Régóta foglalkozik a pálinka művelődéstörténetével, könyvet is írt ebben a témában. Ez a nyelvezet nagyon különleges: többek között a szerelmesek, a zene, a mese világát idézi, vagyis teli van érzelmi vonásokkal. Minek köszönhető ez?
Ez nem kizárólag a pálinkára érvényes, a bor nyelvezete is hasonló. A különböző nyelvekben az érzékeléssel történő befogadásra sajátos szókincs alakult ki. Leginkább arról tudunk beszélni, amit látunk vagy hallunk, az ízlelésre, szaglásra, érintésre nagyon kevés nyelvi megoldás van, talán azért, mert ezekről nem szoktunk annyit társalogni. Egyébként ez más nyelvekben is így van, nemzetközi vizsgálatok kimutatták, hogy például az angolban és a lengyelben – és nyilván más nyelvekben is – nagyon kevés konkrét szó akad ezekre a témákra. Ilyenkor jönnek a metaforák, ezért beszélünk kerekségről, férfias és nőies tulajdonságokról. Hogyan lehet egy íz férfias vagy nőies? Ha belegondolunk, tán nem is értjük elsőre, de a nyelv csodálatos készülék, bármit át lehet vele fordítani, nem csak a költészetben, a mindennapi kommunikációban is. Mondjuk például, hogy a hegynek lába van, teteje meg gerince, a pohárnak pedig feneke. Metaforák ezek, amint a pálinkáról szóló nyelv is hasonló képekből áll.
Miért kezdett el a pálinka kultúrtörténetével foglalkozni?
Érdekelt, ha valaki otthon főz pálinkát – a szocializmusban ugye titokban –, vagy főzdében legálisan főzet, azt miért teszi, mi ennek a szerepe a népéletben. Közben feltártam a pálinka művelődéstörténetét is, és kiderült, hogy korábban hihetetlenül sokféle pálinkát készítettek. Nagyon gazdag kultúra volt, ami a szocializmus idején visszaszorult. Otthon nem lehetett főzni, a bérfőzdék pedig túl macerásnak találták ezeket a különlegességeket, így aztán maradt az ipari pálinka, jobb esetben a mindent tartalmazó vegyes gyümölcs. Régen léteztek „gyógypálinkák” is – már magát a szót is elő kellett ásni –, amelyeket különféle nyavalyákra, bántalmakra ajánlottak. A 1998-ban megjelent „A magyar pálinka” című kötetem ezek feltárásában úttörő munkának számított, és talán valamennyire hozzájárult ennek a valódi hungarikumnak a feltámadásához. Ekkortájt kezdtek el néhányan azon gondolkodni, hogy színesebb is lehet a pálinkavilág, érdemes lenne valódi, tiszta, minőségi gyümölcsből készült, különleges pálinkákkal próbálkozni. Persze ez sokkal nehezebb munka, és a termék is jóval drágább, de néhányan láttak ebben lehetőséget. Elkezdték az úttörők, majd egyre többen követték őket, így jutottunk el napjainkig, amikor olyan gazdag pálinkakultúra van Magyarországon, mint még soha. Ma már mindenki pálinkát akar főzni, egymást erősítik a pálinkások, mondhatni, öngerjesztő folyamatot figyelhetünk meg. Ennek én nagyon örülök, bár tudom, mások neheztelnek, mondván, ezzel az alkoholizmust pártoljuk. Erre én a borászok mondásával válaszolnék: „Az alkoholizmus ellen jó borral kell küzdeni.” Kicsit kibővítve: az alkoholizmust jó borral és jó pálinkával lehet legyőzni. Aki jó minőségű italokat fogyaszt, nem azért teszi, hogy lerészegedjen.
Igaz az az állítás, hogy a pálinkások a borosok „köpönyegéből” bújtak elő?
Igen, a borosok korábban kezdték. Talán azért, mert az emlékezetben jobban megmaradt, hogyan is lehet jó bort csinálni. Van erről egy vicc: az öreg borász haldoklik, mondja a fiának „Elárulok neked egy nagy titkot, szőlőből is lehet bort csinálni.” A magyar bor presztízsét nem rombolták le annyira, mint a pálinkáét. Bőven volt tömegbor, de azért itt-ott olykor felbukkant valami helyi különlegesség is. Ezzel szemben a pálinkakultúrát gyakorlatilag elfelejtették. A szocializmus a „fekete címkés cseresznye” és társai korszaka volt, valódi gyümölcspálinkát alig lehetett találni. A pálinkásoknak újra kellett kezdeniük mindent, és ebben mintát láttak a borászokban. Az ő sikerük bátorította a pálinkakészítőket, mert megmutatták, hogy van olyan réteg, amely képes megfizetni, és hajlandó áldozni a minőségre. A másik ok, ami miatt a borosoknak könnyebb volt elindulni, hogy náluk korábban jóval kevesebb tiltás, korlátozó szabály volt, mint a pálinka esetében. És érdemes megjegyezni, hogy a pálinkások után most elindulnak a sörösök is, sorra jelennek meg üzletekben, vendéglátó-ipari helyeken és fesztiválokon a kis kézműves sörfőzdék, ami hasonló kulturális folyamat kezdetét jelezheti. Tegyük hozzá, hogy borászképzés mindig volt, a pálinkások és a sörösök képzése azonban csak most kezdődik.
Vannak nemzeti italok, mint például a tequila vagy a grappa, amelyek szédítő világkarriert futottak be. Elképzelhető ez a pálinka esetében is?
