A maja építők rendkívüli módon értettek a templomépítéshez. A maja kultúra fejlettségét tükrözi, hogy a mesterek a bonyolult hitrendszerhez igazodóan kifinomult építési technikákkal és kiváló szervezőképességgel voltak képesek a szentélyeket megépíteni. Az építészethez keveset értő érdeklődő is könnyen belátja: pontos tervezés és munkaszervezés szükséges ahhoz, hogy a jól ismert teraszos piramisok biztonságosan épülhessenek fel Közép-Amerika hegyei között. Arról már nem is beszélve, hogy ezeknek a biztonságon és esztétikumon kívül számos más elvárásnak is meg kellett felelniük: a maja vallás hittételei szerint kellett az építőmestereknek kialakítaniuk az épületek arányait, tájolását, díszítését.

Reviczky Katalin építész írja A maják építészete című tanulmányában: „Óriási tömeg égetett mészkő kellett a maja építőmestereknek a masszív mészbetonba kialakított építőtestekhez, habarcsfalakhoz és a boltozathoz és legfőképp a mészstukkó bevonathoz, mindenféle építményhez és a hatalmas térlétesítmények stukkópadlójához. Az égetett és utána vízzel oltott meszet homokkal és kőzúzalékkal keverték össze egy nedves, szoborszerűen alakítható anyaggá, amit habarcsként kővel dolgoztak fel és a levegőn megkeményedve egy betonhoz hasonló merev anyaggá alakítottak. (…)

A klasszikus korban egy maja nagyépítkezésen a legnagyobb organizációs teljesítményekhez tartozik – a kőkitermelés és a mészkinyerés mellett – a roppant építőanyagok szállítása. Csodálkozunk az akkori építésvezetők technikai képességén, ha elképzeljük a hatalmas kőoszlopok előállítását, szállítását és felállítását. Quiriguában, a peténi alföld déli részén, 11 méter hosszú oszlopok vannak, 65 tonnás összsúllyal. Ahhoz, hogy egy ekkora kőmonstrumot biztosan és sértetlenül kinyerjenek a kőfejtőből, gömbfákon hosszú távolságon át az építkezésre szállítsák a város szertartási központjába és ott földfeltöltések, faemelők, állványok segítségével függőleges állásba hozzák, első rangú mérnöki teljesítményre volt szükség.

Bár a legnagyobb ráfordítást a terjedelmes anyagfeltöltés jelentett földből, agyagból, kövekből vagy habarcsanyagból. Ezek hatalmas talapzatok voltak, gyakran a környező létesítmények fölé emelve, amikre aztán a tényleges peremépületeket, piramisokat és magastemplomokat építették. Egy ilyen masszív alépítmény könnyen elérheti a több mint egymillió köbméter töltéstérfogatot, és ezt az összes töltést csak emberi erővel kosárról kosárra, szervezetten szállították az építkezésre, igavonó állat, kocsi vagy bármi segédeszköz nélkül. Bizonyára épp olyan körülményes volt egy piramis építésénél (melyek több mint 50 méter magasak voltak) művészi faállványokat felállítani, amik a felfelé növekvő építést kísérték és körülvették.”

Ez azonban még nem minden. Két évvel ezelőtt a National Geographic közzétette egy mexikói kutatócsoport eredményeit. Ezek szerint a maja templomok akusztikailag kapcsolatban állnak a környező hegyek barlangrendszerével, amelyeket a korabeli szertartások alkalmával természetes erősítőként is használhattak. A mérések szerint ugyanis a járatok nagyobb távolságra is tisztán juttatják el a templomból érkező hangokat. Nem tudni, a maják szándékosan használták-e ki ezt a lehetőséget, de kutatók szerint emellett szól, hogy más latin-amerikai indián kultúrákban is létezett hasonló megoldás.

Így vagy úgy: a maják templomai rengeteg műszaki-technikai csodát rejtenek. Ennek egy részét tették tönkre azok a fanatikus világvége-hívők, akik 2012. december 21-én tülekedésükkel és rögtönzött világvége-ünnepségükkel óvatlanul megrongálták a guatemalai ősi maja város, Tikal kettes templomát. Ráadásul a világvége már megint elmaradt.

A cikk teljes terjedelemben a GyártásTrend Évkönyvben olvasható.