Bármilyen meglepő, borivó nemzet (is) a német. Bár nagy kiterjedésű az ország, főképp észak–déli viszonylatban, nem mindenhol érzi jól magát a szőlő. A magát Németország napos oldalaként marketingelő Baden-Württembergben azonban nem muszáj az importárura szorítkozni. Boldogok a helyiek a jófajta hazaival. Olyannyira, hogy míg a német lakosság éves átlagos borfogyasztása 25 liter, addig e tájon 40 és 80 litert is megiszik a derék honpolgár. Tréfálkoznak is a stuttgartiak, hogy más tartományoknak azért jut olyan kevés, mert ők megisszák. Nem csoda hát – ahogy az öniróniával fűszerezett helyi szóbeszéd járja –, hogy a Stuttgart környéki népeknél a második legelterjedtebb vércsoport a vörösbor. Azért nincs az a mohó stuttgarti borissza, aki miatt a többi németnek vagy új ízekre vágyó külföldinek ne jutna az itteni rizlingekből, szürkebarátokból, hiszen az egykor a Német-Római Birodalom második legnagyobb borvidékeként számon tartott tájékon ma is jelentős területen szüretelik a Vitis vinifera duzzadt bogyóit. A 21. század kifinomult ízlésének megfelelően persze ma már sokkal szélesebb a fajtakínálat. Voltak azonban idők, amikor a bőséges választékkal még nem hozták zavarba a népet. Létezett jó bor; ennek literéért fél centet számoltak fel, és volt a kevésbé jó bor, amelyért egy tojást kellett literenként leszurkolni. De akadtak helyek, ahol ingyen járt a hegy leve, a mihamarabbi felépülés érdekében, így a Stuttgart melletti, festői Esslingen városának középkori kórházában. Itt még a kevésbé tehetős páciensnek is napi fél liter bor járt kenyérkéje mellé, a módosabb polgárok pedig másfél litert kaptak. Talán jobban is jártak vele a kórház vezetésével egyetemben a középkorban, mintha vízzel pótolták volna a folyadékhiányt.
Az esslingeni két ferde torony
Esslingen amúgy az a város, amely a ferde tornyok számában kenterbe verte Pisát. Nekik itt kettő is van; a főtéri templom harangtornyai. Hogy a süppedős talajra épített tornyok tervezésébe beleszólt- e a vörös és fehér szeszes ital vagy sem, arról nem szól a fáma. Az azonban egészen biztos, hogy a közeli Stuttgart régi uralkodói palotájának lépcsőházát a palota gyakorta kapatos ura miatt építették olyan szélesre és enyhe lejtésűre, hogy a württembergi fejedelmet fokozottan borgőzös állapotban is fel tudja cipelni ágyába sokat látott paripája. De visszatérve Esslingenre, a 777-ben alapított város, ahol a mai Németország legöregebb háza is áll, nem csupán kórházi beutaltjaival bánt bőkezűen, hanem mértékegységeivel is. A vödör egykor errefelé nem a háziasszonyok által méltán kedvelt felmosóedény volt, hanem 300 literes mérce. Ilyen vödörből egy-egy ház pincéjében akár 200 is lehetett. Ezek ma már vagy csak az érlelést segítik, vagy egy-egy helyi borozó hangulatát fokozzák.
