'

I. rész

Megérkezés a télből a nyárba

2007. december 29.-én helyi idő szerint este nyolc órakor szállt le a gépünk Buenos Aires repterén. A 14 órás út Frankfurtból nem kis kihívást jelentett az ülőizmoknak. A belépés Argentínába könnyű volt, a vámon latinos lazasággal intettek tovább bennünket, és már ki is léphettünk a déli félteke decemberi nyarának 28 celsius-os estéjébe. A repülőteret elhagyva még a kezembe nyomtak egy kis szórólapot, amelyen több nyelven állt a figyelmeztetés, hogy ne hagyatkozzunk a helyi taxisokkal kötött szóbeli egyezségekre, hanem a reptér előtt található kioszkokban váltsunk előre taxi-jegyet. A neten lefoglalt szállásunk címének megadása után néhány perccel már elő is állt a taxink, a viteldíjat is előre fizettük (78 peso, 1 peso = 55 forint ), fel sem merült, hogy kiraknak félúton.

Kb. 20 perces autózás után már a patinás épületnél (Hostel Alkimista) voltunk, ahol szerény, de tiszta, barátságos és nem utolsósorban olcsó szállásunk (60peso/éjszaka két főre) várt. Az épület, melyben további 3 hostel is található, egy gyönyörű régi ház.

A reptérről kétszer háromsávos gyorsforgalmi úton jutottunk be a városba: Buenos Aires levegős hely; széles sugárutak, tágas terek, hatalmas parkok és magas épületek jellemzik. Bármerre jártunk a városban, mindvégig az volt az érzésem, hogy minden egy "számmal" nagyobb, mint Európában.

Egyébként nagyon európai hangulatú az eddig látott része a városnak. Útitársam, dr. Gál Csaba úgy érzi magát, mintha a francia fővárosban lenne. Jómagam az Andrássy út hangulatát vélem felfedezni, jóval nagyobb léptékben. Legalábbis a városnak ezen a központi részén, amit Kongresszusi negyednek hívnak a helyiek.

Innen tíz perc sétára van az argentin kongresszus épülete, valószínűleg ennek köszönhetően 30-án este bele is futottunk egy oda tartó, több ezer fős tiltakozó-megemlékező felvonulásba. A 2004 dec. 30.-án történt, Cromagnoni tragédiának nevezett eseményre emlékeztek. Erről annyit sikerült megtudnom, hogy egy rock-koncerten – amelynek volt némi politikai-ellenzéki jellege –, kiütött tűzvészben több mint száz ember vesztette az életét, köztük a fellepők némelyike is. A hatóságok a szervezőket okoltak, akik viszont provokatív szándékú gyújtogatást emlegettek. A megmozduláson a rendőri jelenlét minimális volt, viszont a menet után fél tucat mentőautó gurult. Táncolva, dobolva énekelve vonult a tömeg. Érdekes volt látni, hogy így is lehet demokráciát játszani. Az eseményt figyelve az volt az érzésem, hogy az argentinok szeretnek "megmozdulni".

És mi is mozdulunk. Ma, az év utolsó napján a város egy teljesen más jellegű részébe indulunk. Este végre kipróbálhatom, milyen az, amikor harminc fok meleg van az utcán szilveszterkor. :-) Adios

2. levél (2007. 12. 31)

Hola Magyarország! Kimerítő napot tudunk magunk mögött ismét. Gyalogszerrel kóboroltunk Buenos Aires utcáin a decemberi nyár 35 fokos melegében egy tíz kilós fotós-hátizsákot cipelve. Persze gyalogolva ismerszik meg a legjobban egy-egy hely. Kezdésnek a már tegnap bejárt "9 de Julio" sugárútig vándoroltunk, amely állítólag a világ legszélesebb sugárútja (Csaba lelépte, bár a közepe táján eltévesztette a számolást, kétszáz lépésre saccolta).

Innen vettük az irányt egy teljesen más Buenos Aires felé. Egyre keskenyedő utcákon keresztül jutottunk el a San Telmo városrészbe, a helyi művészvilág egyik kedvelt negyedébe. Ez a szegény művészek és nem a tegnap látott, "belvárosi" művészvilág Váci utca-szerű puccos galériainak helye. Itt kinn üldögél az antikvárius a könyveivel, az ötvös és az ékszerész az utcán dolgozik, és közben beszélget a barátaival, az idegenekkel, velünk. Itt kevés pénzért lehet autentikus tárgyakhoz jutni, amelyek néha talán kicsit esetlennek tűnnek, de bizonyosan nincs két egyforma közöttük. Kellemes hangulatú kávéházak között haladtunk tovább, és szinte észrevétlenül alakult át ismét a város körülöttünk. Egyre alacsonyabb házak, szegényesebb ruhák, elnyűttebb emberek tűntek fel. Por és szemét mindenfelé, bár ez még messze nem nyomornegyed, de beértünk a szocreálba. A városrész neve La Boca. A focirajongók számára a név ismerős lehet, hiszen így hívják az itt található kultikus stadiont is. A stadionba ugyan bejutni nem tudtunk, de kívülről körbejárva is nagyon impozáns volt ez a kék-sárga épületszörny.

