Idegenvezetőnk Islom Karimov üzbég elnök életrajzát olvassa. A mérnökből lett politikus miután felelős pozíciókat - pénzügyminiszter, minisztertanács elnökhelyettese, tervhivatal elnöke - töltött be az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság élén, 1991 után a szabad Üzbegisztán első ember lett, azóta töretlen a 73 éves politikus karrierje. „Az emberek nagyon szeretik az elnököt” - mondja alig huszonéves idegenvezetőnk.

Fogynak a kilométerek, Taskenttől a távolság egyre nő. Autópálya, de ki tudja, hányszor hány sávos. Középen valami elválasztja, de ez elválasztó zöldet rendre a belső sávból visszafordító kanyarok szakítják meg. Nem ez az egyetlen különlegessége az üzbég autópályának; az úttest szélén, a forgalommal szemben kerékpárosok, szamaras kordék és gyalogosok is haladnak, melytől egy szabálykövető, európai rendőr nagy eséllyel szívszélhűdést kapna. A tempó nem szédít, átlag 50-60 kilométeres sebességre képes egyébként színvonalas, de kissé sportos rugózású buszunk a kátyúkkal és útfelmarásokkal gazdagon tarkított úttesten. Mellettünk Volgák, Moszkvicsok, Zsigulik, Zaporozsecek és pótkocsis Zilek pöfögnek; vagy ők előznek, vagy mi őket. Ezeken kívül a Daewoo-k uralják a terepet az országút királyaiként; Matiz és Nexia a két sztár, mintha a világ Daewoo termelésének háromnegyedét Üzbegisztánban értékesítették volna. Persze lehet, hogy a hozzánk látogató üzbég a Suzuki és Magyarország viszonyáról feltételezi ugyanezt. Látszólag kaotikusnak tűnik az egész forgalom, de balesetet nem látni, az egész valahogy természeténél fogva irányítja saját magát, az út a rajta lévőkkel együtt akárcsak Stanislav Lem Solarisában a tenger.

Fehér arany

Az út mellett pedig - varázslat, mintha hipertérugráson lennénk túl - a mi nagy, magyar alföldünk köszön vissza. Jegenyenyárok, barackosok, almások, dinnyeföld, gabonaföldek; az egyetlen szokatlan, bár az ötvenes években nem volt az, hogy itt gyapotföldek is fehérlenek. Fehér arany névre hallgat errefele. Szeptemberi szüretéből az egész ország kiveszi részét; kötelező közmunka keretén belül az egyetemi katedráról is kell menni és végezni valamilyen társadalmi munkát. Ez gyakorta a gyapotszedésében merül ki. A közmunkát – tudjuk meg – ki is lehet váltani némi készpénzzel. A gazdag mezőgazdaságnak nagy ára van. Ebben a száraz kontinentális országban csak öntözés árán tudják ezt a terméshozamot biztosítani. Ahogy az üzbég beszámolónk előző részében idézett Szovjetunió útikönyve fogalmaz: Üzbegisztán legtöbb körzetében semmiféle földművelés sem lehetséges az öntözés nélkül. „Ahol vége a víznek, ott vége a földnek” - idézi a könyv a régi üzbég bölcsességet. Az árat az előző rendszerben épített kiterjedt csatornarendszerért az Aral-tó fizeti, melynek egyre zsugorodó vízfelületét a megcsapolt Szir-Darja és Amu-Darja folyók táplálnák. A termékeny földek mellett sorra épültek a múltban a szovhozok, melyeken akár 6000 ember is élt, bő tízezer hektárt művelve.

