Kilométerekkel később idegenvezetőnk bármennyire is tiltakozik, sofőrünk, a beszédes nevű Leonyid Kardos kérésünkre megáll a hepehupás út melletti piacon. Sokan vallják, hogy egy várost a piacán keresztül ismerhetünk meg legalaposabban. Nos a piachoz tartozó városra, ha nem is láttuk, és a piaci élményekből így kevésbé tudtunk következtetni annak képére, mindennapjaira igen. A magasfeszültségű ipari kábeltől, a mindenféle gyümölcsökön, zöldségeken, ürühúsokon és élő állatokon keresztül a PET-palackból árusított benzinig minden volt ott, mi szem-szájnak ingere. Kísérőnk aggodalma abból a félelemből táplálkozik, hogy a piac sűrűjébe bonyolódva esetleg bántódásunk eshet. Nem volt mitől tartania; napi bevásárlásukat intéző helyiek jól fogadnak, portékájukat mutogatják, kínálják, hagyják, sőt egyik-másik kéri, hogy fényképezzük. Szamárháton ülve öreg bácsik és gyerekek kerülgetik Leonyid buszát, aki hanyag mozdulattal cigarettára gyújt, és lélegzi ki a füstöt a Kara-Kum és Kizil-Kum sivatagok határán, majd az utolsó füstpamaccsal egyetemben idegenvezetőnk indulót fúj; zötykölődünk tovább.

Leesik az áll

A szokásos rendőrségi ellenörző pont, ahogy egy nagyobbnak kinéző város határához érünk. Majd megyünk, megyünk ebben a városban, már-már Felső-sziléziai ipari körzet és a Ruhr-vidék rémlik fel saját csúcskorszákából a gyárkémények között, amikor kiderül, hogy ez bizony már Buhara, a szent város, ahonnan épségben egészen a 19. század második feléig egy hitetlen térhetett vissza, a mi Vámbérynk. Buhara igen kiterjedt agglomeráció hatalmas, barna mezős körzetekkel. A külvárosban utazva az utazóban - ha csak nem indusztriál fetisiszta - kevésbé merül fel, hogy ugyan eddig is kapkodta a fejét az út során, a városokban felbukkanó csodák után, de Buharában végképp leesik az áll. A város több mint 2500 éves történetének olyan gazdagságban állít emléket olyan mennyiségű épület, mely messze felülmúlja az elővárosban vártakat. Mi több, a legtöbb külföldi - szabadidős - turistával is itt futunk össze.

„Ismered Vámbéryt?” - kérdezi a fiatal recepciós az egyik belvárosi bed & breakfast-ben. Pillanatnyi meglepettség után bólintok: „Igen” - és csodálkozom, hogy Vámbéry emléke ma is mennyire él ebben a városban. A történelmi óváros girbe-gurba utcáiban 2003 óta számos B&B kínál szállást 20-30 dollár/szoba/éj áron. Ezek többnyire pofás kis udvarházak, olyasmi mint egy debreceni cívis ház, belül gyümölcsfákkal, virágokkal teli árnyas kert, melyre a földszinten lévő zuhanyzós, vécés szobák nyílnak. Tele külföldi - francia, olasz, német - fiatallal. De a belváros szélén ott tornyosulnak G.A. úr szállodái is. „Működik a wifi?” - kérdem és sokat sejtetően meglengetem hordozható számítógépem. „Nem” - feleli a portás - „Majd holnap reggel, ma este jön a karbantartó” - biztat. Másnap reggel aznap délre ígérték a vezeték nélküli hálózatot, délben, estére és így tovább, végül nem lett. De talán nem is baj, hogy nem az otthoni villanypostával foglalkozik az ember Közép-Ázsiában; ne ezért jöjjön Üzbegisztánba, hanem adja át magát a hely kissé lelassult szellemének!

Ahogy már többször hivatkozott Vámbérynk is átadva magát a helynek érkezett ide. Meglehet, nem pont a legjobb pillanatában kapta el a több mint 2500 éves várost. Ekkor épp az Mangit-dinasztia emírjei sanyargatták a népet, akiknek egészen különös elképzeléseik voltak az uralkodásról; saját jóléti kiadásaikat úgy gondolták finanszírozni, hogy több mint 80 féle adót hajtottak be a buharaiakon. Pedig hosszú századokon át nagy dolgokat ért meg ez város a perzsa Dareiosztól Nagy Sándoron és a Timur Lenk alapította dinasztián át az emírekig. Az utolsó közülük olyan goromba fráter volt, hogy hatalma végtelenségét 40 élő szűz kútba dobásával fitogtatta. Mesélik, az emír úgy 200 kiló körül lehetett.

