A borult égből hulló, meg-megújuló záporok borzolták a Balaton tükrét. De a felhőtakaró vékonyult, az esőmentes időszakok hosszabbodtak, így bizakodva kaptattunk fel az apátsághoz, majd betértünk a Rege cukrászdába, ugyanis innen nyílik az egyik legszebb kilátás a tóra. A cukrászda tele, a terasz üres volt. Szerettünk volna kint, a látképben gyönyörködve megenni és meginni valami finomságot, hisz éppen nem esett. Az asztalokon és a székeken azonban még állt a korábbi zápor vize, és a kiszolgáló közölte, hogy a teraszon akkor sincs módjában kiszolgálni minket, ha vállaljuk, hogy állva fogyasztjuk el, amit megrendeltünk. Mint mondá: „Akkor mindenki ki akarna jönni.” A tó látványa mégis a korláthoz ragasztott minket, és valóban, egyre többen jöttek a kilátást élvezni, és egyre többen adtak hangosan kifejezést nemtetszésüknek. Végül az üzletvezető megtalálta a legjobb megoldást, közölte: „Hogy ne legyen több vita, bezárjuk a terasz ajtaját” – ezzel az utolsó vendéget is betessékelte a teraszról. Az indok: „Behordják a vizet a lábukon.” A Rege cukrászda simán megkétszerezhette volna forgalmát, ha a jelenlévő három munkatárs, netán az üzletvezető letörölte volna a székeket és az asztalokat, uram bocsá, akár kétszer is. Mert délután kettőtől már hétágra sütött a nap. Még ügyesebb ötlet lenne néhány stabil és hangulatos ernyőt kihelyezni a teraszra. Vagy tényleg az a baj, hogy a vendég jön, és fogyasztani akar?