A tequilát hihetetlen marketinggel építették fel. Nagy dolog volt azt elérni, hogy ez a – véleményem szerint – színtelen, íztelen, szagtalan ital a világon ma már mindenütt ismert és népszerű. Tanítványaimtól, akik „tequilaparti”-kat rendeztek, megkérdeztem, hogy miért szeretik ezt az italt. Azt mondták, hogy a rituálé, a só, a fahéj, a citrom és a narancs, a kiegészítők, a ceremónia miatt. Állították, hogy még ízlik is nekik, pedig kötve hiszem, hogy egy jó gyümölcspálinkánál finomabb lenne. Hasonlóképpen az ouzóról sem hiszem el, hogy a mi ízlésünknek való. Szerintem a tequila, a grappa és társaik sikere a marketingről szól, rengeteg pénzt beleöltek ezeknek az italoknak a terjesztésébe.
Várható, hogy elindul ezen az úton a pálinka is?
Igen, elindultunk ezen az úton, de ehhez nagy állami odafigyelés, támogatás kell, hiszen a tequila sem úgy indult el világhódító útjára, hogy három tequilatermesztő összedobott némi pénzt egy globális reklámra. A tequila esetében szerencsésen társították az italt egy izgalmas (mexikói) világgal, életérzéssel, az országpropaganda részévé vált. Úgy látom, most valami ilyesmi történik nálunk a pálinkával és általában a hungarikumokkal. Önmagában az is sokat jelent, hogy beszélünk róluk, listázzuk, minősítjük őket, ez valamiféle kiválasztottságot, védettséget is biztosít. Bármilyen bugyuta dolog nem kerülhet be ebbe a körbe. Sokat jelenthet értékeink népszerűsítésében a szájreklám is. Minden külföldi vendégemmel kóstoltatok pálinkát, többen mondták – és láthatóan nem csak udvariasságból –, hogy ennél jobb ital a világon nincs. Visznek is haza belőle, én pedig buzdítom őket, ajánlják az otthoni kereskedőknek. De ezen a ponton rendszerint elakad a dolog, és nem a minőség, hanem a mennyiség miatt. Ugyanis a kis főzdék nem tudnak olyan volument előállítani, ami a nagykereskedők igényeit kielégítené. Társulni pedig nem nagyon akarnak a főzdék, mivel óvják sajátos értékeiket. Ugyanakkor a pálinkamarketingben már megfigyelhetők nagyon pozitív jelek. Országbemutatókon kóstolások, előadások, kiadványok, magyar és idegen nyelven, a látványfőzdék megjelenése rendszerint kis tárgytörténeti kiállítással, pálinkanapok, -fesztiválok, kóstolások, „pálinkautak”, a pálinkának a tájhoz és egyéb hungarikumokhoz való társítása. Emellett nagyobb gyűjtemények is születnek: a nyíregyháza-sóstói falumúzeumba bevitték a tarpai főzdét, létezik Zugfőzde Múzeum is. A pálinka kultúrája egyéb területeken is gazdagodik. Ma már szinte nincs két egyforma pálinkásüveg, pohár, esztétikai öröm minden palack, címke. Például az egyik vállalkozás a könyvemben szereplő középkori pálinkáspoharat utángyártotta. Jó ötlet az üvegkitöltő is, hozzájárul a pálinkafogyasztás rítusához. Az ágyas- és mézes pálinkáknak – különlegességük mellett – messzi múltba vezető népi hagyományai vannak. Sok-sok pálinkarítust, -receptet lehet még föleleveníteni. llyen apró lépésekkel lehet hosszú távon sikerre vinni a pálinka ügyét.
A pálinka volt az első a hungarikumok sorában. Ön nyelvészként miben látja a hungarikum mozgalom jelentőségét?
Annyit büszkén mondhatok, hogy nemcsak a pálinka újrafölfedezése, hanem általában a hungarikumok a bölcsészetből indultak ki. Hiszen a hungarikum eredetileg magyar könyvészeti ritkaságot jelent, ezt vitték át egyéb magyarosságokra, magyar jellemzőkre, növényekre, állatokra, ételekre, tájakra, népművészetre stb. Nagyon jónak tartom, hogy foglalkozunk a nemzeti sajátosságainkkal. Kicsit identitáshiányosak vagyunk, tudatosítani kell magunkban, hogy vannak büszkeségeink. Egy-egy ilyen jellemző, ha kiemeljük, szimbólummá válik. A hungarikum olyasmi, mint például „a világörökség része”-cím, csak az a különbség, hogy a hungarikumot mi magunk, alulról építkezve választjuk ki – magunknak. Az emberek észreveszik a körülöttük lévő dolgokat, azokat értékelni kezdik, majd látván, hogy másoknak is tetszenek, büszkék lesznek rájuk, és ez által jobban érzik magukat a világban. A hungarikumok erősítik, talán visszaállítják azt a bizonyos, kicsit felszámolódott lokális érzést.
Ön mit választana az eddigieken kívül a hungarikumok családjába?
Egy kicsit ironikusnak érzem, amikor nagyon nagy dolgokról nem mondjuk ki, hogy hungarikum, kis, talán jelentéktelen dolgokról pedig igen. Például nincs róla szó, hogy a legfőbb hungarikum: a magyar nyelv. Ha belegondolunk, vitán felül áll, hogy ez az első hungarikum..., nélküle nem lenne a többi sem...
