Tavaly ősszel a Budapest Scenes bloggerének, Somogyi Levente szervezésének köszönhetően sikerült nekem is lejutnom a P/50-es kódnévvel ellátott egykori kormányóvóhelyre. Az objektum üzemeltetője nagyon készséges volt, mindent megmutatott és elmagyarázott-, mi pedig mindent lefotózhattunk és lefilmezhettünk. (A Budapest Scenes beszámolóját itt lehet megnézni.) Több mint egy év is eltelt a publikálási engedélyre várva, amikor Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor tollából idén megjelent a Budapest a diktatúrák árnyékában című könyv, amely „kvázi felkavarta az állóvizet”.
A történészpáros mellé persze a szerencse is egy jó nagy adaggal párosult, ugyanis Ungváry annak idején Sólyom László köztársasági elnökkel közösen tekinthette meg a műtárgyat-, így a hivatal „az elnökkel közösen felfedezőútra induló történész orra elé nem merte/akarta odadugni a titoktartási papírt.” Más lehetőség híján így én is inkább a többször leellenőrzött - főleg az objektum műszaki paramétereiről szóló- információkkal segítettem ki a szerzőpárost-, ha már lúd, akkor legyen kövér felkiáltással; illetve a BS blog szerzőjével „kötött” publikálási sorrendet betartva-, legutoljára most én jövök ki az objektum történetével - reményeim szerint több információt átadva.
Az előzmények…
Az I. világháborúban debütált légierő viharos fejlődésének döntő hatású elméleti megalapozása Giulio Douhet olasz tábornok „Légiuralom-elmélet” című munkáihoz (Légi uralom [1921], Légi háború [1927], Az 19.. évi háború [1929]) köthetők. A tanulmányok forradalmi meglátásai szerint a jövő hadseregei a szárazföldi és a haditengerészeti erők rovására, a jövőben csak ezzel az új fegyvernem bevetésével lesznek képesek teljesen megsemmisíteni az ellenség közigazgatási-, ipari- és kommunikációs gócpontjait, valamint rettegésben tartani annak lakosságát. Ez az új nézetrendszer Szentnémedy Ferenc vezérkari alezredes közvetítésével a hazai katonai köztudatban is hamar elterjedt, főleg Magyarország revíziós törekvései és az erős hadsereg megteremtése miatt. Ennek tükrében a magyar légierő így először 1936 márciusában tudott Gömbös Gyula kormányfő jóváhagyásával 24 millió márka értékben 36 darab közel-felderítőt (Heinkel He-46) és 84 darab bombázót (Heinkel He-70 és Junkers Ju-86) beszerezni, valamint 18,5 millió líráért 52 darab együléses vadászgépet (Fiat Cr-32) megrendelni a Harmadik Birodalomtól és Olaszországtól.
A Légügyi Parancsnokság a repülőgép-beszerzéseket ekkor azzal indokolta Horthy Miklós kormányzónak, hogy „a minket környező kisantant államoknak legalább egyikével szemben komoly ellenségként tudjunk fellépni.” Mivel Prágában, Bukarestben és Belgrádban is nagy népszerűségnek örvendett az olasz tábornok elmélete-, így Budapest nemcsak a támadó szellemű légierejét kezdte el fejlesztetni, hanem az ellenséges országok területéről érkező esetleges légitámadások kivédésére, főváros-szerte több tucat bombabiztos bunker, óvóhely kialakításba is belefogott. Ezeknek a műtárgyaknak elsősorban az állam szempontjából fontos vállalatok és közintézmények vezetőit; műkincseket, a koronázási ékszereket, illetve a pénztartalékok védelmét voltak hivatottak megvédeni, s csak másodsorban a lakosságot.
Mint kormányóvóhely…
Az 1935-ös kormánydöntésnek megfelelően az Állami Építészeti Hivatal (ÁÉH) mérnökcsapata 1936-ban kezdhette el építtetni a budai Várhegy mélyén az Országos Légoltalmi Parancsnokság (OLP) „felkérésére” azt a Horthy Miklós és miniszterei számára kialakítandó kormányóvóhelyet, amelynek építését a Honvédelmi Minisztérium (HM) „Alagút” nevű intézményének felügyelete mellett zajlott. Az Uy Károly és Uhlyarik Róbert tervezőket informális tanácsadással nagyban kisegítette Salacz Gyula mérnök és dr. Kadić Ottokár egyetemi tanár, geológus-, aki ekkor szintén a Várhegy északnyugati részében irányította a Magyar Nemzeti Bank (MNB) földalatti óvóhelyét és trezortermeinek (Úri utca 72., volt Haslinger-Scossa-ház) kiépítését.