Néhány rövidke utcán továbbhaladva egyre színesebbé váltak a házak. Mentünk hát a színek után. Gondolom, hogy az itt élők szürke életüket igyekeznek ellensúlyozni a szivárvány összes színére festett lakhelyeikkel. Aztán ez a jelenség annyira sajátossá vált, hogy felfedezte a turizmus is. Buszokkal hordjak ide a belvárosban megszállt idegeneket. Kényelmesebb és talán biztonságosabb is így, mert szállásadóink óvtak attól, hogy sötétedés után gyalogszerrel közelítsük meg ezt a néhány kis utcát magába foglaló teljesen egyedi hangulatú helyet, amely hamisítatlan esszenciája Argentínának. Maradona szobra megfér itt az erkélyről integető Evita Peronnal.

Dobokat püfölő táncosok vonulnak végig az utcákon, és a vad ritmusok keverednek az utcán tangót járó párokkal. Őket nézve rá kell jönnöm, hogy a tangó valóban több mint egy tánc. A tangótáncosok természetesen profik, akik a játékba belevonjak az idegenek is, ha az hajlandó rá, persze körbekalapoznak olykor. A nézelődésért, fotóért, táncért jár némi ellenszolgáltatás. De nem durván, nem sértőn és tolakodva, és ha nem kapnak is pénzt, mosolyognak. Varázslatos kis sziget ez itt a kőkemény valóság közepén, amelytől nehezen szakadunk el, de közeleg a szilveszter, amelyről, mint kiderül, hogy ugyanolyan zajos-petárdázós, mint otthon, csak sokkal melegebb.

De erről már csak félálomban jut el hozzam némi benyomás, mert lehet, hogy elszalasztottam valami nagyon érdekeset, de alaposan bealudtam a nap fáradalmaitól. Rám fért már, annál is inkább, mert holnap indulunk tovább Montevideóba, Uruguay fővárosába. Ezúttal hajóval. Addig is kívánok mindenkinek boldog új esztendőt! Feliz año nuevo

3. levél

Úton Montevideóba a Rio de la Platán

A szilveszteri korai „bealvás” után a 2008-as évet utazással kezdtük. Ezúttal hajóval a Rio De La Platán az Atlanti-óceán irányába indultunk Buenos Airesből. A cél Uruguay fővárosa, Montevideo. Buenos Airesből kétféleképp is elhajózhatunk ide.

1. Végig a folyón gyorsjáratú hajóval várostól-városig. Ez a gyorsabb, három óra az út, és a drágább.

2. A másik, ha lassabb járású komphajóval átvágunk a torkolaton, és a túlparton buszra szállva meg két órányit közúton teszünk meg. Így az utazás összesen kb. 6000 forint körüli összegbe kerül.

Mi az utóbbi módját választottuk az utazásnak, és nem csak az olcsóbb ár miatt. Gondoltuk, többet láthatunk így meg Uruguayból, mint a vízen. A látványról aztán kiderült, hogy kb. olyan, mintha leautóznánk Budapesttől Szegedig, csak enyhen dimbes-dombos a táj, és pálmák szegélyezik akácok helyett. A hajózás vadregényes is lehetett volna, de itt ez elsősorban egy olajozottan működő iparág a két ország közötti szállítmányozásban. A minta a repterekről ismerős: becsekkolás, csomagok leadása, és már a beszállítás előtt kiléptetnek Argentínából, és beléptetnek Uruguayba. A komp hatalmas és meglehetősen kényelmes, süppedős szőnyegek, fotelok, több bár és komoly vámmentes bolt található a háromszintes fedélzeten. Az út alatt elegáns énekes szórakoztatja az utazókat, de akinek nem tetszenek édes-bús dalai, az a legfelső fedélzeten található helikopter-leszállóhelyet körbevevő padokon is süttetheti a hasát.

Itt a komp fedélzeten egy érdekes találkozásban volt részem. Egy padon üldögéltem, amikor egy kb. 4 éves kisfiú és édesanyja mellém telepedett. Az anya tipikus latin szépség volt: fekete haj, kreol bőr, sötét szemek, a kisfiú fehér bőrű, szőke legényke. Ebben persze nincs semmi meglepő, az itt elő emberek között gyakori a fajkeveredés, sokféle bőrszín, árnyalat és arcforma látható errefelé. Ha már így összeakadtunk, készítettem róluk egy portrét. A kép elkészülte után a fiúcska körbetapogatta a fényképezőgépemet, megkínált a ropijából, és az anyáról kiderült, hogy jól beszéli az angolt, ami errefelé egyébként abszolút nem jellemző. Amikor elmondtam, hogy magyar vagyok, felnevetett és két szót szólt: nagypapa, nagymama - magyarul. Majd elmondta, hogy a mellettem ülő fiú negyedrészt magyar, sőt egy húga is van, akinek a neve Anikó a nagymama után. Bár a gyerekek félig magyar apja nem igazán beszeli már a nyelvünket, azért hallgatták az uruguayi magyar rádió adásait, amíg az – anyagi források híján – be nem fejezte működését. Szívmelengető pillanatok voltak.

Montevideoba érve egy kihalt város fogadott bennünket. Tejesen más benyomást keltett, mint Buenos Aires. Kicsi, alacsony, kopott házakkal, a járdaszegélyek mellett viszonylag sok szeméttel. Amíg a taxink áthaladt az üres utcákon, egyfolytában azon járt az eszem, mit is fogunk mi itt csinálni három napig?

4. levél (2008. 01.02-04.)

Üzenet Montevideóból: Vesszenek a vegák!