Ennél valamivel sportosabb volt Dzsingisz Kán, aki kései rokonlelkén a következő nagyvonalú cselekedettel tett túl: a derék buharaiak, akik békés kereskedő és kultúrnépként szerették volna magukat megkímélni a tatárok rémtetteitől, önként adták át a város kulcsait Dzsingisznek. A kán megköszönte és hálája jeléül 750 buharai gyereket öletett le; nehogy azt gondolják róla, hogy őt csak úgy meg lehet venni. És ha már szörnyűségek, az óváros közepén áll a Haláltorony; megint csak a Mangitok. Uralkodásuk idején a halálraitéltek egy részét a lassan 900 éves, 47 méter magas, egyébként a Poi Kalon mecset minaretjeként (Kalon Minaret) épült toronyból dobták le. De volt az utolsó emírnek egy felesége is, akit nagyon sokan vágytak. Az emír gondolt egyet, hát inkább megszabadul az asszonytól, akinek a halálugrás előtti utolsó kívánsága csupán annyi volt, hogy minden ruháját magára vehesse. Úgy is lett, majd elrugaszkodott és a hatalmas rokolyák ejtőernyőként szétnyílva szépen letették a földre az asszonyt a hatalmas Poi Kalon mecset elé, melyhez hasonlót építésekor Közép-Ázsia még nem látott.

Persze nem csak ez a bizonyos feleség volt ennyire trükkös itt a városban, hanem a muzulmán kelet nagy cinikusa, Buhara szülötte Naszreddin Hodzsa, aki szamárháton járva-kelve osztotta ki az urakat és a népet. A legendák ködébe vész, hogy Naszreddin valóban itt élt-e, keleten számos város tudja magáénak, mindenestre kedves szobrot emelt számára az utókor az óváros közepén. Kevésbé a társadalom elé akart görbe tükröt állítani a város másik igen híres szülötte, Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szína, azaz Avicenna, akinek orvosi munkásságát a középkori európa irányadónak tekintette. Emlékét szintén szobor őrzi, méghozzá az Ark azaz a vár előtt, mely az ősi város magja. Nem mellesleg a ma világörökség buharai óváros falai több helyen a mai napig állnak.

Buhara este nyüzsög,

sőt, ilyenkor, a hőség enyhülésével kel igazán életre, a központja pedig a Ljabi Hauz, azaz a medence - régen víznyerő hely - körüli terület, ahol bazárok, éttermek, teraszok és tucatnyi internet kávézó várja a késői órákban is vendégeit. Különleges világ a buharai bazárok sora. Egyrészt a pompás kelmék, szőnyegek, díszes tálak, másfelől pedig a századokkal ezelőtt már kiépített bazárkupolák miatt, melyek árkádjai alatt a nyári rekkenőben is hűsítő szellő hűti az alkudozás hevét. Egy kislány szalad hozzánk a Kalán minaret tövőben, a gyéren kivilágított téren. Kezében színes gumilabdát nyújt felénk, mosolyog. Társa is jön, elkezdünk labdázni. Úgy tűnik, hamar híre megy, hogy a téren külföldiek labdáznak helyi gyerekekkel; hamarosan igen megszaporodik a számuk. Végül a belvároson át teljes békében sétálunk vissza Buhara Palace hotelhez. Nyugtázzuk: nem igaz a híresztelés, mely szerint Buharában éjszaka a férfaik harapós kutyákat engednek az utcákra.

500 kilométer szó szerint úttalan utakon egy nappal alatt. A zötykölődés már-már roadmovie-ba hajlik; napok során belaktuk a buszt, titkainkról lehullanak a leplek, néhány száz kilométerrel odébb, fiatal idegenvezetőnk egy, a buszon rendezett, rögtönzött tehetségkutató keretében franciául reppel, majd rosszul lesz a sivatag hepehupáin, Leonyid pedig a 80-as évek legmenőbb szintipop slágereit pörgeti. Pihenő egy útszéli fogadóban, melynek hátsó udvara a Mad Max egyik forgatási helyszíneként is megállta volna a helyét. Az út felől azonban árnyas teraszon pótkocsis Kamazok sofőrjei falatoznak egy tapcsánon heverészve. A félhomályos konyha felől saslik illata száll, a melléképület kemecéjében sül az üzbég lapos kenyér, melynek mintája a várost, a környéket hirdeti. Szamarkand és Buhara között komoly prezstízsharc dúl, melyiknek szebb és ízletesebb a kenyere. Üzbég utunk utolsó állomásáig, Hiváig jószerével nincs város, csak a Kara-Kum homokja, homoktenger közepén pedig az országnak komoly bevételt hozó földgázmezők és az arra épült gáztelepek, így Gazliban.