Stuttgart, zöldövezet
Ha esetleg a borral kapcsolatban kétségekkel érkeznénk Baden-Würtemberg fővárosába, Stuttgartba, azokat menten eloszlatja az első, belváros fölött magasodó szőlőültetvény látványa. Ez egyébként első látásra legfeljebb azért tűnhet fel a Stuttgartot szokó szem számára, mert művelt területként kevésbé zöld, mint a város egésze. A fele Budapestnyi területen fekvő Stuttgart majd ötven százaléka zöld. Még a dombok közt fekvő belvárosban is terjedelmes parkok üdítik a városi környezetet. A parkok egyikét nemes egyszerűséggel Stuttgart nappalijának nevezik. A Rajnába siető Neckar folyó völgye eszményi hely egy városnak, főleg ha a helyszín gondos várostervezéssel párosul. A várostervezés azonban egészen sokáig nem játszott szerepet. Annál inkább a lószaporulat megfelelő tervezése. A mai Stuttgart tulajdonképpen egy 10. században alapított kancatelepből nőtte ki magát 600 ezres várossá. Eredeti neve, Stuten Garten, avagy a kancák kertje, egyértelműen jelöli a történelmi múltat. A jele-le a város, mivel az 1920-as években felhúzott pályaudvarának tetején akkora Mercedes-jel jár körbe-körbe, hogy nem lehet nem megemlékezni egy-egy pohár bor mellett arról, hogy a német autóipar egyik fellegvárában járunk. Ott, ahol a gyártószalagról Mercedesek mellett Ferdinand Porsche autói gördülnek le az üzemben. Nem állíthatjuk, hogy mindenki Mercivel dönget a városon át, de a Porschék száma egészen biztos magasabb, mint a Ferrariké. A volán mögé ülve azért e vidéken is mértékkel a borral. Ha nem akarunk úgy járni, mint a lova nyergéből ágyba ájuló fejedelem, akkor fröccsözzünk! Víz akad hozzá bőven. Az ember büszkén húzza ki magát, amikor azt hallja, hogy Budapest után Stuttgartban található városhatáron belül a legtöbb ásványvízforrás. A 19 kútból millió literszámra palackozott vízből jó szívvel keverhetünk a helyiek csodálatát is kivívó házmestert. Azért teljesen ne tévesszen meg minket a rengeteg bor, hiszen a kedélyes svábok földjén is főznek sört. Nem is akármilyet! Mi több, Münchenhez hasonlóan sörfesztivált is rendeznek itt, ahol 17 napon keresztül bugyog habosan a csapokból az árpadzsúsz. Na itt csak halkan rendeljünk bort!
Finomságok öt kontinensről
Étteremben étkezni remek dolog. Stuttgartban is széles a minőségi gasztronómia palettája. Számos helyen kísérhetjük a bort ízletes fogásokkal. De legalább ugyanekkora élvezet, ha az otthon főzéshez első osztályú helyről szerezhetjük be az alapanyagokat. „A budapesti Vásárcsarnok a legszebb” – mondja idegenvezetőnk, és bólogatnak egyetértőn, akik már a nemzetközi társaságból jártak a Fővám téri csarnokban. Tény, hogy építészetileg cifrább a miénk a funkcióját szintén messzemenőkig kitöltő stuttgarti csarnoknál, az itteni kínálat azonban annál színesebb. Főképp, hogy a nemzetközi kulinária gyűjtőhelyévé nőtte ki magát a piac. Az egész úgy kezdődött, hogy olaszok nyitottak itt egy jó kis paradicsomosstandot, ahol a helyinél mosolygósabb zöldséget kezdtek el árulni. „Na nehogy már a talján paradicsomosok!” – kiáltott fel a többi kofa, és elkezdtek gyűlni egyéb nemzetek fiai is. Így lehetséges, hogy néhány ezer négyzetméteren az egész világot járhatjuk be Thaiföldtől Brazíliáig, útba ejtve három magyar standot is, ahol a tömegtermelt Erős Pistától az egyedi különlegességig sok mindenből válogathat akár a talján paradicsomos is.
Középkori zarándokturizmus
A fentiekhez németesen precíz vendéglátó-infrastruktúra járul, amelyet nem ma kezdtek kiépíteni, és a turizmusmarketingjük sem újdonatúj. Még a 9. században élt Esslingenben egy apát, Fulrad. Éles ésszel rájött, hogy az utazók bevételt jelentenek a városnak. Ennél azonban fontosabb volt, hogy felismerte, mi végre kelnek útra szabadidejükben a középkor emberei: zarándoklat végett. Nosza! – gondolta, és talált egy szentet Itália földjén, Szent Vitalist, akinek ereklyéit a város templomába szállítatta. „Meghirdette”, majd érkeztek a népek, akiknek még akár a kevésbé jó bort is fél centért mérhették a kocsmárosok.