A londoni King’s Cross metróállomásra jóformán nem lehet ráismerni, jót tett neki az olimpiai ráncfelvarrás. Márciusban adták át az új szárnyat, amivel szétválasztották az indulási és az érkezési oldalt, és ezzel sokkal áttekinthetőbbé vált az állomás.

London az a város, amelyiknek több szíve is van, a King’s Cross ezek közé tartozik. Innen indul a ‚Javelin’, a ‚gerely’, amely a modern tömegközlekedés egyik csodája, hisz hét perc alatt repített több száz utast az Olimpiai Parkba. Az olimpia két hetében a londoni metrón olyan szellősen lehetett közlekedni, mint korábban soha. Ennek az egyik magyarázata éppen a „Gerely”, amellyel jelentősen tehermentesítették az egyéb vonalakat. Pedig beharangozták a közlekedési csődöt, és az angolok el sem tudták képzelni, hogy botrány nélkül megússzák majd az ötkarikás tömeg utaztatását.

No de most vissza a King’s Crossra. Innen indul az East Coast (eastcoast.co.uk) társaság vonata észak felé, egészen a skóciai Invernessig. A járat naponta 63 alkalommal közlekedik a két város között a hétköznapokon. Az úti cél a közel félúton levő Newcastle, ahol a labdarúgótorna részeként került sor meccsekre a St. James Parkban. A vonat pont azt nyújtja, amit az utazó vár tőle, vagy – magyar szemmel – még többet is: gyors (három óra az út Newcastle-ig), pontos, tiszta és kényelmes, és persze a Wifi is működik. Az utazás eleve csendes, de egyes kocsikban minden zajjal járó eszközt csakis fülhallgatón keresztül szabad hallgatni. Két focimeccs között Newcastle-ban aztán a helyi United hírességének, Shearernek a bárjában volt alkalmam ismerkedni a helyi specialitásokkal.

Bajnokok ideje

London mindig lenyűgöző, az olimpia alatt különösen az. Minden szeglete mintha csak érezné a pillanat egyediségét, és igyekszik a legszebb arcát mutatni. Az előkészítés kaotikus időszaka után a londoniak úgy érzik, hogy visszakapták a városukat, amely éjjel-nappal tele van lüktetéssel, izgalommal és nyüzsgéssel, még ha ezt több üzlet, hotel és étteremtulajdonos vitatja is. A londoniak nemcsak Londont fedezték fel (pl. úszóverseny a Hyde Parkban… éljen, éljen, Risztov Éva!), hanem egymást is. Nemcsak magukat ünnepelték (egyik csúcsélményem, ahogy a We will rock you musical végén felállva, önfeledten, kéz a kézben énekli a zenészekkel együtt a Dominion közönsége, hogy We are the champions), de beszélgetésekbe is elegyedtek a parkokban, a musicalek szüneteiben, a metróra várva vagy éppen irgalmatlan hosszú sorokban, de türelemmel a versenyekre menet vagy jövet. Kimértség? Visszafogottság? Hűvös elegancia? Ugyan már! Barátságosság, közvetlenség és segítőkészség. Elvégre ‚the rest of the world’ vendégeskedik nálunk. Ki gondol most arra, hogy hét éve csak néhánnyal több szavazatot kaptak, mint a francia főváros.

Vendéglátó-ipari helyzetkép

A brit vendéglátószektor azonban valószínűleg nem könyvelhet el rekordokat a játékok kapcsán. Ez kivételes jelenség, mert amióta létezik az újkori olimpia, a busás profit ebben a szektorban sohasem maradt el. A világot bejárták az üres londoni belvárosi utcák képei, csak épp azt felejtették el odaírni alájuk, hogy hajnalban, a szemétszállítás után készültek. Nekem mindig várnom kellett, hogy hozzáférjek egy Tower előtti fotózási lehetőséghez, sorba kellett állnom, hogy a temzei hajók egyikére jegyet kapjak, a Waterloo-hídról széttekintve mást se láttam, csak kíváncsiskodókkal teli vízibuszokat és sétahajókat, a Westminster előtt vagy az Oxford Circuson pedig egyszer sem volt olyan érzésem, hogy félnem kellett volna a magánytól, igaz olyan sem, mint amikor a Palatinuson lépni sem lehet. Madame Tussaudról vagy a London Eye-ról most nem is beszélek, mert oda csak azok juthattak be vagy fel, akiknek volt türelmük órákat várni. Tény, hogy a korábbi, akár nyári, akár téli olimpiákon nemigen volt elképzelhető, hogy a játékok ideje alatt játszva szállást találhat magának az ember, ráadásul last minute árakon. Most ez is előfordult.

