„Tudjuk, hogy a főváros és más nagyvárosok csábítóak, de higgyék el, vidéken is van élet, egy kisfaluban pedig különösen szépek a nappalok és az éjszakák”, mondta köszöntő beszédében a falu polgármestere, Simon György.

Akik pedig hallgatták, a falu jelenlegi apraja-nagyja: jelenleg 120-an lakják az egykor 600 fővel is büszkélkedő Káli-medencei zsákfalut, e szombati napon azoké volt a főszerep, akik innen származtak el máshová.

A vendégsereg összetételét jellemezte a bejárat mellett hagyott botok, járókeretek, a szinte kötelező szemüveg és jónéhány hallókészülék. Ezek az eszközök mit sem vettek el abból, hogy tulajdonosaik a többi elszármazottal együtt felidézzék a régi szép időket, azokat az éveket, amikor együtt koptatták az iskolapadot az akkoriban még javában működő helyi ilyen jellegű intézményben.

Volt szatócsbolt is, meg kovácsműhely, mesélték az idősebbek, meg sok-sok öszvér és ökör az udvarok mélyén. A lejtős Hegyi utcát a helyi gyerekek télen szánkókkal lepték el, a falu Fő utcájában meg ráérősen sétálgattak kiöltözve a családok, vagy istentiszteletre igyekeztek vasárnap délelőttjén.

Idén szeptember utolsó napján ismét együtt sétáltak végig a régi, megszokott épületek között, a volt iskola épületénél, a református templom magas tornyánál megálltak néhány percre, és ámulva fedezték fel, mennyi minden változott, amióta nem jártak errefelé. Lett járda, meg háborús áldozatok emlékműve, az Áfész-boltból vegyesbolt a falu lakóinak és nyaralóinak, és télen-nyáron működő postát is láttak a bekötő út mentén.

Tartalmas, jó ebéddel folytatódott a program – a most a faluban élők kedves figyelmességeként, a legidősebb hazalátogató vendég köszöntésével egybekötve, majd estig folytatódott a jóízű, emlékező beszélgetés. „Hagyományteremtő céllal szerveztük ezt a napot, mondja a polgármester, most először látjuk vendégül azokat, akiknek a házában mi is élünk. Szeretnénk, ha minden évben együtt töltenénk szeptember utolsó hétvégéjét, mert születésüknél, családjuknál fogva az is idetartozik, aki azóta már másutt él.”