Mivel a műtárgy kiépítésénél fontos szempont volt, hogy a Várban elhelyezett minisztériumok óvóhelyeiről könnyen és gyorsan elérhető legyen a kormányóvóhely-, így kétszer három, térben és mélységben többször megtört irányú gyűjtőfolyosókat is kialakítottak a földfelszín alatt 12,5 méter mélyen, amelynek egy részét (45%) keskenynyomtávú vasúttal is összekapcsoltak. (Az elkorrodálódott vasúti sínek egy része a Dísz tér és a Tárnok utca alatt még mindig láthatók.) A pókhálószerű alagútrendszer így szorosan összekötötte az akkori Miniszterelnöki Hivatalt (Szt.György tér 1-2), a Honvédelmi Minisztériumot (Szt. György tér 3.), a József-palotát (Szt. György tér 4.), a Honvéd Főparancsnokságot (Dísz tér 17.), a Külügyminisztériumot (Díszt tér 1.), a Pénzügyminisztériumot (Szentháromság tér 6.), a Belügyminisztériumot (Országház utca 28-32., Úri utca 49-53.) és a Magyar Királyi Nyomdát (Kapisztrán tér 1.). Az északi, keleti és nyugati tájolású járatokat természetesen több lökésvédelemnek ellenálló, levegőszűrőkkel ellátott zsilipekkel és légóajtókkal tagolták fel, amelyek egy-egy levegőelnyelő gépházszobán keresztül egy-egy közös gócpontban futottak össze. A kelet-nyugati irányú szárnyak természetesen a műszaki létesítmény zsilipekkel tagolt fő- és mellék légbeszívójaként is funkcionáltak, amelyeket a mai napig jól lehet látni a Clark Ádám térről és a Váralja utcából.
Az Alagút (Váralagút) feletti gócpontból nyílt az a közel nyolc emeletet átfogó, 35 méter mélyre levezető csigalépcső, amelynek végéből egy-egy déli irányú, rézsűs kialakítású vágat vezetett az óvóhely földszintjére és első emeletére. (Ez a függőleges vágat egyébként még 1857-ben épült, amikor a Várhegyet megfúró Clark Ádám és William Tierney Clark innen emeltette ki a kibányászott, felesleges földet.) A 350 méter hosszú Alagúttal párhuzamosan futó, szintén keleti-nyugati tájolású, kétszintes, hasáb alakú kormánybunkert 80 méter hosszúra tervezte az Uy Károly és Uhlyarik Róbert mérnökpáros. Az alsó szinten 28 apró méretű irodahelyiséget rendeztek be, amelyeket a járat középen futó közlekedőfolyosóból lehetett egyenként jobbra-balra fordulva megközelíteni. A műtárgy földszintjének nyugati oldalán alakították ki az objektum konyháját, éttermét és a kormányzótanács tárgyalótermét, (amely ma már vizesblokként funkcionál) a keleti oldalon pedig a komplexum épületgépészetét. Itt kapott hely például a műtárgy 35 m3-es gázolaj és 200 kilogrammos kenőolaj tározója, a 4 tartályból álló 466,6 m3 víztározója, valamint az elektromosságért felelős 2 darab 200 kW teljesítményű dízelmotorja is.
Az ÁÉH az óvóhely felső emeletén nemcsak további 28 irodát alakított ki, hanem relatíve egy nagy egészségügyi blokkot is. (Műtő- és sebészeti központot nem alakítottak ki az épületben.) A két szintet csak egy lépcsőház fogta össze (feltéve, ha nem számoljuk ide a kétszintes gépház emeleteit összekötő vaslétrákat). A kivitelezés éjjel-nappal folyt három műszakban. A nagy szakértelmet igénylő „bányaművelési” munkákat 120-150 tatabányai és ajkai munkással végeztették el. A szigetelést különleges technikával és nagy odafigyeléssel „szerelték” össze. A kisebb igénybevételnek kitett helyeken a jól bevált bitumenes szigetelést alkalmazták, de legalább dupla akkora rétegben, mint az általános esetekben. A kritikus helyeken ólomlemezes szigetelést alkalmaztak, amely a mai napig is az egyik legmegbízhatóbb és a leghosszabb élettartalmú szigetelések közé tartozik, mivel nem korrodálódnak és könnyen alakíthatóak. Az óvóhely 1939-ben lett teljesen kész. (Ungváry Krisztián szerint 1942-re, de ez a ténymegállapítás több mint valószínű, hogy pontatlan-, ugyanis a Teleki-kormány 1940. december 10-én már ebben a komplexumban tartotta a Jugoszláviával két nappal később megkötendő örökbarátsági szerződés végső, formális megbeszélését.)