Ma ünnepnap van, de Montevideo teljesen más lesz holnap – valami ilyesmit mondhatott spanyolul a nénike, aki a Hotel Palacidóban fogadott bennünket. A hotel egyébként veretes neve ellenére nem túl nagy, de 19. század végi épületével, gyönyörű kovácsoltvas liftjével és rusztikus bútorzatával megkapó hangulatú hely. A személyzet is illik e hangulathoz, mert nem találkoztam ötven évnél fiatalabb alkalmazottal az itt tartózkodásunk három napja alatt. Árfekvése is nagyon megfelelt nekünk: 50 euróba került a három éjszakánk, pedig nem csupán egy szimpla szobácskát, hanem egy kis lakosztályt kaptunk. Mindez három percnyire a város főterétől, bár Montevideóban nincsenek túl nagy távolságok, legalábbis, a központban.

Így lehet az is, hogy a szó szerinti belvárostól csak néhány percnyi járásra van a Ciudad Vieja negyed, Montevideo “nyócker”-je. Egyedi jellege miatt megnézését határozottan javasolják az útikönyvek, de a sötétedés utáni kóborlástól legalább ilyen határozottsággal tiltanak el a helybeliek, mint ahogyan tette azt a portás néni is a város térképen határozott vonalakkal áthúzgálva ezt a negyedet, és közben a noche (éjszaka) szót ismételgetve.

Spanyolul tudók határozottan előnyben, mert ebben a városban szinte senki nem beszél angolul – még szavakat sem értenek. Azért nem kell túlságosan aggódni! A helyiek nagyon készséges emberek, és mint a latinoknál általában, errefele is sokkal nagyobb szerepe van a gesztusoknak és a mimikának a kommunikációban, mint a mi “nyakig gombolt” nyugati életünkben. És nem kell túlságosan aggódni a félelmetes hírű negyedtől sem, pláne, hogy a helyi rendőrségnek külön alosztálya van a turisták segítésére és védelmére, és ezek a rendőrök valóban ott vannak az utcákon, figyelnek, segítenek és még mosolyognak is közben. Tartsuk be az alapvető biztonsági elveket, amiket otthon is betartunk és nem lesz semmi bajunk.

A néninek igaza volt. Montevideo valóban teljesen más lett, amikor az álmos ünnepnapok után megteltek az utcák élettel. Az üzletek és különböző vendéglátóhelyek színes kavalkádja, az utcán hömpölygő emberáradat elfedi és elfeledteti a tegnapi álmos kisvárosi hangulatot. Ami határozottan szimpatikus volt számomra, hogy sok a könyvesbolt és bennük a könyveket böngésző, olvasgató ember. Pedig nem olcsók itt sem a könyvek, mégis mintha nagyobb ázsiója lenne még az írott szónak.

Nem olcsó maga a város sem, legalábbis Bueneos Aireshez hasonlítva, minden mintha kicsit drágább lenne, de ha nyitott szemmel járunk-kelünk a helyieket követve, gyorsan szelektálhatunk, elkerülve ezzel a turistáknak szánt magasabb árfekvésű helyeket. Az egyik ilyen alternatíva néhány gyors és finom falat beszerzésére az utcákon mindenfelé megtálalható gyorsétterem-lánc, ami nem áll másból, mint hatalmas, ezüst színű lakókocsikból, amelyben mindenféle szendvicseket és hamburgereket gyártanak le a formaruhába bújt kiszolgálók pillanatok alatt és higiénikusan az általunk összeválogatott alkotórészekből kb. 300 forintért. Ezek valóban ízletesek, és nem kell semmilyen nyelvtudás a rendeléshez, mert elég, ha rábökünk az üveg hűtőpultban a megkívánt hozzávalókra. És a hamburger kapcsán nyugodtan elfelejthetjük az otthoni fűrészpor ízű fagyasztott csibefasírtot. Itt minden darált és fűszerezett marhahúsból készül, lévén a hűs és főleg a marhahús az egyik legolcsóbb élelmiszerféle. Néhány étteremben a kevert zöldsaláta ára közel annyi volt, mint egy kiadós szték. Hát ez a hely tényleg nem a vegetáriánusok paradicsoma, bar őket kárpótolhatja a rengetegféle sajt és péksütemény, ami a boltokban kapható.

Most már csak az nem tiszta, hogy nagyon sok egészségesnek látszó idős embert láttam mindenfele. Meglehet, ők a túlélő vegetáriánusok, de ezt azért nem hinnem. Szóval Montevideo nem kínál életre szóló programokat és különleges látnivalókat, bár itt van Dél-Amerika legmagasabb lakóépülete. Azt azonban - ami az itt töltött utolsó estén, egy szinte csak kerthelységből álló vendéglőben fogalmazódott meg bennem, figyelve a zenekarral együtt éneklő fiatalok, öregek, gyerekek felszabadult örömét -, biztosan állíthatom, hogy az általam ismert fővárosok közül ez a legkedélyesebb és ez 1.200.000 lakossal nem is kis teljesítmény.

5. levél (2008.01.04-05.)

Iguazu: az Ördög torkában

A kedélyes Montevideót magunk mögött hagyva le is tudtuk utunk nagyvárosi szakaszát. Ezentúl már a vadregényesebb tájak következnek. Az uruguayi fővárosból visszamentünk ugyan a már bejárt buszos-hajós útvonalon Buenos Airesbe, de csak azért, hogy továbbinduljunk Puerto Iguazu-ba, rövid, másfél órás repüléssel. Az argentin-brazil határon fekvő városka a világ egyik természeti csodájaként számon tartott vízesés tőszomszédságában fekszik. Repteréről 20 perc alatt be lehet jutni a településre, amely egy Balaton-parti kisvaros hangulatát idézi. Rengeteg kisebb-nagyobb hostel és hotel található itt, de nem árt, ha előre lefoglaljuk a szállást, mert mindig erős a turistaforgalom. Azért valószínűleg találunk előfoglalás nélkül is szálláshelyet, csak nem biztos, hogy olyat, amilyet szeretnénk, ráadásul ehhez több órát is kell kóvályogni az argentin nyár 30-35 Cº-os, dzsungelpárás melegében. A város körül ugyanis már a dzsungel az úr.

