Négy egyforma magas, barna kémény uralja a látványt a kocka vasútállomás fölött. A vonat, amellyel Berlinbol érkeztem, hamarosan újra 250 kilométeres sebességgel robog tovább. A kémények alatti barna tuzfalon, kék alapon két betu – VW – hirdeti letisztult egyszeruséggel azt, aminek a német fovárostól 180 kilométerre fekvo Wolfsburg a létét köszönheti: a Volkswagen gyárat. Ha az állomásról kilépve feledném a népautó gyárának logóját és az alig száz méterre álló, Zaha Hadid tervezte épületet, akár azt is kérhetném a taxisofortol: „A Hotel Olefinbe, legyen szíves!” Wolfsburg iparváros, és meglehet, létrejötte, ennek következtében városszerkezete számos azonosságot mutat vendégeit egykor az Olefinben elszállásoló Leninvároséval, ellenben nélkülözhetetlen terméket előállító gyárából első osztályú turisztikai attrakciót teremtett. Nem mellesleg a német turisztikai kínálatban elfoglalt előkelő helyének idén jelentős szakmai rendezvénnyel adott nyomatékot. A DZT Német Turisztikai Hivatal által tavaly Bad Schandauban útjára indított közép-európai beutaztató workshopot rendezték itt meg.
Egy gyár nem csak iparfanatikusoknak
Annak idején, 1938-ban a város- és gyáralapítók szeme előtt bizonyára nem az lebegett, hogy a wolfsburgi, akkoriban inkább hadi üzemként működo gyár mellett majd Autostadt néven olyan látogatóközpont no ki a földből, ahol évente több mint kétmillió ember fordul meg. Az ötlet onnan jött, hogy az új Volkswagenjüket a gyárban átvevők hozzák magukkal a családot is a jelentős eseményre, és a kötelező adminisztráció elott vagy után ismerkedjenek meg autójuk születési helyével. Persze a „város” alapításánál jól jött a hannoveri világkiállítás 2000-ben; az expo farvizén mintegy 450 millió eurós beruházással hozták létre Európa talán leghatalmasabb szabadidőközpontját a gyár egykori szén- és gázlerakata helyén. Az Autostadt nem csupán az iparfanatikusok szívét hozza lázba. A látogatóközpont megint csak kitűnő példa arra, hogyan képesek német földön az ipart úgy közel hozni építészeti megoldásokkal, hogy az még egy látszólag érdektelennek tűnő kisvárost is a turizmus nemzetközi körforgásába emel. Az Autostadt Ritz Carlton szállodája szobáival, konferenciatermeivel úgy áll ott a gyár négykéményes eromuve által határolt öbölben, hogy az embernek eszébe sem jut, hogy a ház egy gyár része. Az öböl a II. Vilmos idején ásott, az Elbáig vezetőforgalmas csatornába torkollik. A látogatóközponton túl természetesen a gyártósorok is látogathatók előzetes bejelentkezés alapján. Fotózni, filmezni persze tilos! Akár az Ílium-muvek Kurt Vonnegut Utópia 14 című regényében. A világ legnagyobb, egy fedél alatt lévő gyárában végestelen-végig gépek. 4000 robot sürög-forog, hegeszt és csavaroz fáradhatatlanul. Haladunk mellettük a látogatóknak szánt szerelvényben, amelyet egy 270 lóerős kis „folkszi” húz. Négy óra, míg egy autó kész. Ha pedig kész, az automata szállítószalagon vág neki az Autostadt jelképének számító két, henger alakú üvegtoronyba vezető útnak, ahol szintén emberi beavatkozás nélkül kerül a helyére, míg boldog tulajdonosa el nem jön érte. Megnyugtatásként megtudjuk, azért a wolfsburgi gyárnak több ezer emberi alkalmazottja is van, akik az üzemen belüli irgalmatlan távolságokat kerékpáron győzik le. Klasszikus, fekete férfi- és női kerékpárokon suhan az öltönyös főnök és a kék overallos melós egyaránt.
Wolfsburgi csemegék
Az NSZK–NDK közeledés egyik bizonyítéka volt az a bő harminc éve kötött alku, amelynek keretében erfűrti présgépek találták meg méltó helyüket a VW-nál cserébe tízezer Golfért, amelyeket a vezérnek kedves káderek hajthattak. 1945-ben gurult le a gyártósorról az első polgári jármű, a Bogár. Azóta összesen mintegy negyvenmillió autó hagyta el konszern wolfsburgi üzemegységét. De ki gondolná, hogy van termékük, amelyből ma már évente több készül, mint autóból? Ez nem más, mint a Volkswagen-kolbász! A valóban ízletes kolbász egy svájci tányéron is csak nagy jóindulattal fér el. A nyugati világban ma már talán nincs autógyár környezettudatosság nélkül. Nem meglepő hát, hogy az Autostadt kiállítóhelyiségeiben helyet kapott egy remek anyag arról, hogyan is kellene okosabban élni az energiaforrásokkal. Megrökönyödve értesülünk arról, hogy egy kiló banán termesztéséhez 150 liter víz megy el. De borzolhatjuk a kedélyünket azzal is, hogy egy okos gép segítségével kiszámítjuk ökológiai lábnyomunk méretét. Egészen ijesztő megtudni, hogy szerénynek vélt európai életvitel mellett is akár 2,5-3 Föld kéne ahhoz, hogy többi embertársunk is ezen a szinten éljen.
Melós negyedek az Időutazás földjén
A gyáron túl azután ott van Wolfsburg, ahol nyulak ugrálnak a planetárium előtti parkban. Fura látványt nyújtanak a címerében és nevében is a farkassal büszkélkedő város parkjaiban. Különben is, maga a Wolfsburg elnevezés 1945-ből a britektől származik az 1300-as években épült, hasonló nevű várkastély után. Ez a név mégiscsak egyszerűbb, mint a Stadt des KdF-Wagens bei Fallersleben. A városképet alapvetően a gondosan megtervezett munkásnegyedek jellemzik a központban. Urbanistáknak igazi csemege. De az iparvárosnak megvan a maga „Szentendréje”; néhány kilométerre nyugatra. Elhagyva a gyár termelését majdan segítő erők képzését végző egyetemi épületeket, a festői, mára Wolfsburg részét képező Fallerslebenbe érkezünk, ahol nem mellesleg August Heinrich Hoffmann von Fallersleben, a német himnusz szövegének alkotója született. Egy fél napot bőven el lehet itt tölteni. Wolfsburg része Alsó-Szászország Braunschweiger Land nevű régiójának, vagy ahogy idegenforgalmilag e tájék magát pozicionálja: Zeitreiseland, az Időutazás földje. Ezen a földön az első lakos Neandervölgyi embertől a Volkswagenjét átvevő Homo sapiensig mindenféle kor ott hagyta a nyomát. Wolfsburg lenyűgöző indusztriáljától és a Zaha Hadid csillagrombolóra emlékeztető tudományos palotájától nem is olyan távol fantasztikus középkori városok főterén ámulhat az utazó egy jó kávé mellett.