Annak ellenére, hogy a Molotov-Ribbentrop szerződés értelme szerint Moszkva 1939-ben Lengyelország kárára nyugati irányba ki tudta tolni határait, a Kremlben - Sztálin kivételével - úgy vélték, csak idő kérdése, hogy a Harmadik Birodalom mikor támadja meg a Szovjetuniót is.

1942 júniusára a tengelyhatalmak már hatalmas területeket uraltak Európában, Afrikában és Ázsiában. Japán ekkor már 450 millió embert tartott ellenőrzése alatt. Burma és a Fülöp-szigetek elfoglalása után a Felkelő Nap országának hadserege India keleti határát ostromolta. Sőt, a távol-keleti szigetország csapatai partra szálltak az Egyesült Államok területén, az észak-amerikai kontinenshez, Alaszkához kapcsolódó Aleut-szigeteken is. A hónap végén Rommel tábornok német-olasz egységei egészen El-Alameinig nyomultak előre. A keleti fronton a Wehrmacht csapatai szintén ekkor foglalták el Szevasztopolt, s csoportosították át erőiket Sztálingrád ostromához.

A Kremlben egyértelmű volt, hogy erőfeszítéseik ellenére Moszkva hamarosan el fog esni. Bár a politikai és a katonai vezetés minden erőt bevetett, hogy erre ne kerüljön sor, a biztonság kedvéért még ebben az évben kinevezték Szamarát az ország második fővárosának. A döntéssel párhuzamosan szintén ekkor határozták el, hogy egy 37 méter mély, 7 szintes bunkert is felépítenek az alternatív főváros központjában, ahová nemcsak Sztálint, hanem a kormány összes tagját, illetve azok családtagjait is biztonsággal el tudják helyezni.

A változatosság kedvéért a Sztálinról elnevezett bombabiztos óvóhelyt 1942 márciusától kezdték el építeni. A műtárgy felépítésén 2900 munkás és 579 mérnök dolgozott 9 hónapig. (Mivel az objektum kiemelt titkos létesítménynek számított, így az építési dokumentációk ma már – állítólag – nincsenek meg.) A legalsó szintet a generalisszimusz és kísérete számára alakították ki. Ezt az emeletet két-két hermetikusan záródó fémajtóval zárták le, amelyek a legerősebb hatású vegyi fegyvereknek is ellenálltak.

A háló- és tábornoki szobák mellett egy külön helyiségben építették fel a generátorszobát, amely teljes elzárás esetén egy hétig volt képes energiát termelni minden külső betáplálás nélkül. E helyiség mellett alakították ki a vizesblokkokat, amelyekben ipari- és ivóvizet tároltak. Egy szinttel feljebb egy 115 férőhelyes konferenciatermet, és Sztálin pihenőszobáját alakították ki.

Ebben a teremben lóg az a tükör, amelyet speciálisan Koba magasságához készítettek. A szoba egyébként pontos mása volt a vezér moszkvai lakosztályának. A két helyiség közötti különbség csak annyi volt, hogy a földalatti létesítmény ablakmélyedéseibe Marx, Engels és Lenin arcképeit függesztették fel az üveglapok helyett. A berendezést itt is mahagóni fából készül íróasztalok, székek és kanapék tették változatossá. A bunker bejáratát egyébként olyan jól elrejtették az elvtársak egy társasház pincéjéből nyíló ártalmatlan acélajtó mögé, hogy még a városlakóknak sem volt róla tudomása. Magát az objektumot egyébként nem a bérház alá rejtették. A pinceajtón belépve ugyanis először 8 lépcsőfordulónyit (37 méternyit) kell lefelé haladni a második pinceszintig, majd onnan egy 200 méteres folyosón továbbhaladva jutunk el egy közterület alatt kiképzett óvóhely tetejét képző acél henger tetejére.

Innen további 190 lépésnyit lefelé haladva jutunk el az első emeletre. Jelenlegi információink szerint Sztálin sohasem járt a számára felépített bunkerben, inkább úgy gondolkodott, hogy a moszkvaiakkal közösen néz szembe Moszkva ostromával. Egyes történészek ellenben azt állítják, hogy mivel a vezér lányát, Szvetlana Joszifovna Allilujevát a háború második szakaszában ide menekítették, apja 1943 tavaszán itt látogatta meg őt. Az objektum titkosságát csak 1991-ben oldották fel. Ekkor alakították át az oroszok múzeummá a műtárgyat.