Úgy döntünk, haladjunk a gasztroguide-ok és különféle szakmai ajánlások mentén, ezért a professzionális minősítések, több Zagat Survey, Karnak díjazás egyöntetű jelzése szerint egyértelmű, hogy egyik este kihagyhatatlan program az Amelio’s pizzéria meglátogatása a McGill egyetemi negyedben.

Kövér pizza, nem jó pizza

Sajnos, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a Montrealban dolgozó jelentős olasz bevándorló csapat nemigen látogat erre a helyre, helyettük inkább a top gasztroguide-ok ajánlásainak hiszünk…
Pedig az első benyomások igencsak csalogatóak és biztatóak. Szép kövér a sor, ami az aprócska, alagsori helyiség előtt kígyózik, maga a pizzázó is eléggé lehetetlen helyen van (GPS legyen a talpán, amelyik odatalál), és a mosdó felőli út gyakorlatilag maga a konyha éléskamrája: itt halmozzák fel a lisztet, a sót és mindenféle szárazárut, sőt, a nagyméretű fridzsiderek ajtóit is itt csapkodják a konyhából ki-beszaladgáló segédek. Szóval, minden együtt van ahhoz, ami egy igazi montreali tophelyet jellemez.(KIEMELÉS) Ráadásul, mint olvassuk az Amelio’s-ról szóló történetben, 25 éves múltra tekint vissza a pizzéria, ahol kizárólag házilagos módszerekkel, ugyanazon recept alapján készítik a pizzát és a különféle tésztákat immár negyedszázada. Óvatlanul nem figyelünk fel a történetét olvasva, hogy a BBQ csirkével készülő pizzájuk az egyik legközkedveltebb, hanem csak mohón rendeljük egyik fogást a másik után. Miközben örömmel konstatáljuk, hogy a szomszédos asztalnál nyilván környékbeliek költik el jól megérdemelt vacsorájukat, mert a hideg, szeles, barátságtalan időben, pólóban, papucsban szaladtak le az Amelio’s-ba, hónuk alatt az elmaradhatatlan boros palackkal. Montrealban ugyanis ugyanolyan elfogadott, hogy a bort beviszi magával a vendég az ebédhez, vacsorához, akárcsak a Nagy Testvérnél, Amerika jó néhány városában.
Tulajdonképpen arra is fel kellett volna figyelnünk – nem tettük -, hogy a pizzéria saját honlapja állítja sajátmagáról, hogy itt készül Montreal legjobb pizzája, amely egyben talán az Észak-amerikai kontinens legjobb pizzája. És megérkezik végre asztalunkhoz a csodapizza. Hát nem tudom… A Zagat Survey ájult ajánlása nyilván annak szól, hogy az amerikai ízvilágnak tökéletes megfelel ez a tészta, azonban az öreg kontinensről érkezőnek, aki járt már néhányszor a taljánoknál, és betért akár a legkisebb, útszéli olasz pizzázóba – biztos egész más a véleménye. Annak itt a tészta túl vastag, túl zsíros, túl nehéz – és tényleg BBQ csirkedarabok meredeznek az ég felé róla! Valamennyit legyűrünk belőle, a többit illendően becsomagoltatjuk, fizetünk (nem is keveset, hármunkra 58,24 kanadai dollárt), aztán sietve húzunk haza, hogy otthon egész éjszaka álmatlanul foroghassunk, miközben óriási sajtfelhők kúsznak felénk az álom helyetti lebegésben: mindenki így jár, aki sok sajtot, tésztát eszik este, lefekvés előtt.