Az angolok alaposan elszámolták magukat. Az olimpiákon rendszeresen megemelkednek az árak, de London esetében ez a „koncepció” helyenként beteges méreteket öltött. Ugyanaz a szálloda, amelyik a wimbledoni tenisztorna alatt szolgálja ki a vendégeit, most ugyanazért a szolgáltatásért a dupláját szerette volna zsebre vágni. Igaz, korábban utoljára 1948-ban rendeztek Albionban olimpiát, és ki tudja, 64 év után lesz-e majd megint? – számolgathattak a szállodatulajdonosok, akik nem tudták legyűrni mohó pénzügyi vágyaikat. Lett bajuk ebből bőven, mert a piac reakciója az elutasítás volt. Mi ebből a tanulság? Soha se vágj neki egy olimpiának épkézláb B terv nélkül.

Sör és pub – a mi összeköt

A brit szerencsés nép, olimpia nélkül is sok minden segíti őket abban, hogy egy nemzetnek érezzék magukat. Itt van például a pub, a közösségi élmények évszázados szentélye. Hogy az időzítés véletlen volt-e vagy sem, azt nem tudom, de az tény, hogy az olimpia második felében, hét év után újra megrendezték a nagy brit sörfesztivált (londoncityofbeer.org.uk), hol másutt, mint a Kensington Olympiában. Miközben 8-10 metróállomással odébb az emberek a versenyekre igyekeztek, elég sokan a világ legnagyobb pubjába tartottak. Ahogy a brit meccseken is szokás, itt is megadták a hiteles számokat a belépőt váltókról. Nos, soha ennyien nem tettek még hitet kedvenc italuk mellett: 47530 vendég lazított a vasúti pályaudvar méretű csarnokban. Ráadásul teljesen függetlenítették magukat az öt karika vonzerejétől, nemhogy egy kivetítő, de még egy tv sem volt sehol. Akadt viszont bőven csapolt és üveges, hazai és külföldi, világos és barna, skót és walesi sör, pubjátékok sora, cserebere, alátétek, könyvek százai, söröstrikók és -zoknik, főfedők és fűzők(!), éjjelik vására, s mindezek tetejébe, amolyan karneváli pluszként az egyedi készítésű, enyhén szólva is őrült kalpagok versenye. Az is kiderült, hogy 5500 különféle sört főznek ma Nagy-Britanniában.

Nemzetek versenye az utcán

A londoni utcákat annyira nem díszítették fel az olimpiára, mint annak idején Pekinget vagy Sydney-t. Igazán csak az Oxford Circus környékén uralta az utcaképet a részt vevő 204 nemzet zászlója. De itt mégsem erre lettem igazán figyelmes. Az egyik, a Waterloo állomáshoz tartó emeletes busz oldalát szinte teljesen befedő, távolról is jól látható reklám vonzotta a szemet: „Látogass Szlovákiába!”. Mennyit áldozhatott erre a szlovák kormány? Az olimpia idején tokkal-vonóval megvenni a 139-es járatot (amely végighalad a város turisták által látogatott, legvonzóbb pontjain), nem olcsó mulatság. Magyarországgal kapcsolatban ugyanakkor nem sok hirdetéssel találkoztam az olimpia két hete alatt, hacsak azzal az eggyel nem, amelyik az augusztus 7-i Me tro újságban jelent meg, és arra buzdította a derék briteket, hogy menjenek Budapestre és ott csináltassák meg a fogaikat! Míg a Királyságban egy implantátum ára 1800 font, addig ez nálunk csak 480 – olvashatták a londoniak. Országimázs-építés. Sokféle úton el lehet érni a célig. Annál jobbat azonban, amit a nyolc magyar arany, négy ezüst és öt bronz jelent, kitalálni is nehéz. Jó érzés volt reggelente úgy kézhez venni a brit lapokat, hogy jóformán minden nap szerepeltünk az éremtáblázat első tíz helyének valamelyikén. Lehet-e ennél többet tenni egy ország pozitív megítéléséért? Legalábbis olimpia idején…

Dobor Dezső olimpiai tudósító, a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség elnökségi tagja