Egészen hatvan méterig, két nagyolvasztó tetejéig nyúlnak az égbe. Ebbe a magasságba drótkötelekből font, változatos akadálypályákon lehet feljutni. Az egész egy kalandpark, de a helyszínből kifolyólag nem a nálunk, büszke tölgyfákon és sudár gyertyánokon megszokott fajta. Ez itt a felhagyott ipari termelés mögött maradt, utánzásra méltó újrahasznosítása egykori gyáregységeknek. Ebből pedig a Ruhr-vidéken bőven találunk. Jelentős részük azonban már megtalálta új funkcióját a Ruhr2010 kulturális fővárosi évadnak köszönhetően is. A történet azonban a Landschaftspark Duisburg-Nordban ennél jóval korábbra nyúlik vissza. Ma bizonyára hátrahőkölnének letűnt korok derék martinászai, ha látnák, hogy ahol egykor az olvadt vas 2000 fokon fortyogott, ott most idegenek mászkálnak középső ujjnyi drótköteleken balanszírozva.

Civilek kezdték

Tájpark. Mire asszociál Ön, nyájas olvasó, ha ezt a szót meghallja? Többségünknek lombos fák, zöldellő táj, tiszta természet, aranyos, prémes állatkák, legfeljebb egy-egy undokabb róka jut eszébe. Kevésbé a jó ég tudja csak, hány ezer tonnányi vas és beton, kokszoló és nagyolvasztó meg ipari vágány. Legkevésbé talán sok, a piacok összeomlása vagy a félresikerült privatizáció miatt felhagyott hazai nehézipari egységet kétségbeesetten bámuló önkormányzatnak jut az eszébe. Pedig milyen is lehetne a diósgyőri vasmű tájparkként, vagy azok az újpesti gyárak, melyek helyén gombamód szaporodtak a vitatható minőségű és árfekvésű úgynevezett lakókparkok? Na, de vissza a Ruhr-vidékre, ahol ezeket a folyamatokat kevésbé a kapzsiság irányította!

Az 1901-ben megnyitott Meiderich Vasművek 1985-ben dobta be végleg a törülközőt. A hanyatlás folyamatos volt; az első nagyolvasztót már a 1970-es években leszerelték. Ott hevert 200 hektáron magára hagyva egészen 1994-ig, amikor is a civilek egyre erősödő zugolódására megindult valami, amiből lépésenként kinőtt a mai tájpark.

Rozsdás zöld

A nagyolvasztók tetejéről pazar a kilátás; a Ruhr-vidék az ember lába előtt hever. A dús, zöld lombkoronából barnálva merednek az ég felé itt-ott hasonló ipari alkotások. Lakónegyedek, kockákból álló városközpontok, repülők, melyek alacsony magasságon búgnak a térséghez legközelebi nagy repülőteret, Düsseldorfot megközelítve. Az építmény csúcsúra felérni persze más módon is lehet, mint a 3 órás kötélmászó mutatvány során; például lépcsőn. A drótköteles légtorna az olvasztók előtti csarnokból indul; itt kezelték valaha a kiömlő nyersvasat. Majd vezet a csarnok plafonját tartó vasgerendákon át a csövek, kifolyók, befolyók, szelepek olyan, a laikus számára átláthatlan kupaca fölött a kohók tetejére, hogy az ember egy 1960-as évekbeli fantaszta filmben érzezheti magát. De bevillannak olyan képek is, amikor a Két férfi, egy eset kövér Reinz ügyvédjének rettenhetetlen társa, Matula magánnyomozó valami mindenre elvetemült ipari haramiát kerget a csattogó vaslépcsőkön, végül alapos pofozkodást követeőn a pernahajder a ruhr-vidéki éjben vörösen izzó olvadt vasba zuhan. A csapatépítésre, vagy adrenalinfröccsre ide érkezők azonban sértetlenül megússzák a kalandot, a végén pedig a magasból hegymászó kötélen ereszkednek vissza az anyaföldre.

Megfigyelte már valaki, ha egy sebesen forgó tárgy egy pontját figyeli csak, mennyire el tud szédülni? Pont így járhat az ember, ha a park 16 méter átmérőjű, csillogó szélkerekét nézi. A kerék persze nem a szédülés kedvéért áll it, ma már a környezetudatosság révén a park vízellátásáért felel - szivattyút hajt. A szivattyú pedig a víztározóban összegyűjtött esővizet pumpálja szerteszét a vizesblokkokba, vagy éppenséggel öntözik vele a tájépítészek által gondosan megtervezett kerteket, parkokat.

Gálavacsora, egy korsó sör, békaemberek

Félelmetes méretű gépeket hajtott egykor az erőműközpontban, Kraftzentrale, kerengtetett több ezer köbméternyi forró levegő. Akkoriban kevésbe lett volna kényelmes egy öltöny-nyakkendős gálavacsorát végigülni, vagy akár csak gondolni is rá. Ma akár négyezren is tömörülhetnek itt ilyen-olyan alkalmakból - konferencia, vagy céges vacsi - bármi elfér a 170-szer 35 méteres csarnokban.

Akad, aki úgy gondolja, az éjszakát sem bírná ki a tájpark nélkül. Hogy ne a szabadég alatt háljon, épült itt egy 140 ágyas ifjúsági szálló is, a megszokott német minőségben, a gyár egykori adminisztrációs épületében.

200 hektár nagy terület, be lehet járni gyalog is, vagy fehér pamacsokat eregető, fekete gőzössel, de formásabb fenékkel ülhet be egy jól megérdemelt sörre a Hauptschalthaus teraszára az, aki a park remek bringaútján tekerte végig a helyszínt. A főkapcsolóházban - Hauptschalthaus - zárták valaha a Meiderich gyár legfontosabb áramköreit. Ma látogatóközpont és vendéglő várja a népet eszményi hőmérsékletű, csapolt König Pilsnerrel. Lemegy egy korsó, különösen a nyári melegben, majd egyszercsak békaemberek lépdelnek át a füves placcon. Egy korsótól?! De többen is látják; igaziak. A gáztározó toronyban ugyanis békaemberék 13 méter mélyre merülhetnek, mintegy 21 millió liternyi vízben, repülő-, hajó- és autóroncsok közt egy szikla mellett. Őrület!