Csillagokkal hallgató

Mifelénk mára csak a csillagos égbolt parkokban látni olyan csillagos eget, amit Hiva városának közepén figyeltem egy órán keresztül a szállodává lett medresze udvaráról. És csillagoktól szikrázó égbolt mellett az európai városokban szinte folyamatos, monoton városmoraj hiánya, ami szokatlan. Ha másért nem, már ezért megérte átbuszozni a fél Kara-Kumot és a Turáni Síkság csücskét. De más is van Hivában. Csupa türkiz majolikás fala szinte vakít annak az építménynek, amit, ha nem Üzbegisztánban lennénk már napok óta, akár valami ősi kohónak, olvasztónak is nézhetnénk. Valójában minaret, a Kelte Minor, azaz rövid minaret, de csupán azért mert nem sikerült befejezni az eredetileg 90 méteresre tervezett épületet. Beállva az üzbég iszlám építészet csodái közé, ez lett volna a muzulmán világ legmagasabb minaretje. Az építtető kán halála miatt maradt harmadba és áll úgy azóta, ma szállodaként működő Amin Kán medresze részeként. A szálloda szobái az egykori hudzsrák, a diákok celláiban vannak, takaros, kényelmes, fürdőszobás helyiségek. A Kelte helyett viszont ott magasodik a kisváros ősi falai, medreszéi, mecsetei és terei fölött a befejezett és panaszra okot nem adó magasságú Kuk Minar, azaz magas minaret.
A már idézett Szovjetunió útikönyv így szól Hiva városáról: „(...) A lassú fejlődésnek köszönhetően (...) nemcsak a műemlékek maradtak fenn, hanem szűk kis kanyargó sikátorok, a magas agyagfallal körülvett házak, egyszóval a városkép olyan, mint a Hivai Kánság idején volt.” És valóban; az iszlám kulturális gazdagságát hirdető épületek tőszomszédságában, ha nem is az 1920-ban véget ért kánság idejét idézik az utcák, de mégis egy olyan világot, amiért el kell idáig jönni.

Hiva ősi falainak tövéből egyszer csak egy trolibusz vonal indul, megy, megy, megy a külvárosban, szántóföldeken. El nem tudom képzelni, hova mehet, amíg meg nem pillantom a végállomását a közeli Urgencs városának repülőterénél, ahol hosszú buszozásunk véget is ér. Egy AvroJet fedélzetén alig másfél óra alatt repülünk át sivatagot, Buharát és Szamarkandot Taskentig a Magyarországnál közel ötször nagyobb ország fölött. Szép kis gép; szolgál ilyen a Swiss és a Lufthansa flottájában is. Ezek már nem azok az idők, amikor a belföldön közlekedő AN-2-esek pilótája indulás előtt maga intézte a hengerekben az elősűrítést a légcsavar sajátkezű megforgatásával.

Nem akar más lenni

Mondják, Üzbegisztán az egykori szovjet Közép-Ázsia turisztikailag legfejlettebb állama. Annak idején az Inturiszt ruházott be minden idegenforgalmilag jelentős városban szállodákba, és szervezték meg a turizmushoz is a közlekedést. Az üzbég turisztikai vezetés komoly erőfeszítéseket tesz idén, hogy még több turistát vonzzon az országba, egyre másra hívja az európai utazásszervezői és újságírói studykat. Fejlesztik az infrastruktúrát; Taskent és Szamarkand között egy spanyol vállalat gyorsvasutat épít, a sivatagon keresztül vezető út, ahol már úttalanná válik, burkolatot kap, várhatók új szállodafejlesztések. Mindezekkel együtt, ahogy az korábban elhangzik, Üzbegisztán más, de nem akar más lenni, mint ami. Nem akar Nílus partot és trópusi tengert varázsolni városi létesítményekbe, alpesi faházat, japán pagodát, görög falut; azt adja, amije van, és legjobb, ha ezt a rendkívül fontos vonzerejét, idegenforgalmi romlatlanságát megtartja, nem sokmilliós érkezésekben gondolkodik. Aki ide érkezik, aki ide kiutaztat, tegye ezt annak tudatában, mint az cikksorozatunkból kiderül, hogy egy szűk, elsősorban kulturális érdeklődésű, de az európaitól eltérő viszonyokat, azokhoz képest esetleges kényelmetlenségeket, ne adj Isten egy kis hasmenést mosolyogva a maradandó utazási élmény érdekében tűrő réteg úticélja a gazdag hagyományú, turisták iránt igen barátságos ország.

Köszönjük Üzbegisztán bécsi nagykövetségének, a Magyar Utazásszervezők és Utazásközvetítők Szövetségének valamint a taskenti SackVoyage utazási irodának a meghívást.