Szálláshelyünk, a Residencia Uno, egy nagy családi panzió, amely munkát ad egy egész, vidám olasz-argentin családnak. Igazán barátságos a hely, akárcsak házigazdáink. Rögtön elmondják, hogy a vízeséshez legjobb, ha saját erőből – helyi járatú busszal, amely reggel héttől félóránként indul a központi buszpályaudvarról – megyünk ki, és nem fizetünk fölöslegesen helyi vezetőt. Ezt a megérkezésünk utáni első napon rögtön reggel az első járattal meg is tesszük, nem mintha nem férne ránk az alvás, de délelőtt 11-ig még kellemes az időjárás. A vízesést is magába foglaló nemzeti parkba 40 peso a belépő (kb. 9 euro), ami úgy tűnik, egységes minden nemzeti parkban Argentína területén, sőt másnap, amikor átlátogatunk a brazil oldalra, ott is ennyit kell fizetnünk. A park szépen kiépített, kulturált és szinte mindenhova el lehet jutni gyalogszerrel –ha bírjuk a melegben való több kilométeres gyaloglást, de működik a parkon belül kisvasút és hajójárat is, mindez a belépőjegy árában foglaltatik. Plusz pénzünkbe csak a fakultatív programok és a személyes vezetés – ami valóban nem szükséges – kerül. Egy fakultatív programnak, bár ez kétszer annyiba kerül, mint a belépőnk, nem tudunk ellenállni. Kapunk egy vízhatlan zsákot és mentőmellényt, majd speciális motorcsónakkal bevisznek bennünket a vizesesek alá. Hihetetlen élmény, még ha teljesen bőrig ázunk is közben, bár ez nem túl nagy dolog a forróságban.

A vízesés gyönyörű, nehezen írható le szavakkal a több kilométer hosszú fűzére a kisebb-nagyobb zugoknak, tavacskáknak és a rengeteg vízesésnek, amelyeknek külön-külön neve van. Amíg végigjárjuk mindet, és eljutunk a legnagyobbhoz, az Ördög torkához (Garganta del Diablo), el is telik rajtunk a nap. Egyébként az argentin oldalra esik a szinte az összes vízesés és a folyó nagy része is. Szépen kiépített járatokon akár a vízesések fölé is ki tudunk jutni, élvezhetjük a folyót, fürödhetünk csónakázhatunk, de mégis a brazil oldalról a legszebb a rálátás erre a természeti csodára. Tehet, ha eljön valaki idáig, és belefér az idejébe, semmiképpen ne hagyja ki a brazil oldalt. Ezzel el fog telni az egész napunk, ugyanis többször kell buszt váltanunk, mire körbe átkelünk a határon. De a látvány megéri, és a brazil oldal kialakítása még kényelmesebb. Idősek is nyugodtan bevállalhatják. Kényelmes nyitott buszokkal szállítanak el a parkbejárattól egészen a vízesésekig, sőt, aki nem bírja a lépcsőket, néhány helyen lifttel is feljuthat a magasabb helyekre.

Ez a legnagyobb szenzáció, amit a környék kínál, de találhatunk még errefelé madárrezervátumot, túrákat. Átmehetünk a közeli Paraguayba is, ahol állítólag semmit különös látnivaló nincs, de vásárolni azt nagyon jól lehet, mert ez a környék a vámmentes boltok paradicsoma. Mi ezekkel a lehetőségekkel már nem éltünk, és az időnk is szűkre szabott volt, mert indultunk B.A.-n keresztül egy teljesen más jellegű helyre, Patagóniába.

5. levél (2008.01.09-12.)

El Calafate

El Calafate nagyvárosnak számít itt lenn Dél-Patagóniában a maga 8000 lakosával. Területre nem is kicsi, széles utcák, egy-, kétszintes épületek, kevés gépjármű és viszonylagos nyugalom jellemzi. Mi azonban a legrosszabb pillanatban érkeztünk. Szürke, esős estében szállt le a gépünk a repterén, ami nem nagyobb, mint a kecskeméti vasútállomás, igaz modernebb. Puerto Iguazu melegét villámgyorsan kifújta belőlünk az itt szinte állandóan fütyülő szél. Nincsenek szélcsendes napok, csak kevésbé szelesek, illetve szélvédett helyek. Arra is két-három nap itt tartózkodás után jövünk rá, hogy mindenféle hőmérsékleti viszonyra fel kell készülni. Egy napon, sőt egy órán belül is akkorát fordulhat az időjárás, hogy öltözködhetünk téli ruhába, vagy vetkőzhetünk trikóra. Ilyen a dél-patagóniai nyár.

Az El Calafate-i reptérről szinte teljesen kopár, holdbéli tájon gurult a mikrobusz velünk, és ahogyan a fekete köveken szívósan kapaszkodó hangacsomók és szúrós fűfélék széllökések vezényelte táncát néztem, a körben elterülő Andok fenséges hegyvonulatainak látványa sem győzött meg arról, hogy jó helyen járunk. Még akkor sem voltam meggyőzve erről, amikor kiraktak bennünket a város melletti tóról elnevezett Lago Argentino hostelnél.

