A Káli-Art Park nem csupán egy szabadtéri kiállítótér, hanem különleges kulturális misszió is egyben: a kezdeményezők és ennek az évente ismétzelten megrendezésre kerülő kiállítás alapítói – a Molnár Júlia–Héjja Róbert házaspár – vállalása szerint legalább tíz éven át biztosítanak bemutatkozási lehetőséget a kortárs alkotóknak, összekapcsolva a Káli-medence nyugalmát a kortárs művészet friss energiáival.

A 2020-ban indult projekt az elmúlt években organikusan fejlődött. Az első, kísérleti jellegű bemutatókból mára országos jelentőségű szakmai platform lett, amelyre idén rekordmennyiségű pályamunka érkezett, hallottuk a kiállítás megnyitóján, május 11-én, a helyszínen. A szervezők szerint évről évre érezhetően nő az érdeklődés: egyre több alkotó tekinti fontos szakmai állomásnak a köveskáli megjelenést, miközben a közönség is egyre nyitottabban fordul a kortárs szobrászat felé.

A válogatás során a zsűri nemcsak az esztétikai minőséget, hanem a szabadtéri elhelyezés sajátosságait is figyelembe vette.

Fontos szempont volt az anyaghasználat időtállósága, az időjárási viszonyokkal szembeni ellenállás, valamint az, hogyan működnek együtt az alkotások a tájjal.

A zöld környezet különleges kontrasztot adott a műveknek: a természetes háttér egyszerre emelte ki a monumentális kő- és betonformákat, valamint a finomabb, légiesebb kompozíciókat.

A kiállítás egyik legnagyobb ereje éppen sokszínűségében rejlik.

A klasszikus szobrászati formanyelvtől a kísérleti anyaghasználatig rendkívül széles spektrum jelent meg a parkban. Becskei Andor hármas kompozíciója klasszikus arányrendszerével és plasztikus tömegkezelésével keltett figyelmet, míg Szilágyi Csilla üveg és beton kombinációjából épülő munkája kifejezetten kortárs, anyagkísérletező szemléletet hozott a tárlatba.

Mindák Gergely modernista hagyományokat idéző alkotása különösen izgalmas párbeszédet teremtett múlt és jelen között: bizonyos nézőpontból szinte hatvanas évekbeli épületdíszítő motívumnak tűnt, más szögből azonban feltárult a nyers anyagszerkezet és a kortárs gondolkodás. Kotormán Ábel figurális munkája klasszikus szobrászati nyelven szólalt meg, míg Somogyi Fanni vöröshagymából inspirálódó alkotása ironikus, posztapokaliptikus hangulatot teremtett.

A természet és a művészet közötti kapcsolat több alkotásban is hangsúlyosan megjelent. Tóth Anna Boglárka organikus formája az élet kibontakozását idézte, Cséffai Györgyi kukoricaszárra emlékeztető, finoman mozgó installációját pedig a megnyitó idején még a balatoni szél is „életre keltette”.

A park közepén álló, vakítóan fehér Hullámtörő című munka – Kecső Kristóf alkotása – erőteljes kontrasztot képezett a környező zöld tájjal, miközben a tengerparti betonelemek világát idézte meg geometrikus újraértelmezésben.

Az idei fődíjat végül Ordódi Tamás nyerte el Madárka hangjai (Bird’s Notes) című alkotásával.

A mű a zenei improvizáció és az energiaáramlás vizuális metaforájaként született meg, formanyelve pedig a jazz szabadságát és spontaneitását idézi. A szoborért járó egymillió forintos díjjal a zsűri egy olyan alkotást ismert el, amely egyszerre érzékeny, kísérletező és erőteljesen kortárs.

További rangos elismerések is gazdára találtak. Kacsuk Péter műgyűjtő különdíját Szirmai Nóra kapta Tension című alkotásáért, amelyet társadalmi érzékenysége és magas szakmai színvonala miatt emeltek ki.

Veszprém városa Mindák Gergelyt jutalmazta Lombkorona című munkájáért, míg Köveskál különdíját Galántai György vehette át Az ablak előtt virágok nyílnak című alkotásáért.

Az esemény egyik fontos bejelentése volt, hogy a Művészetek Völgye Nonprofit Kft. új programot indít:

a jövőben évente egy-három alkotást „örökbe fogadnak” a döntős művek közül, és saját gyűjteményük részévé tesznek. A kezdeményezés hosszú távon is támogatást nyújthat a kortárs magyar szobrászat számára.

A díjátadót követően senki nem sietett haza: spontán beszélgetések alakultak ki művészek, gyűjtők és érdeklődők között. Majd a hivatalos programot egy kerekasztal beszélgetés zárta, ahol Tóth Pál Sándor művészeti tanácsadó beszélgetett a kiállító alkotókkal a kortárs szobrászat helyzetéről és a műtárgyak sorsáról.

A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, hogy ma inkább állami vagy magángyűjteményekbe kerülnek-e a kortárs alkotások. A résztvevők szerint egyre fontosabb szerepet játszanak a vállalati gyűjtemények, különösen akkor, ha a művek nem zárt irodákba, hanem nyitott közösségi terekbe kerülnek – jó példaként említették a Graphisoft Parkot is. Szó esett arról is, hogy a kortárs művészet edukációs szerepe egyre erősebb: míg néhány éve a köveskáli helyiek még távolságtartással figyelték a szobrokat, ma már aktívan követik és véleményezik a pályázatot, sőt saját kedvenceiket is kiválasztják.

Szó esett a szobrok elhelyezésének és értékesítésének kérdéséről is:

a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy szobor jóval nehezebben talál új tulajdonosra, mint egy festmény, hiszen a plasztikák elhelyezése és térigénye a gyűjtők számára is jóval összetettebb döntést jelent.

A jelen lévő művészek személyes tapasztalataikról is meséltek: egy Amerikában dolgozó szobrászhölgy szerint a nemzetközi művészeti világban továbbra is a kapcsolatok és a személyes jelenlét a legfontosabb mozgatórugók.

Köveskál azonban éppen azt bizonyítja, hogy egy kis Balaton-felvidéki falu is képes valódi szakmai találkozóponttá válni – ahol a természet, a kortárs művészet és a közösségi élmény különleges egyensúlyba kerül.