Néhány éve Korfun tájékozódtunk a turizmus gazdaságfejlesztő szerepéről. Magyar szemmel nézve, ha vannak a világon olyan helyek, amiket Isten – jókedvében – a turizmus számára teremtett, mint desztinációt, akkor a görögországi Korfu szigete biztosan közöttük van. Kellemes mediterrán klíma, langyos tengervíz, gyönyörű tájképek, látványos tengerparti strandok, ízletes helyi ételek, hagyományos görög vendégszeretet, világörökségi antik értékek, működő infrastruktúra, bejáratott hírnév és visszatérő üdülővendégek – minden megvan, ami a turizmust húzóágazattá teheti.
És Korfu csak egy a 2100 kisebb és 180 nagyobb görög sziget közül, hogy a szárazföldi területeket ne is említsük. (Olcsó poén most arra utalni, hogy napjaink legdrasztikusabb pénzügyi és gazdasági összeomlása egy olyan országban következik be, ahol a gazdaság másból sem áll, csak húzóágazatból.)
Térjünk vissza Korfura. Akiket kérdeztünk a szállodai, éttermi alkalmazottak közül, akik láthatóan az idegenforgalom területén dolgoztak, mindenütt kiderült, hogy a turizmust szezonális, kisegítő családi bevételi forrásnak tekintik. A fő bevételi forrás mindenütt más volt; Korfun jelesül legtöbb esetben az olajbogyó, ill. az olíva olaj előállítása. Hogyan beszélhetünk akkor a turizmusról, mint húzóágazatról egy Hajdúhadháza vagy egy Mátészalka, esetleg egy Nyíradony tekintetében? Ha az egyes görög szigetekre évente 7-14 vendégéjszakára beutazó sok százezer turista gazdasági hatása nem segít a szigetek halmazából álló országon, akkor hogy segít az évi néhány tucat, vendégéjszaka nélküli turista a magyar vidék kisvárosain?
Mi a virágzás titka?
De ha a turizmus mégsem húzóágazat, akkor hogyan lehetséges, hogy Görögország eddig prosperált? Ha valaki ugyanis az 1910-es évek elején elutazott Magyarországról Görögországba, a legnagyobb nyomort, szegénységet és az infrastruktúra hiányát tapasztalhatta, melyhez képest az akkori magyar életszínvonal és a szolgáltatások itthoni színvonala „nyugat-európai” volt.
Engedtessék meg nekem, hogy egy példával világítsak rá a lehetséges okra. 1997-ben szintén egy mediterrán turistaparadicsomban jártam egy konferencián, egy egyedülálló világörökségi értékeiről híres dél-olaszországi kisvárosban. A konferencia egyik programjaként elvittek minket meglátogatni egy helyi vidékfejlesztési eredményt. Tudott dolog, hogy Európa gyönyörű mediterrán vidékein, ahol hegyvidék van, sok helyütt kopár, pontosabban bozótos, fátlan, sziklás hegyoldalak alakultak ki, annak eredményeként, hogy már az ókorban letarolták a területet a hajóépítések céljára, s a ritkán lezúduló, de intenzív, ún. torrens (áradat-szerű) csapadék minden talajt lemosott, amin az erdő újra meg tudta volna vetni a lábát. Ez az oka annak, hogy Spanyolország, Olaszország déli régióiban is a települések általában nem a folyók partján épültek, hiszen a kiszáradt területre a fátlan, sziklás hegyoldalakról hirtelen, szabadon lerohanó áradatot nehéz lenne gátak közé terelni, amikor egy-egy folyó vízhozama egyik óráról a másikra megszázszorozódik. Ezért az ilyen vidéken a települések látványos módon felkúsztak a meredek, sziklás hegyoldalakra, a hegyek tetejére.
A példaként említett vidékfejlesztési program egy európai uniós tájképi és gazdasági restaurációs projekt része volt, melynek során először finom acélhálóval borítottak jó néhány négyzetkilométernyi (!) kopár, sziklás hegyvidéket. Erre a hatalmas területre termőtalajt szállítottak, majd gyeptéglákkal borították be az egészet! Több mesterséges, fóliázott és oxigén-befúvásos tavacskát is kialakítottak – birkaitatónak. Őshonos, dél-itáliai birka- és kecskefajtákat hoztak ugyanis a területre. A juh- és kecskefarm világszínvonalú; többek között legalább egy tucat sajtterméket állítanak elő, gépesített körülmények között. A trágyát egy helyi bioenergia erőmű tünteti el, környezetbarát módon biztosítva a telep energia-ellátását.
Minden mintaszerű, tiszta, jól működő, rendezett. Az ókori tájkép is visszaállt, az ókori állatfajokkal együtt. Mindössze a sajtot – amit nem fogyasztanak el helyben – kell megsemmisíteni, mert a projekt jogosítványa arra nem szólt, hogy a francia és holland sajttermelő multik piaci érdekeibe beleszóljon. Igaz, hogy ez a fejlesztés sok százmillió dollárt emésztett fel, de ennek fejében a sziklák helyett zöld dombokat eredményező tájrestauráción túl létrejött egy pár munkahely. Mennyi is? Legalább tizenhat. Amennyi a birtokos családnak kellett.