Pedig jó helyre jöttünk, csak egy kis időt kellett adnom Patagóniának és az itt élő embereknek, hogy megmutassák, mennyi szépséget és vidámságot takar a kezdetben zordnak látszó felszín. Az alacsony házikókról gyorsan kiderült, hogy ízléses otthonok, amelyeket a tulajdonosaik – talán a környezet kopár és szigorú szépségét ellensúlyozandó, meleg és barátságos fészkekké alakítottak. Fa, kő, szárított növények, tradicionális indián motívumokkal díszített házi szőttesek borítják a házak belsejét.

El Calafate-ba azonban nem a házak, hanem a gleccserek miatt jönnek a turisták. Lehet gleccsert nézni szárazföldről vagy hajóról, és lehet gleccsert mászni. A város környékén található ugyanis földünk néhány legszebb gleccsere. Az egyik leghíresebb a “Perito Moreno”, valószínűleg jó megközelíthetősége miatt, az egyik legnagyobb az “Upsala”, amely hajóval cserkészhető be, és valóban monumentális. Jól szervezett túrákat is kínálnak a helyiek, de a Perito Morenot El Calafate-ból induló busszal is megközelíthetjük. Így a buszjegy kb. 13 eurós árán kívül csak a nemzeti park belépőjét – az úgy tűnik Argentína-szerte egységes 9 eurót – kell kifizetnünk.

Persze rá nem léphetünk ennyi pénzért, de ha mélyebben a pénztárcánkba nyúlunk, ez is megszervezhető. 60 euróért félnapos, 100 euró körüli összegért egész napos túrát kapunk profi vezetéssel és felszereléssel. Nagyon komoly élmény, bár utána két napig tart, mire kipiheni magát az ember. Szóval némi kondíció nem árt.

A gleccserek valóban olvadnak. Mind a szárazföldről, mind a tengerről nézve szemtanúja voltam néhány jókora darab leszakadásának.

El Calafate-ban van program bőven, és komoly éjszakai élet is zajlik. Igaz nagyjából napfényben, mert a nap este 11 körül kezd lemenni, és éjjel egy is van, mire teljesen besötétedik. Az életvitel is ehhez igazodik, a boltoktól az éttermek nyitva tartásáig. Délután négykor pl. nem biztos, hogy működik melegkonyha, de éjfélkor még szívesen látnak bárkit a parázson piruló fél-marhákkal és birkákkal megrakott tűzhelyek mellett. Azt pedig majd meglátjuk, hogy kitart-e ez a vendégszeretet El Chantenig, ahova innen továbbmegyünk.

7. levél (2008.01.13-16.)

El Chanten, a sziklamászók és csokoládéimádók paradicsoma

Hát kérem, ha El Calafate-ról azt írtam, hogy nem igazán város, akkor El Chanten még falunak is kicsi. Az El Calafate-tól jó kétszáz kilométerre fekvő hely a “Los Glacieres” nemzeti park területén található. Előre megváltott helyjegyes autóbusszal juthatunk el ide, ami reggel és kora délután indul, illetve megy vissza El Calafate-ba. A busz nagyjából négy óra alatt küzdi le ezt az itt nem túl komolynak számító távolságot, ami nem is rossz teljesítmény, tekintve, hogy az út nagy részét nem aszfalton, hanem a kősivatagba mart vájat kövén tesszük meg. Az autóüvegezők és karosszérialakatosok paradicsoma lenne ez a hely, ha az itt élőket foglalkoztatná autójuk külcsíne, de úgy tűnik, erre kevesen adnak, és autóból sincs túl sok.

A nemzeti park területére érve leszállítanak bennünket a buszról. Azt gondolom, hogy most kerül sor a szokásos 40 pesos parkbelépő megváltására. De nem, ebben a parkban semmit nem kell fizetnünk, sőt ha bevállaljuk a sátorozást, a szállásunk is ingyen lehet. Mi azért öregesen inkább El Calafate-ból foglaltattunk magunknak egy kedélyes kis szobát a falucska egyik hosteljében. Maga El Chanten, bár van temploma, iskolája és még egy aranyos kis sportcsarnoka is (érkezesünk délutánján a csapkodó eső elől bemenekültem focimeccset nézni) szinte csak az ide látogató turistákból él, akikből azért nincs túl sok, mert a helyet leginkább a túrázók, hegy- és sziklamászók látogatják, mert itt található az egyik legfüggőlegesebb sziklafal. De látni itt nyugdíjas korú német és japán turistákat is. A település májustól-októberig a kemény tél miatt “Zárva” tart.

A park ingyenes használatáért cserébe, csupán néhány dolgot kérnek tőlünk. Az egész hatalmas terület a két nevezetes csúccsal (Fitz Roy (3405 m) és a Torre (3102 m)) ökológiailag teljesen tiszta. Kapaszkodjon meg mindenki, itt bármelyik vízfolyás vize iható, legyen az egy csermely a hegyekben, vagy a kis gleccser-tó és a lagúna vize. Kipróbáltam őket a túráink során, és bizton állíthatom, hogy ilyen tiszta és finom vizet régen nem kóstoltam.

Nincsenek viszont büfék, sem betonjárdák, vagy lépcsőkorlátok. Nem gyújthatunk tüzet, és a szemetünket vissza kell cipelnünk a faluba. Lehet a hegyek között is sátorozni, de megkérnek, hogy ne ássuk fel a földet, inkább keressünk védett helyet a sziklák vagy a fák között. Ez a föld érintetlen és romlatlan. Kell hozzá nem kis kalandvágy, hogy ide eljöjjön az ember, és némi fogékonyság is a természet örömeinek élvezetére, de cserébe életre szóló élményeket szerezhetünk magunknak. Itt ha két idegen összeakad, köszön egymásnak. Természetesen spanyolul, - Hola - mert nem tudni, ki melyik nemzet fia.

