2016-ban nem kevesebb, mint 1,2 milliárd ember utazott külföldre, és 6 milliárdan utaztak belföldön. A turizmus már így is 3 milliárd dolláros piaca az előrejelzések szeirnt évi 4 százalékkal növekszik, gyorsabban, mint például a nemzetközi kereskedelem.

Hogy meghatározzák a turizmus kibocsátását, a tudósok – akik közül ketten a Conversationben foglalták össze eredményeiket – több mint egymilliárd ellátási láncot vizsgáltak meg egy sor turisztikai termékre. Adataikat kombinálták egy nemzetközi kereskedelmi adatbázisból kinyert információkkal arról, hogy a turisták milyen termékeket és szolgáltatásokat vásároltak, így állapították meg, hogy alakult a kibocsátás 2009-től 2013-ig 160 ország körében.

A kutatás alapján a turizmushoz kapcsolódó CO2-kibocsátás a vizsgált periódusban kb. négyszer olyan gyorsan nőtt, mint gondolták: 3,9 gigatonna szén-dioxid-ekvivalensről 4,5 gigatonnára (Gt), ami kb. 15 százalékos növekedést jelent. Az emelkedés elsősorban a közlekedésre, vásárlásra és étkezésre költött összeg növekedéséből adódott. A kutatók előrejelzése szerint a kibocsátás mennyisége már 2025-re 6,5 Gt-ra nőhet a szektorban, figyelembe véve, hogy az utazgatás a jövedelmek növekedésével párhuzamosan is egyre népszerűbb időtöltés, és feltéve, hogy ez idő alatt nem nagyon változnak az utazási szokásaink. 

Amíg legalábbis a közösségi oldalakon menő lesz kiposztolni, hogy évente kétszer átrepüljük a fél világot, nem valószínű, hogy hirtelen majd felelőtlenségnek tűnik az utazgatás.

Ahogy a nem utolsósorban a szén-dioxid-kibocsátásnak betudható klímaváltozás esetében, itt is fontos a felelősség kérdése. A tudósok a küldő és a fogadó országok felelősségét vizsgálták: vajon azok az országok vállaljanak nagyobb részt a felelősségből, amelyek magukhoz csábítják a turistákat, vagy azok, amelynek polgárai előszeretettel növelik utazgatással az ökológiai lábnyomukat?