Mint hadseregparancsnokság…
Jelenlegi ismereteink szerint Horthy Miklós kormányzó még akkor sem kereste fel az objektumot, amikor a harcok már Magyarország területén zajlottak. (Menye, özvegy Horthy Istvánné gróf Edelsheim-Gyulai Ilona –aki a Moszkvában tárgyaló fegyverszüneti delegációval titkos rádiós kapcsolat fenntartásáért felelt- sem itt rendeztette be (később a Gestapo által bemért) központját, hanem családi házuk pince- és bunkerrendszerében (Dísz tér 12.).
Az objektum első katonai „felavatása” a Panzerfaust-hadművelet keretében történt 1944. október 16-án, amikor is a budai Várban fellelhető kormányzati negyedet, a 22. SS- önkéntes-lovashadosztály (Maria Theresia) egyik alakulata az Alagútból a Honvédelmi Minisztériumba felvezető járaton keresztül a Szent György térre kijutva tűzharcba keveredett a fent védekező magyar testőrséggel. A 20 perces összecsapásban 2 magyar és 7 német katona esett el, további 7 magyar és 14 német megsebesült.
Budapest ostromakor a fizikai védelmet kereső miniszterek és közszolgák helyett az objektumba a német-magyar hadsereg-parancsnokságok költöztek be. A felső emeletet a Karl-Pfeffer Wildenbruch SS-tábornok vezette német, az alsót pedig a Hindy Iván vezérezredes irányította magyar vezetés foglalta el 1945 januárjában. Ugyanitt kapott helyt a Csipkés Ernő ezredes alá tartozó városparancsnokság is. (Érdekes, hogy a magyarokkal ellentétben Wildenbruch az egész ostrom ideje alatt egyszer sem mozdult ki irodájából, ráadásul „ügyfélfogadási, látogatási” rendet íratott elő katonáinak.) A városharc utolsó heteiben német katonai szükségkórházat is létrehoztak az óvóhely egyes részein, ahol a túlzsúfoltság és a higiénia megszűnése miatt rendszeres volt a sebészek által is rettegett betegség, a gázödéma kialakulása. (Ennek során a kötőszövetekben egy-két óra alatt gáz képződik, ami a testrész vagy végtag nagyfokú duzzanatát okozza, és szilvalészínű, penetráns hullabűzű váladék kíséri.)
Mint P/50-es központi harcálláspont…
Budapest szovjet kézre kerülésekor Moszkva csak számba vette, de sohasem használta az objektumot-, a felügyeleti jogokat 1945-ben átadta a magyar Belügyminisztériumnak, akik semmilyen szempontból sem kívántak ekkor még a komplexum karbantartásával foglalkozni. Ez a helyzet a hidegháború első éveiben változott meg gyökeresen. Az állam ugyanis 1949-ben már arra utasította a Földalatti Vasútépítő Vállalatot (FÖVA), hogy a bunkert egyrészt ne csak atombiztos óvóhellyé alakítsa át, hanem az akkor még 90-95 személy befogadására alkalmas műszaki építményt bővítse ki 130 férőhelyessé is. Az ÁVH árgus tekintete mellett az építkezés főfelügyeletét Budapest korábbi polgármesterére, az Országos Tervhivatal (OT) akkori elnökére, Vas Zoltánra bízták.
Az 1950-ben elindított rekonstrukciós és bővítési munkák során először a 80 méter hosszú szárnyat növelték meg nyugati irányba 120 méteresre, így a korábbi 28-28 iroda helyett már 68 „munkaasztallal” berendezett 36-36 iroda és pihenőszoba szolgálhatta ki a párt és a néphadsereg vezetőségét vészhelyzet esetén. Szintén ekkor kezdték el kiépíteni a kelet-nyugati irányú műtárgy közepére derékszögben ráfeszülő új észak-déli irányú kétszintes szárnyat (T-objektum) is. Ebben a 40 méter hosszú frissen kibányászott egységben kapott helyt a négy kiemelt miniszternek és a minisztertanács elnökének, titkárnők használta előszobáiból elérhető irodái; valamint a Honvédelmi Tanács ülésterme.