Cipész maradjon a kaptafánál

Igaz, a gasztrokalauzok is melegen ajánlják, azonban szerencsére a Montrealban lakó olasz kolónia tagjai is széles mosoly kíséretében nagyokat bólogatnak, amikor meghallják, következő utunk hova vezet. Ugyanis a Caffe Italia nevű kávézóba igyekszünk a Little Italy (akarom mondani Petit Italie, hiszen egész Montrealban alapvetően franciául értenek és beszélnek a helyiek) városrészbe, amely valóban külön világ Montrealon belül: csupa olasz élelmiszerbolt, ruha- és cipőüzlet, isteni kávézók, éttermek, pizzériák és mindenféle nagyon fontos olasz cuccok (kávégép, evőeszköz, poharak, tányérok stb.) birodalma.
Ez a terület tulajdonképpen a St-Laurent Boulevard. teljes felső hossza, amelyet, nagyot hibáz, aki elkerül, ha Montrealba veti a jó sorsa. Itt ugyanis tényleg olyanok a nappalok és az éjszakák, mintha Olaszországban járnánk: álmosan kezdődik 10 óra tájban a reggel, itt szigorúan veszik a déli sziesztát, sötétedés után viszont még a legapróbb bolt is minimum este tízig nyitva tart, tulajdonképpen akkor kezdődik e kellemes, csupa zöld és tágas terekkel körülölelt utcákon az élet. Tehát a St-Laurent Blvd. szívében található az az aprócska kávézó, amelybe nem lehet úgy benyitni, hogy ne találna ott mindegyik apró asztal körül egy-egy turistacsapatot, kávéjukat kortyoló és hozzá isteni panettonét majszoló idegent. Ha pedig valaki veszi a bátorságot, és a terem közepén lévő válaszfal mögé tekint – ott találja magát Olaszországot, miniben. Ugyanis focimeccs megy a kivetítős tévén (természetesen olasz csapat játszik egy másik olasszal), közben kávéznak, újságot olvasnak, cigarettáznak, beszélgetnek az ott ülő férfiak, és persze hatalmas csataüvöltésbe törnek ki, ha gól van, vagy hülye a bíró.(KIEMELÉS) És hogy milyen a kávé meg a panettone, meg a fagylalt, meg a forró csokoládé, meg a minden a Caffe Italia-ban? Arra nincsenek szavak… A kiszolgálás kedves, előzékeny, és olyan barátian tesz-vesz körülöttünk a pincér, mintha ezer éve ismerne minket, nem pedig most lát először. A hátsó fertályban lévő „kemény mag” pedig miután vagy tíz percig meredten nézem velük a tévét, és közben néhány szavamból kiderül, hogy ismerem, ki játszik, kivel, kegyesen intenek, leülhetek közéjük, ha akarok, és úgy nézhetem a meccset.
Hárman 15.24-et fizetünk a mennyei vendéglátásért a barátságos, szinte már családtagnak számító pincérnél, és miközben busás borravalót is hagyunk az asztalon, magától adódik a döntés: nincs mese, ide amint lehet, visszatérünk.

Bagelek háborúja

Amíg nem keressük fel Montreal egy másik, legendás helyét, a bagelek utcáját, a Rue Saint Viateur-t, amely az ízig-vérig franciás hangulatú Plateau városrész mile end részében, azaz külső szélén található, addig nem is tudjuk elképzelni erről a kedves, barátságos, nyugodt kanadai népről, hogy van egy szó, amelyre ugrik: ez a bagel! Ugyanis, mint kiderül, hosszú évtizedek óta ádáz harcban állnak a New York-iakkal. Mivel az amerikaiak esküsznek a saját bagelükre, a montrealiak szerint viszont az ő haszid zsidó bevándorló lakosaiknál tökéletesebb bagelt senki nem készít a világon, ők tehát erre esküsznek. Hol az igazság? Ezt szerencsére nem nekünk kell eldöntenünk, egy biztos, mire a Rue Saint Viateur végére érünk (és közben akaratlanul is belelátunk az ott élő ortodox vallásos családok életébe), inkább egy-egy kerek, guruló labdára hasonlítunk, mintsem két lábon járó turistákra. Ugyanis az egymást érő bagel üzletekben, kávézókban szinte fillérekért degeszre esszük magunkat jobbnál jobb falatokkal: kóstolunk mákos, sima, magos, köményes, ánizsos, diós, csokoládés és még a jó ég tudja milyen ízesítésű bagelt. Igaz, egyelőre nem ismerjük a New York-i változatot, de egy biztos, a házaknál helyben sütött, és ugyanott árusított montreali változat isteni. Megegyezünk abban, hogy a bagel-nagyhatalmak háborúzzanak továbbra is egymással kedvükre, mi csendes közkatonákként szívesen eltakarítjuk a csatatéren hagyott bagel romokat…

Vágó Ágnes / Vendég & Hotel

2012. június