Ha valaki mégis úgy dönt, felkeresi Nyugat-Afrikát, szinte bizonyosan Accrába, Ghána fővárosába érkezik. Néhány évtizeddel ezelőtt Abidjan, Elefántcsontpart legnagyobb városa még komoly versenytársa volt, de azóta ott az évtizedes polgárháború lenullázta a korábbi eredményeket. Az olvasóknak most előre elárulom – amire mi csak több mint két hét után jöttünk rá –, Accra maga Európa. Legalábbis ahhoz képest, ami Accrán túl található. Ghána fővárosában még majdnem minden működik, amit itthon már természetesnek veszünk. Van városszéli nagy bevásárlóközpont, ahol még kártyával is lehet fizetni – igaz, a MasterCardot nem fogadják el –, ahol az ember bevásárolhat light kólából, van légkondicionált étterem európai menüvel, vannak rendes taxik, buszok, sőt még buszmegállótáblák is. És van nagy forgalom, magas házak és benzingőz.

Az eltűnt hercegnő nyomában

A környék falvait, városait, köztük Ghána legeurópaibb látnivalóit is másképp értékeli az ember, ha – komolyabb afrikai tapasztalatok nélkül – közvetlenül Európából érkezik ide, és egészen máshogy, ha már látott mást is a térségben. Mert Ghána déli része – megfelelő összehasonlításban – rendezett, takaros, sőt kimondottan jómódú vidéknek látszik. A házakat vidám színekre festik, és minden falu mellett nyüzsgő iránytaxi-pályaudvar van, az utakon – és az utak mellett – állandó a forgalom, adnak-vesznek valamit. Nem lehet úgy megállni a kocsival, hogy legalább öt árus körbe ne venne, hogy hámozott narancsot, banánt, sült halat, földimogyorót, nejlonzacskóba töltött hűtött vizet ne akarna eladni. És itt van olyasmi, ami leginkább hasonlít a világ más részein ismert turizmushoz. Kiváló szállodák meglehetősen drágán, egészen jó szállodák (ahol még Wifi is van) kimondottan olcsón, hatalmas gyarmatosítás korabeli várak (Elmina, Cape Coast) és kedves, gyalog bejárható nemzeti parkok (Kakum Forest). Persze itt is belefuthat az ember néha valami egészen jellegzetesen afrikai történetbe. Accrától nem messze van az ország, sőt az egész térség legnagyobb vízi erőműve a Volta folyón, környéke szinte svájci rendezettséget mutat. A tavon pedig minden útleírás szerint rendszeresen közlekedik egy hajó, a Dodi Princess. Az erőmű látogatóközpontjában megerősítették, igen tényleg, persze, hogy mikor megy, azt ők nem tudják. Elmentünk a kikötőhöz. Ott még a menetrend is ki volt téve, igaz, kopottas táblán. A dokk előtt őrházikó, benne, mellette néhány férfi, akik főzőcskéznek, eszegetnek, beszélgetnek. Kik ők? – kérdjük. Ők a Dodi Princess kikötőjének őrei. És Dodi Princess? Azt nem tudják. Áprilisban látták utoljára. Állítólag elromlott. Akkor mit őriznek? Ki tudja, bármelyik pillanatban megjöhet. Az ilyen vicces esetektől eltekintve Ghánában minden meglehetősen megbízhatóan működik. És ami a turistának kimondottan jó, gyakorlatilag mindenki jól beszél angolul, hála a brit gyarmati múltnak. De ez korántsem jelenti azt, hogy Ghána ne lenne büszke hagyományaira – nagyon is az.

A magától épülő mecset

És most elkerülhetetlen, hogy egy rövid történelmi áttekintést adjunk a térségről. Jól fog ez még jönni később. Bár a mezőgazdaságot szinte ugyanakkor ismerték meg, mint a Közel-Keleten (csak itt a jamszgyökeret és a maniókát háziasították), az első komoly szervezett államok csak a korai középkorban jöttek létre, az első épp Ghána volt. A dologban azért van egy kis turpisság: az a Ghána (a régi) egészen másutt volt, jóval északabbra a mainál, a mai Mali, Mauritánia területén. A mai Ghánát csak azért nevezték el róla, mert amikor a brit Aranypart 1957-ben felszabadult, kerestek neki egy jól hangzó, igazi afrikaias nevet, és ezt találták. Ghána (a régi) hatalmas, erős és gazdag állam volt. Gazdagságát pedig elsősorban a kereskedelem adta. Délről, (a mai) Ghána területéről vitték az aranyat, no meg a rabszolgákat északra, a Szaharából a sót, a Földközi-tenger vidékéről pedig az arab világ kincseit délre. A karavánokkal pedig jöttek eszmék, gondolatok is. Hogy mikor építették a larabangai mecsetet, Ghána legrégebbi építményét, senki nem tudja. Bármikor készülhetett a tizennegyedik és a tizenhetedik század között. (A helyiek persze a régebbit tartják valószínűnek.) Legendák szólnak csak róla. Az egyik szerint egy jámbor ember kilőtt egy nyilat, és megfogadta, ott ver szállást éjszakára, ahol az leesik. A mai mecset mellett esett le, és, láss csodát, az alapok reggelre kinőttek a földből. Majd minden egyes este magasabbak lettek. Ha az ember sok képet látott róla, mielőtt meglátja élőben, kicsit meglepődik – sokkal kisebb, mint gondolnánk, alig nagyobb egy átlagos magyar családi háznál. Ajtajainál, hogy belépjünk, le kell hajolni, sőt inkább guggolni. Mindezt persze csak igazhitűeknek, mert minket, gyaúrokat nem engedtek be, csak bekukkanthattunk. Ennek ellenére a szegényes falu közepén álló, sündisznószerű gerendákkal díszített, hófehér mecset csodálatos és fontos épület: az iszlám terjeszkedés legdélebbi határát jelöli.