Az új építésű kisebbik szárny alsó emeletét egy 35 méter hosszú, kétszer megtört íves (Görbe) folyosóval is összekötötték a Horthy-korban épült nagyobb egységgel. Az új szárny felső emeletéhez ugyanekkor egy 230 méter hosszú, a légnyomás elvezetése miatt szintén többször megtört irányú „D” kódnevű alagutat is hozzáépítettek, amely a Várhegy keleti lábánál kizsaluzott, szintén „D” kódjelű légókocka-garázsba (az 1943-ban leégett Öntőház utcai Zsinagóga helyén) futott ki az utcára. (Mivel Vas Zoltán moszkvai minta alapján a magyar cionista per egyik fővádlottja lett 1952 decemberében-, így ezt a folyosószakaszt sohasem fejezték be.)
Ez a tény persze nem akadályozta meg a műtárgy üzemeltetőjét abban a szándékában, hogy 1968-ig ezt a 95 százalékban elkészült járatot, mint a bunker tartalék személyi bejáratát naponta használja.) Teljesen kiépült azonban a hegy nyugati lábánál kivezetett (az egykori Koronaőr-laktanya helyén- Váralja utca 14.) az ismételten 230 méter hosszú „B” kódnevű alagútszakasz, amely 1967-től az intézmény központi, jól álcázott új személyi főbejárata lett. Az „L” alakban a várfalra tapadó barakk épületek a „K” kódnevet kapták. (Egy oldalsó folyosó innen az Országos Széchényi Könyvtár Palota úti gyorsliftjébe is belefut). A 7000 négyzetméteres atombunkerré kibővített kormányóvóhely 1952-re lett teljesen kész.
A P/50-es kódszámmal ellátott vegyi- és atomtámadás ellen is jól védő műtárgyban ekkor kerültek kiépítésre az egészségügyi átereszek, lég- és vízkezelő rendszerek, valamint a harcigáz-szűrő és energiaellátó rendszerek is. Utóbbi szíve a máig működőképes két amerikai gyártmányú dízelmotor és a hozzájuk kapcsolódó szovjet és magyar fejlesztésű generátorok és kompresszorok. (Az objektum védett légtere 6000 m3, a szűrt légbeszívása 7000 m3/ó, az oxigén-tartaléka 250 m3, az ivóvíztartaléka 15 m3, az ipari víztartaléka 420 m3, az elraktározott hűtött vize 30 m3, a használati melegvíze pedig 1,6 m3.) Atomtámadás esetén az óvóhelyben 15 napig lehetett volna folyamatosan lenni. Teljes elzárás esetén (amikor nincs külső légbeszívás) kb. 12 óráig. A szünetmentes energiaellátó rendszer és a szükségvilágítás szintén eddig bírta volna csak ki.
Mint K-III, majd K-2-es objektum…
Az 1956-os forradalom után az objektumot eleinte raktárnak használta a Belügyminisztérium, majd 1968-tól a BM vezetése a honvédséggel karöltve központi harcálláspontnak és vezetési objektumnak rendezte be a műtárgyat. A korábban P/50-nek hívott objektum ekkor kapta meg a K-III kódnevet. (A K-I objektum Jobbágyiban 1967-ig működött, amely ma az Andezit Fegyvergyárból kialakított mai napig aktív kormánybunker; a K-II-es objektum Erdőbényefürdőn a Honvéd Üdülő alatti komplexum; a K-IV pedig Bujákon 1970-ben kialakított vezetési pont.)
Természetesen a K-III-as komplexum bővítésekor a személyi védelem továbbra is megmaradt az MSZMP Politikai Bizottság tagjai, valamint az állami vezetők (Minisztertanács tagjai, HM Vezérkar stb.) számára. 1998-ban a kiterjedt bunkerhálózat a Polgári Védelem kezelésébe került, akik K-2 kódnévvel már csak kisegítő objektumként használták a műtárgyat 2001-ig. Ekkor vonták ki az intézményt a „hadrendből” is. 2005-ben bár az állam feloldotta a szigorúan titkos besorolást, az egykori P/50-es műtárgyat a mai napig nem lehet „hivatalosan” megnézni. E felvezető jellegű cikkel/poszttal ismételten szeretném megköszönni Somogyi Leventének és az objektum kezelőjének, hogy lejuthattam Horthy Miklós egykori kormányóvóhelyére.