A magyarok, lengyelek, szlovákok, románok, bulgárok csatlakozása előtt a jelenleginél bővebben rendelkezésre álló európai uniós fejlesztési alapok nagy részét az addig a legszegényebb dél-olasz, dél-spanyol és görög régiók vitték el. Ahogy a fenti példa is illusztrálja; hiszen az a gazdaság, amibe évtizedeken át folyt az uniós fejlesztési pénz, nagyobb gazdasági erőt kellett volna, hogy fel tudjon mutatni a válság idején. Az „elgurult” (magánvagyonokba vándorolt) fejlesztési pénzekre Korfun is utalnak nyomok; amikor egy-egy szálloda szépen gondozott „kék” strandját elhagyjuk, a tengerparton megjelennek a tengerből kisodródó műanyag hulladékhegyek, egy-egy szürrealista tájképet formázva.
Azért nincs, mert nem tudjuk, hogy van
Visszatérve a turizmusba fektetett gazdasági reményekhez; csak Görögországban az üdülésre alkalmas tengerpartok hossza 15 000 km, de a világon ezen kívül nagyságrendekkel több, a görög mediterrán partoknál is kellemesebb, trópusi tengerpart, amely egész éven át tartó fürdőzési idényt kínál. A görög Korfu kínálata tehát nem jelent komparatív turisztikai versenyelőnyt, mert hiszen egy igen-igen széles választéknak az egyik tagja. Amikor a turizmus igazán jelentős, még egy Korfunál is vonzóbb desztinációnak való élményt, adottságot kell kínálnia.
Van-e ilyenje egy Hajdúdorognak, vagy egy Nyírbátornak? Azt kell mondanunk, hogy sajnos azért nincsen, mert nem tudjuk, hogy: van. Úgy vagyunk ezzel, mint az erősen vallásos Kovács bácsi, aki árvíz idején a háza tetején állt, várva, hogy Isten megsegíti. Jött is egy hajó: „szálljon fel Kovács bácsi, megmentjük!” „Nem hagyom itt a házam, Isten megsegít engem!” Egy idő múlva Kovács bácsi már a kéményen állt, amikor jött egy csónak: „szálljon be gyorsan Kovács bácsi, megmentjük!” „Nem megyek én, megment engem az Úr!” Amikor aztán Kovács bácsi megfulladt, és a Mennyországba került, szemrehányóan mondta Szent Péternek, hogy ő egész életében templomjáró volt, mégsem segítette meg az Úr, mikor bajban volt. Szent Péter zavartan keresgélt a nagykönyvben: „nem értem, nem értem, Kovács bácsi, hiszen egy hajót, meg egy csónakot is küldtünk magáért!”
Magyarországnak ugyanis behozhatatlan komparatív turisztikai versenyelőnye van; nem úgy, mint Korfunak, ami akármilyen szép, megszámlálhatatlanul sok azonos minőségű, sőt még őnála is kívánatosabb versenytársa van szerte a világon: tájképben, tengerpartban, klímában, történelmi örökségben, gasztronómiában, vendégszeretetben.
Mi az, ami Nyíradonynak van, és Korfunak nincsen?
A Kárpát-medence nem csak azért kitüntetetten kedvező földrajzi hely Európában, mert az Alpok a Kárpátok és a Dinári-hegység vonulatai védik minden égtáj felől, és mert két nagy folyó is gondoskodik a kedvező termőtalajáról, hanem azért is, mert itt a legvékonyabb a lassan süllyedő felszín alatt a földkéreg. Ez azt jelenti, hogy a vékony (az átlagos 40 km-hez képest mindössze 23 – 27 km vastagságú) földkéreg alatt áramló folyékony kőzet fűtő hatására a mélységgel arányosan egyre nő a hőmérséklet, s a medence mélységi vizei – amikből, hála a körben elhelyezkedő magashegységeknek bőségesek a készleteink –, gyorsan felmelegszenek.
Hidrogeológiai kifejezéssel a geotermikus gradiens igen magas a Kárpát-medence alatt, 18 – 20 méterenként 1 º Celsiusszal növekedik a kőzet hőmérséklete. A kőzet repedéseiben felmelegedő víz a kőzetekből ásványokat old ki, s a magas, literenként legalább 500 mg oldott ásványtartalmú víz nem csak ásványvíz, hanem 26 º Celsius felett termálvíz, illetve 32º Celsius felett hévíz is, amelynek az oldott anyagok függvényében gyógyhatása is lehet. Ha ezt a hatást klinikai vizsgálatokkal igazolják, gyógyvízről beszélhetünk.
Magyarország területét és lakosságszámát figyelembe véve, ilyen értelemben az egyébként is periférikus fekvésű Izlandot, Új-Zélandot és Kamcsatkát megelőzve a világ geotermális gyógyvizekkel legjobban ellátott országa. Ez pedig komparatív versenyelőny a javából, amivel más ország nem rendelkezik!
Talpunk alatt a gazdasági húzóágazat
Egyedülálló adottságunkat nem igazán használjuk ki, hiszen a közel 3200 településünk közül csak egyetlen Hévízünk és egyetlen Hajdúszoboszlónk van, ahol a hasznosítás mintaszerű, és a geotermális vízre települt szolgáltatások betöltik a helyi húzóágazat szerepét. Elvileg viszont kisebb nagyobb mélységben a föld alatt mind a 3177 településünk rendelkezik geotermális adottsággal, legfeljebb a feltörő termál- vagy hévíz ásványi összetételében és hőmérsékletében vannak különbségek.
Így hát, ha a többi turisztikai értékeinket, a Balatont, a fővárost, a szikes pusztákat vagy a hungarikumokat nem is tekintjük, a világon, egyedülálló módon potenciálisan minden településünk talpa alatt ott a gazdasági húzóágazat, a geotermális víz. Csak úgy ne járjanak vele, mint Kovács bácsi a mentőhajóval – arra várva, hogy majd más intézkedik helyettünk a saját húzóágazatunk feltárása, felszínre hozása és hasznosítása kérdésében!
