A szaúdi Dammamból, kifejezetten kellemes repülőút után, este érkeztünk meg Kuvaitba. Ez fontos részlet, mert a város a fényeivel azonnal elvarázsolt.

A kivilágított felhőkarcolók lenyűgöző látványt nyújtottak, és nem volt belőlük olyan sok, hogy elveszettnek érezzem magam – sőt, Rijád után kifejezetten emberi léptékűnek éreztem Kuvaitvárost, ahol nincsenek hatalmas távolságok: rögtön kompaktabb, élvezhetőbb, lakályosabb helynek tűnt.Nem kell órákig metrózni, hogy a központban legyen az ember, mindent megtalálunk egy helyen, még a legmenőbb tengerparti éttermek is csak sétatávolságra vannak. Legalábbis a térkép szerint:

gyalogosnak lenni itt ugyanis ugyanolyan rémálom, mint a szomszédos Szaúd-Arábiában.

Amikor hosszú idő elteltével végre megláttam egy közlekedési zebrát, hangosan, hitetlenkedve kiáltottam fel. Jó is, hogy kiélveztem a pillanatot, mert soha vissza nem térőnek bizonyult.

Persze Szaúd-Arábia után nem lepődtem meg, hogy még a vécére is autóval járnak egy olyan ország lakói, amely szintén a világ egyik legnagyobb olajvagyonára épült. És ez minden szokásukat meghatározza: az utcai büfék konkrétan úgy működnek, hogy eléjük parkolnak, rendelnek, a kaját a kocsiban elfogyasztják, a szemetet pedig kidobják az ablakon. Másnap reggelre persze megint tiszták az utcák, mert ők mégiscsak a rendezett luxus hívei.

A teljes írást laptársunk, a szintén a Klasszis Médiához tartozó Privátbankár Világjáró rovatában olvashatják.