Amit feltétlenül meg kell látogatnunk, ha már itt vagyunk, az a faluban található csokoládézók közül valamelyik. Ezeken a helyeken házi készítésű csokoládékat ihatunk és ehetünk. Én a La Chokoladeria nevű helyet ajánlom. Kívülről csűrszerű épület, de belülről, mintha egy mesébe csöppennénk.

Ami még fontos: errefelé rengeteg a kutya. Gyakorta előfordul, hogy hat-nyolc kutya is mellénk szegődik. Keresik az emberek társaságát, nem bántanak. Ha nem akarunk róluk tudomást venni, ne álljunk “szóba” velük, és akkor elmaradnak. Fárasztó, de élménydús napok után állunk innen tovább, ezúttal nem csak helyet, hanem országot is váltva. Irány Chile.

8. levél 2001. 01. 17-18.

Megérkezés Chilébe: Puerto Natales

El Calafatéból korán reggel indultunk útnak ismét, (úgy tűnik, aludni majd otthon fogok, de hát nem is azért jöttem) újabb célirányos és helyjegyes busszal, amit jobb előre lefoglalni egy-két nappal, ha biztosra akarunk menni. Ezúttal hátat fordítunk Argentínának, és Chile felé vettük az irányt, hogy kb. 350 km-t megtéve Puerto Natales-be érjünk. Buszunk megállás nélkül 6 óra alatt le is küzdte a távot, néha inkább föld-, mint kőutakon haladva. A chilei határátlépés kicsit körülményesen zajlott, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mert a szigorúnak tűnő procedúrához képest nagyon kedvesen viselkedtek a chilei határőrök és vámosok. Megnézték az útlevelünket alaposan, de csak azért, mert nem sűrűn látnak magyar passportot.

Puerto Natales teljesen más, mint Calafate. Ha azt írnám, lepukkantabb, azzal igazat is mondanék, de hazudnék is, mert nem ez a lényeg. Nem gondoltam volna, de Chile teljesen más, mint Argentína. Mások az emberek, jobban látszanak az indián vonások az itt élők zömén. Chile sok szempontból olcsóbb, mint Argentína, valamivel olcsóbbak az élelmiszerek, de a benzin közel kétszer annyiba kerül, mint Argentínában, bár még így sem éri el az otthoni árakat. Sajnos nem sok időnk van ismerkedni a helybeliekkel, mert az érkezésünk utáni napot azzal töltjük, hogy szervezkedünk: hogy jussunk el a kb. kétórányi autóútra fekvő Torres Del Paine Nemzeti Parkba. Figyelem: csak innen lehet a nemzeti park területén levő szálláshelyeket (refugio / menedékház) lefoglalni, ott helyben már csak a sátorozás marad. Az iroda neve, amelynek erre jelenleg jogosultsága van, a Path@gon (kukaccal) névre hallgat. Ők leszervezik nekünk az oda- és visszautazásokat is, akár még a hálózsákbérlést is. Jól rakjuk össze a programunkat, ennek a túra során komoly jelentősége lesz, mert az egyes táborhelyek között sokszor csak gyalog tudunk közlekedni!

2008. 19.-22. Torres Del Paine Nemzeti Park (Magellán-Antarktika régió, Chile)

Csak gyalogtúra-mániásoknak, teljesítmény-központúaknak, mazochistáknak és hegyi kecskéknek!

Az útikönyvek szerint a Torres Del Paine Dél-Amerika legszebb nemzeti parkja. Szerintem a legfárasztóbb is, bár én nem sokat ismerek. Ami tény, hogy hatalmas. Közel negyedmillió (242 240) hektárt harap ki ez az érintetlen ősvadon a Magellán-Antarktika régióból. Csupán egy része nyitott a nagyközönség részére, de meg ez is elég nagy ahhoz, hogy beleférjen a trekkingesek körében csak "W"-ként emlegetett gyalogtúra-útvonal, amelynek teljes hossza 200 km körül van. A túra néhol hegymászásba hajlik, néha gleccsertúrát jelent, de árnyas erdei ösvényeken is barangolhatunk.

Az útvonal ezt a furcsa nevet a térképen kirajzolódó formájáról kapta, amelyből mi a rendelkezésünkre álló három nap alatt a legszebbnek tartott részeken kb. 60 km-t gyalogoltunk (néha kúsztunk-másztunk). Három napra elosztva ez a távolság nem tűnik soknak. Sokkal érdekesebb a történet, ha azt is belekalkuláljuk, hogy néha egy-két órás úton belül 1000 méteres szintkülönbségek is találhatóak. Hozzáadhatjuk még azt is, hogy itt nem fogják utánunk hozni a felszerelésünket, amire szükségünk van, azt nagyjából cipelni fogjuk végig, és már két-három megtett óra után minden egyes kilónak nagy jelentősége lesz.

Nem akarván osztani fölöslegesen az észt, de íme a személyes tapasztalataimból néhány, bár a sokat próbált túrázóknak biztos nem mondok újat: Spórolni a súllyal, ez nagyon fontos! Az első napon közel tizenegy órát gyalogoltunk (kb. 25 km), már négy-öt óra után nagyon utáltam a majd 10 kilós fényképező-felszerelésem minden grammját.

Lassan, a saját ritmusunkban haladni! Ez nem verseny, és ha időben indulunk, odaérhetünk a következő táborhelyre, de számoljuk jól ki az időnket, és inkább induljunk korán.

