pályáját, és bár az útjaik időközben elváltak, a kapcsolatuk megmaradt. Magyar Zoltán azt mondta, a szakmában dolgozók 80 százaléka érezheti találva magát a könyv témájával, mert vagy iszik, vagy drogozik, vagy mindkettőt egyszerre, de ezt nem vállalja fel a külvilág előtt. Aki kívülről egy sztárszakács, az lehet, hogy belülről egy roncs. Viszont ahhoz, hogy valaki stabilan talpra tudjon állni a rehabilitáció után, nemcsak a barátok, a kapcsolatok kellenek, hanem egy valódi társ is – amilyen Attilának most nem volt. A szakácstársadalom azért van nagyobb kísértésnek kitéve, mint mások, mert itt nem szokás nemet mondani. A tulajdonosok minden megrendelést elvállalnak („majd megoldjuk”), a szakácsok nem teszik le a kötényt nyolc óra munka után, itt az a közös jelszó: igen, meg tudjuk csinálni. Ezt az attitűdöt átfordítani arra, hogy egy szakács jogos önvédelemből nemet mondjon egy pohár italra – emberpróbáló feladat.