Az égből hullott aranytrónus

Mert innen délre már pogány királyságok voltak. A legfontosabb az asantiké. Ők a modern Ghána legfontosabb államalkotó nemzetisége, és fővárosuk, Kumasi, ahol máig székel az asantik királya, az ország talán legkellemesebb, legérdekesebb városa. Az asantik története is a legendák ködébe vész. Míg Magyarországon a török ellen harcoltunk, az asanti törzsfők közül egynek a mennyekből az istenek egy aranytrónust küldtek, jelezvén, őt akarják az összes törzs királyának. Ha nem lenne illetlenség, inkább széket vagy ülőkét írnánk, hiszen minden valószínűség szerint egy karfa és támla nélküli, magas ülőalkalmatosságról van szó, amelyhez hasonlót sokat láttunk a múzeumokban. Hasonlót, de nem azonosat, az aranytrónus ugyanis el van zárva a kíváncsi szemek elől, és még e hasonlóakat sem fényképezhettük le – így kívánja az asanti illem. Az illemre egyébként is sokat adtak, a király csak meghatározott élelmiszereket ehetett, sőt mezítelen lábbal nem is léphetett a földre. Legalább ilyen fontos volt az anyakirálynő szerepe – az asantik ugyanis anyagjogú társadalomban élnek, a királyt nem fia, hanem testvére vagy unokatestvére követi a trónon. A matriarchátus nem jelenti azt, hogy az asanti királyok ne lettek volna nagy harcosok. Ahol leopárdbőrrel bevont dobjaik felhangzottak, megfagyott az ellenség ereiben a vér. Csak a brit géppuskások nem ijedeztek tőlük, így a múlt század elején elbukott az asantik királysága. A király azóta inkább afféle ceremoniális méltóság – többkilónyi arannyal felékszerezve, színes ruhában ad bölcs tanácsokat népének. De az asantik népe nem bukik el – ismét legenda következik –, míg az első király kardját valakinek ki nem sikerül húznia a földből. Az pedig ugyanott van, immár évszázadok óta – jelenleg egy kórház kertjében álló pavilon közepén –, a földben. Úgy mondják, Muhammad Ali is próbálkozott a kihúzásával, de neki sem sikerült. Artúr király afrikai utódai ellen most már biztonsági kerítés és múzeumi őrség is védi a rozsdás kardot. A fekete Excaliburt egyhamar nem húzzák ki a helyéről.

Élet a piacon

A modern Kumasi persze éppannyira híres a vidék, sőt egész Nyugat-Afrika legnagyobb piacáról, mint királyi múltjáról. A Keireta piacon, ahogy másutt is a kontinensen, korán indul az élet. Hatkor reggel már kipakolnak. Az árusok szinte kizárólag asszonyok. Hajnalban kelnek, hogy elhozzák a friss zöldségeket, a tóban fogott, majd megfüstölt halat, a földimogyorókrémet, a pálmaolajat, a maniókát és ki tudja még, mi mindent, és addig haza sem indulnak, míg az utolsó szemig mindent el nem adtak. A kisebb városnyi piacon áruk szerint rendeződnek a kofák, egyik helyre a halak bűze, másikra a fűszerek illata emlékeztet. A férfiaknak egész más szerep jut – minden fordulónál van egy-egy keresztény vagy muszlim vándorprédikátor, aki egy vidéki diszkót megszégyenítő felszereléssel és hangerővel szólítja az urat. (A komolyabbak kis kórust vagy színpadi társulatot is hoznak magukkal.) A piac határán pedig pénzváltók, önjelölt parkolóőrök és egyéb gyanús alakok hada álldogál, beszélget. Este pedig, amikor a kereskedők már hazatértek, a piac hatalmas étteremmé alakul.