Legyünk körültekintőek és óvatosak! Bár a túraútvonalak jelzései elég egyértelműek, és térképet is kap minden egyes látogató, ha itt elbóklászunk, nehezen találnak meg. Minden út járható, de vannak kifejezetten veszélyes szakaszok, ahol sziklákon és görgetegköveken kell átkelni, és itt aztán tényleg nem jön jókor egy bokaficam

Jó erős, lehetőleg már kitaposott túracipő vagy bakancs legyen rajtunk! Ez a legfontosabb ruhadarab, de a hirtelen időjárás-változásokra is fel kell készülni a rekkenő hőségtől a viharos erejű szélig.

Álljunk meg sokszor! Nem csupán a pihenés végett, de azért is, mert a Föld nevű bolygó egyik legszebb tájékán járunk, és ha a rohanásban nem nézünk körül, csak lógó nyelvvel kaptatunk egyik hegyről a másikra, akkor éppen azt mulasztjuk el, amiért idejöttünk.

Nagyon elfáradtam itt, és a negyedik nap estéjén visszaérve Puerto Natales is világvárosnak és a civilizáció csúcsának tűnt viharvert kis házaival. Összességében megérte, persze utólag könnyű ilyet kijelenteni, és életem egyik nagy élménye volt ez a túra. Pihenni pedig lesz időm, mert a következőkben behajózunk három napra, hogy a chilei fjordok menten 1000 mérföldet menjünk felfele Puerto Monttba. És a hajon csak nem kell majd túl sokat gyalogolni!

9. levél (2008.24-28.)

 "Navigare necesse est"

Hajózni tényleg szükséges, főleg egy olyan országban, amely teljes hosszában a Csendes-óceán mellett terül el, mint Chile. Akkor pedig különösen, ha lassan ugyan, de folyamatos tempóban szeretnénk eljutni Puerto Natales-ból Puerto Montt-ba. Valószínűleg más módon gyorsabban is meg lehet tenni ezt a mintegy 1500 kilométert, de nem a chilei Andok fjordjainak gyönyörű zegzugain keresztül, háromnapi nyugodt szemlélődés közepette.

A NAVIMAG hajózási társaság pedig jó lehetőséget nyújt szolgáltatásával, amikor a két város között közlekedő közepes méretű teherhajóin civilek számára is biztosít helyeket. A "közepes méret" meghatározás jelen esetben meglehetősen csalóka, mivel szép nagydarab vas az Evangelista névre hallgató 3000 tonna önsúlyú és 123 méter hosszú, hatalmas raktérrel és háromszintes lakófedélzettel rendelkező hajó.

Az utasfedélzet kialakítása teherhajóhoz képest kifejezetten kellemes. Kevesebb pénzért kissé zsúfoltabb szálláshelyet is kaphatunk: az ötletesen elhelyezett szekrények és hálóhelyek között leengedve a vastag elválasztó függönyöket, még itt is marad némi privát terünk. Többért persze magán kajüt lakói is lehetünk, de pusztán ez, szerintem nem éri meg. Ugyanis a hajon mindenki ugyanazt a napi három étkezést kapja, ugyanabban a tágas étteremben és ugyanabban a társalgó-bárban üldögélhet, és ugyanazokon a programokon is vehet reszt.

Merthogy nem csak nézelődni lehet. Ismeretterjesztő előadásokat tartanak az érdeklődőknek spanyolul és angolul, és naponta többször moziba is mehetünk. És meg ha ez sem lenne elég: reggel nyolctól este kilencig szabadon látogatható a híd (a hajó "vezetőfülkéje"), ahol kedvünkre nézelődhetünk, és ha a hajóstisztek valamelyike ráér, még a navigáció rejtelmeiről is kikérdezhetjük.

Természetesen, ha mindezt megunnánk, még mindig lehet üldögélni valamelyik fedélzeten, és lesni a vizet, hátha látunk delfineket, fókákat vagy akár bálnát. Nekünk sikerült megpillantanunk – ha csak néhány pillanatra is – mindhárom állatfaj néhány képviselőjét.

Közben mivel a nyílt óceánon is hajóztunk közel egy napot, rájöttem, hogy a tengeribetegség az első néhány órában kellemetlen, azután elmúlik. A fedélzeten végre kipihentem a Torres Del Paine gyalogtúrájának fáradalmait, és lelkileg felkészültem, hogy egy gyors, de idő hiányában intenzív ismerkedést megejtsek Puerto Monttal.

10. levél (2008.01. 28-30.)

Puerto Montt és Punta Arenas

Mivel reggel kötöttünk ki és hagytuk el az Evangelista fedélzetét, egy napunk volt, hogy Puerto Montt közel 200 000 lakosú városát felfedezzük, mielőtt visszaindultunk volna délre a Tűzföld felé. Egy nap nem sok, csak egy ízelítőre elég. A várostól csupán 40 km-re fekvő Alerce Andino Nemzeti Park 40 000 hektáros erdeinek megnézésére bizony több idő kell.

A másik, szintén Puerto Montthoz kapcsolódó nevezetes hely, a 180 km hosszú és 50 km széles Chiloe szigete. A város érdekessége, hogy németek alapították meg az 1800-as évek első felében és ez erősen meghatározza a mai jellegét is. Mintha egy bajor várost és egy spanyol kikötőt kereszteztek volna egymással, amit aztán betelepítettek latinokkal és indiánokkal. Látványos kikötője valamint a Chiloe és a szárazföld között közlekedő rengeteg hajó és csónak igazán egyedi hangulattal ruházzák fel.

