A Magyar Önkéntesküldő Alapítvány honlapján (www.hvsf.hu) végigolvastam az erre az évre kiírt pályázatokat, és találtam közöttük egy szimpatikus vietnámi projektet, ami a biológus tanulmányaimhoz is jól jött: természetvédelemmel kapcsolatos munka Hanoiban.

Első lépésként angol nyelvű életrajzot és motivációs levelet kellett beküldeni. Esténként, mikor a biokémia és a növényrendszertan szépségeiből már nem tudtam többet befogadni, nekiültem kitalálni, mivel győzhetném meg a bizottságot, hogy én vagyok a megfelelő ember.

A német küldő szervezet, a GLEN (Global Education Network) minden évben 40-50 pályázatot ír ki, (egy részüket francia, de nagyobb részt angol nyelven) és ezekre párokat választ ki, amelyeknek egyik tagja mindig német, a másik pedig valamelyik európai ország önkéntese. Magyarország ebben az évben 3 helyet kapott, ezekért indult meg a háromfordulós verseny.

A második fordulóban a kreativitást, alkalmazkodást, a csapatmunkát és a kommunikációt igyekeztek megfigyelni a jelentkezőkön, a harmadik fordulóban a hosszas beszélgetés a motivációról és a tervekről bizonyult olyan hatásosnak, hogy májusban már boldogan ültem a vonaton Wertpful felé, az első felkészítő szemináriumra.

Ez a hét, majd egy hónap múlva a következő tábor teljesen felforgatott bennem mindent, amit eddig az önkéntességről gondoltam. Önkéntesen - felelősen! Így szól az Önkéntes küldő Alapítvány jelmondata, ezzel az érzéssel ugrottam le a repülőgépről Hanoiban.

Augusztusban indultam neki a három hónapos utazásnak, tele kétségekkel és kérdésekkel, hogy vajon milyen veszélyes betegséget fogok kapni az első héten, milyen fűszert kell tennem a bogarakra, hogy elnyomjam a gyomorforgató ízt és főleg: az őserdők eldugottabb részeiben összefuthatok-e még a vietkongokkal.

A fogadó szervezetünk, ami az „Education for Nature in Vietnam” nevet viselte, minden várakozással és más önkéntesek fejlődő országokbeli rossz tapasztalataival ellentétben valóban működött, bár nagyon kis részben foglalkozott azzal, amiről a honlapjukon olvasni lehetett.

Lydivel, a tandempartneremmel azt a feladatot kaptuk, hogy a szervezet kommunikációját javítsuk, új, kreatív utakat keressünk a lakosság megszólítására, illetve figyelemfelkeltő utcai akciókat szervezzünk. A szervezet profilja, a névvel ellentétben már nagyrészt a védett állatokkal kapcsolatos bűncselekmények visszaszorítására és a forródrót üzemeltetésére szorult vissza.

Állandó ellenőrzés alatt tartották az illegális medvefarmokat, a védett vadvilágot árusító boltokat és éttermeket. Néhány hetente kiállításokat és előadásokat szerveztek az önkénteseikkel, újságot szerkesztettek külön fiatal és felnőtt korosztálynak, és hatalmas menhelyeket tartottak fent a lefoglalt állatoknak.

Mindezek ellenére sokszor az volt az érzésünk, hogy a szervezet tehetetlenül vergődik a külföldi nagyfőnök, Doug nélkül, aki személyesen tartott kézben mindent Amerikából, és akivel folytonos skype-kapcsolatban álltak a managerek, minden felelősség és döntési szabadság nélkül. Ez kissé meglassított mindent a munkában.

De a lelkesedésünk nem hagyott alább, ötleteltünk, beszélgettünk, kidolgoztunk jó néhány utcai akciót, PR-kampányt szerveztünk a Hanoi civil szervezeteknek és nagykövetségeknek és segítettünk a rendezvényeik lebonyolításában, amíg meg nem érkezett Doug.

Innentől kezdve fénysebességre gyorsult az élet, tele lettünk feladattal, végre igazán hasznosnak éreztük magunkat. Egy hetet a teknős menhelyen töltöttünk, a látogatói programot alakítottuk át, segítettünk az új teknősmedencék berendezésében és az etetésben is.

Egy hét a Cuc Phuong nemzeti park elvarázsolt dzsungelében egy nyaralással is felért. A következő héten mi is éttermeket és boltokat ellenőriztünk védett állatokra vadászva, motoroztunk a városban és a megadott helyeken, mint a kémek: álruhában kikérdeztünk a teknősvacsorák és tigrisfogak tulajdonosait.

Egy másik projekt keretében internetes lehetőséget kreáltunk a vadvilággal kapcsolatos bűncselekmények bejelentésére, ismertetőket írtunk a védett állatokról, hogy az avatatlan szem is könnyen felismerje, és egyből be is jelenthesse őket. Munka után kezdődött maga a gyönyörűség. Felfedezni a várost, lubickolni a színekben, az élettel teli, mozgalmas utcákban, elkóborolni a szűk sikátorok mélyére, elnézegetni az emberek arcát.

Három hónap alatt a hétvégéken bejártuk Vietnám északi és középső részét. Sapától Hoi Anig végigbuszoztuk a hullámvasútszerű utakat, amit a vietnámiak nagy része egyszerűen végighányt, fürödtünk az óceánban és meghódítottuk az ország legmagasabb hegyét, a Fansipant.

Kajakoztunk a Ha Long öbölben, megkóstoltunk békát, bogarat, megbarátkoztunk a hosszú körmökkel és a vérző szájú öreganyókkal, vietnámiul tanultunk, és egyre jobban átjárt minket az ország békéje és a pagodák gyönyörű nyugalma. Megcsapott az önkéntesség és a világjárás szele, úgy érzem, kevés dolog van, amibe ennél jobban megéri belevágni.