Gundel János vendéglőalapító, a magyarországi szálloda- és vendéglátóipar, valamint az idegenforgalmi ágazat egyik úttörője, 35 éven át a Budapesti Szállodások, Vendéglősök és Kocsmárosok Ipartársulatának elnöke, többek között az István Főherceg Szálloda bérlője volt.
Szinte természetes, hogy Károly fia kereskedelmi iskolát végzett, majd Nyugat-Európa leghíresebb vendéglátó helyein pallérozódott.
Még huszonöt éves sem volt, amikor már a Wagons Lits nemzetközi hálókocsi társaság csorba-tói, majd tátralomnici telepének szállodai titkára, majd igazgatója lett. 1910-ben vette át a Városligetben található Wampetics vendéglőt. 1920 és -25 között a Royal Szálló, majd 1927-től a Szent-Gellért Szálló éttermeinek bérlője volt, városligeti éttermét annak államosításáig, 1948-ig vezette.
„Étlapjain a magyar és a francia konyha ételein kívül rendszeresen szerepeltek egyéni ételkreációi is. Választékában a hazai és a külföldi nyersanyagok, primőrök szép számmal, és Budapesten mindig először szerepeltek. Itallapja a harmincas években több mint 300 félét kínált, köztük 1811-es tokajit és külföldi különlegességeket." - írta róla Szüsz Ádám, a Beugró Vendéglapban. Étterme az 1939-es a New-york-i világkiállítás magyar pavilonjának hivatalos étterme volt. "A Gundel-vendéglő nagyobb, jobb hírverést biztosít Budapest számára, mint egy hajórakomány turistaprospektus." - fogalmazott a New York Times.
Élete legaktívabb korszakában több gasztronómiával, vendéglátással kapcsolatos könyvet jelentetett meg, így "Kis magyar szakácskönyv", "A konyha fejlődése és a magyar szakácskönyv-irodalom a XVIII. század végéig", valamint a Századunk nagy írójával címűeket. A mai „celeb" szakácskönyvek korai példaadója lehet Karinthy Frigyessel amatőrök számára írt: "Vendéget látni, vendégnek lenni" című könyvecskéje és ennek bővített kiadása: "A vendéglátás művészete", míg "A vendéglátás mestersége" a szakmabeli vendéglátósok részére készült. Könyveit a világ szinte minden pontján árusítják mind a mai napig, többek között japán nyelvre is lefordították azokat.
Vendéglátással, gasztronómiával kapcsolatos hitvallását így foglalta össze:
„A magyar történelemben még igen nagy művelődéstörténeti terület hever kiaknázatlanul, márpedig népünk múltjának teljes és tökéletes megismerése megmunkálásuk nélkül hiányos. Ilyen terület, más egyebek között, a magyarság konyhája, étkezésének elemei, főzési babonái, valamint asztali szokásai. A tudomány ezen rögös területének művelése elméleti célunk: felkutatni és egybegyűjteni a magyarság ősi életéből máig a napi és az úri étkezés módját, tartalmát, köznapi és ünnepi asztali szokásait, nemkülönben a magyar főzés módjait és készségeit, tárgyi emlékeit. Sok ilyen egyes adat található a történeti és irodalmi közleményekben, de ezek a legtöbb esetben elhanyagolt, hiányos és felületes rövid feljegyzések, pedig fentiek népi jellemünknek színes és jellegzetes elemei. Konyhánk, ételeink, akárcsak a zenénk, a nyelvünk, elütnek a nyugati népekéitől, azonban ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk azt is, hogy nem a magyarság hátrányára. Mindezt ismerni nemcsak érdekes, hanem hasznos is."
Napjainkban, amikor a vendéglátás a minőségi alapanyag-ellátás állandó problémájával küzd, példaértékű kell hogy legyen, hogy mi mindent állított elő Gundel „házilag". A városon kívül sertéstelepet létesített, ahol az általa kiválasztott állatokat tenyésztették és dolgozták fel. Saját kertészetet tartott fenn, abban termelték éttermei számára a zöldségféléket, salátákat és üvegházi primőröket. Volt saját gombapincéje is, és a borok számára az étterem pincéin kívül pincéket bérelt Budafokon is, saját borászatából Gundel-címkékkel ellátott palackok kerültek az étterembe.
A háború vagyona javát elpusztította, 1948-ban végleg elveszítette szeme világát, majd rákos kór támadta meg. De élete alkonyán, betegen is büszke volt arra, hogy az állatkerti vendéglő homlokzatán meghagyták nevét. "Ez olyan, mint amikor valakinek még életében szobrot emelnek" - jegyezte meg.