Itt már kellemes, sőt néha kimondottan meleg az időjárás. Ha valaki erre jár és teheti szánjon néhány napot a környék felderítésére is és ne hagyja ki a kikötőtől nem messze fekvő halpiacot sem, ahol helyben elkészítve fogyaszthat a tenger frissen kifogott gyümölcseiből is.

Nekünk itt egy nagyon baráti hangulatú kis hostel jutott, amelynek kapcsán néhány szót ejtenék arról, hogy hogyan működik ez az intézmény errefelé. Családok adják ki a lakásuk egy részét, ami azt jelenti, hogy együtt üldögélünk velük a konyhájukban, a nappalijukban vagy éppen a kertjükben. Befutnak a család máshol lakó tagjai is, megjön a nagyi a piacról vagy megérkezik a kisunoka, esetleg átnéz egy szomszéd és kikérdez bennünket, honnan jöttünk és milyennek találjuk Chilét.

A nyársat nyelt európai ízlésnek elsőre kicsit furcsa, de igazán otthonos hangulatú, amikor egy ausztrál, egy német, egy magyar és a nagymama üldögél a családi fotókkal telezsúfolt nappaliban, és arról beszélget, hogy milyen is a világ, vagy milyen volt az élet Pinochet idején. Én élveztem ezeket a pillanatokat. (Chilében egyébként sokkal több angolul beszélő helybelivel találkoztam, mint Argentínában.)

Punta Arenas

Arenasra még néhány órával kevesebb időnk volt, mint Puerto Monttra. Azonban ennyi nekem éppen elegendő is volt.

Bár közel hasonló méretű város, mint ahonnan két óra alatt iderepültünk, Punta Arenas nem túl sok látványosságot kínál. Inkább a Magellan-szoros ittléte az, ami idevonzza a turistákat.

Itt az Andok is belesimul a tengerbe, tehát a város fekvése alapvetően sík. Ettől a ténytől, valamint a vonalzóval tervezett alaprajzától és a XIX-XX. század fordulóján épült városmag építészeti jellegéből adódóan néha olyan érzésem volt, mintha Kecskemét vagy Makó utcáin járnék.

A városban sok a haditengerészeti és a katonai épület és erős a katonai jelenlét. Gondolom a Falkland-szigetekért folyt háború óta még inkább. Ami érdekes itt - bár lehet, hogy ez kissé morbid - a temető szinte város a városban, utcákkal, terekkel és majdnem házméretű sírhelyekkel.

Punta Arenasból el lehet túrázni még a közeli Seno Otway pingvinériába (bizony ilyen is van), pingvineket nézni, de ezt mi kihagytuk. Időnk sem volt rá és bíztunk abban, hogy Tűzföldön adódik még erre lehetőség.

Világvége extrákkal, felárért

Lábaim alatt a Tierra Del Fuego, avagy a Tűzföld, ahogyan már az iskolában tanultuk. Mindig úgy képzeltem, hogy ez a része a világnak egy kicsiny, kopár és kietlen földdarab, ahol néhány ember vegetál, tábortüzek köré kuporodva. A kuporgás és a néhány indián lehet, hogy így is volt még Magellánék idejében, de kicsinek már akkor sem volt kicsi ez a sziget, amelynek napjainkra egy részét Argentína, a másikat pedig Chile birtokolja. Kopárnak pedig, bár a kontinens felőli részének síkságai nem túl sok változatosságot mutatnak, egyáltalán nem mondható.

Punta Arenasból 13 órás buszozás után érkeztünk Ushuaiába, a sziget legnagyobb, 55000 lakosú településére. Ushuaia a világ legdélebben fekvő városa, emiatt a világ végeként (Finestro Del Mundo) is emlegetik a helybeliek.

De lássuk, mi is van itt a világ végén: egy város, aminek semmi különleges jellege nincs. Szépnek és rendezettnek mondható, de régi épület csupán elvétve található itt, ajándékboltok, vendéglők viszont szép számmal. A helybeliek nagyszerűen megélnek abból, hogy a Patagóniába érkező turisták jelentős része megteszi ezt a pár száz mérföldet dél felé, hogy elmondhassák magukról: "jártunk a világ végén".

Van még a közelben gleccser is, bár ha eddigre megnéztük a Perito Morenot El Calafatéban, vagy a Greyt Torres Del Painban, nem biztos, hogy észrevesszük. Az útikönyvek némi malíciával egy nagyobbfajta jégkockához hasonlítják.

Van egy másik nemzeti park is, ahol kellemesen el lehet tölteni egy napot, és valóban nagyon szép területeket járhatunk be, amely kis tavacskáival, lagúnáival és erdeivel teljesen eltérő jellegű, mint az eddig látott magas hegyes-sziklás terepek.

Továbbá itt a 200 km-es Beagle-csatorna, amely hajózható összeköttetést teremt a két óceán között. Ide is érdemes egy hajótúrát tenni, mert egyedi élővilága, a csatorna szigetein élő albatroszok és kormoránok, valamint pingvinek és oroszlánfókák telepeinek megnézése némi egzotikummal kecsegtet.

A pingvin egyébként is a terület emblematikus állata. Errefelé csak úgy nyüzsögnek a pingvinek: az emléktárgyakon, a pólókon, képeslapokon, mindenen, amit el lehet adni a világkörüli úton levő luxushajók utasainak.

A koreográfia nagyjából a következő: kiköt a hajó, és kiengedik a jobbára az USA-ból és Kanadáb&oacute'