Udvarházi lakoma

Az út végén nem kisebb város vár minket, mint Szamarkand. Ahova rendben meg is érkezünk. És, hogy fáradalmainkat méltó módon pihenjük ki, egy udvarház árnyékos verandáján falatozunk édes gyümölcsöket - ringló, sárgabarack és ropogós, piros húsú dinnye. Majd jön a párolt padlizsán enyhén csípős paradicsom szósszal nyakon öntve, joghurtok, túrók, húsos és zöldséges pirogok, húsgombóc leves, piláf a végén pedig ismét gyümölcsök és forró zöld tea, melyet már a tapcsánon henyélve szürcsölgetünk. Nos, a tapcsán az egy olyan kerevet szerűség, úgy fél méter magas lábakon, három oldalán korláttal, elöl nyitott. Fa padlózatán tarka, vidám, virágmintás plédek, szőnyegek és vánkosok, közepén egy alacsony asztalka, melyre a teát vagy akár az egész ebédet is felszolgálhatják. Evés és ejtőzés egy helyen, keleti kényelem. Valaha a budapesti Római parton üzemelt egy kérész életű üzbég étterem, üzbég séffel, a helyet Club Tapcsánnak hívták.

Rettegett Timur

Ebéd után, még mindig kissé bódultan az ételtől és a 38 fokos melegtől nekivágunk Timur Lenk egykori birodalmi központjának. A ma is fontos egyetemi város Szamarkand századokon át volt az iszlám vallásos oktatás egyik keleti fellegvára, olyanokkal vetekedett, mint Bagdad, Iszfahán. A félmilliós Szamarkand Üzbegisztán műemlékekben leggazdagabb városa. Timur és utódai nagyot alkottak. De ki is ez a Timur? Természetesen nem azonos Arkagyij Petrovics Gajdar Timúrjával meg csapatával. Timur Lenk, avagy Amir Temur, a magát Dzsingisz Kánnal közös bokorból szalajtó vezér, aki kereskedelmi mellett világpolitikailag is a térképre helyezte a Selyemút menti Szamarkandot a Timuridák idején, a 14-16. század között. A mongol származású Timur seregeit rettegték Damaszkusztól Kínáig, sőt, még a mi Luxemburgi Zsigmondunk is tárgyalt vele, hogy ugyan a törököknek pörköljön már kicsit oda keleti irányból. Timur Lenk enyhén szólva is megosztó személyiség volt, ahogy az összes, nagy birodalmat felépítő uralkodó az. Birodalma Ankarától Nepálig, a Perzsa-öböltől a kazah sztyeppékig terjedt. Könnyen dühbe gurult, ellenfeleivel ilyenkor nem igazán volt nagyvonalú. Amekkora hadúr volt Timur, annyira prózai módon végezte; épp Kína ellen vonult volna, mikor is egy tüdőgyulladás elvitte.

A türkiz Szamarkand

És amilyen goromba fráter volt a csatatéren, olyan kifinomult ízlésű építészeti emlékek, kulturális javak maradtak utána a 2750 éves Szamarkandban és máshol. Varázslatos medreszék kéklenek türkiz színben, a keleti délutánban. A környéket álruhás dervisként bejáró Vámbéry Ármin erről úgy nyilatkozott annak idején: „A színes kupolák és tornyok első hatása, melyek a reggeli nap sugaraitól teljes fényben ragyogtak, sajátságos és igen vonzó volt.” A temérdek műemlék központjában három roppant méretű medresze áll egymás mellett, a mai formáját a 15. században elnyert Regisztánt körülzárva. Ez a városok főtere, agorája, ahova a legfontosabb épületek árnyékában a legfontosabb események játszódtak egykor. Serdor, Tilla-Kari és Ulugbek a három medresze neve. Talán utóbbi neve csenghet ismerősen; Ulugbek, Timur unokája, a birodalom vezetője korának egyik legnagyobb - európai tudósok által is elismert - csillagásza volt. Ennek emlékét a város határában általa emelt csillagvizsgáló őrzi. A Regisztán mellett halad el a világkereskedelem egykori legfontosabb útja, a Selyemút egy takarosan felújított szakasza és vezet pár száz méteren át a Bibi-hanim mecsethez, melyhez hasonlót a kelet még nem látott. A lopott szerelmétől dagadt ilyen nagyra a legenda szerint. Ez Bibi-hanim, Timur legkedvesebb felesége kedveskedett volna urának a mecsettel, mire az hazatér egy hadjáratból. Timur jelezte: előbb jönne, ha nem gond. Az idő szorított, így Bibi megkérte az építészt, hogy iparkodjon, mire ő szerelmet lopott volna az asszonytól. Ez meg is történt, ki is derült, Timur nagyon begurult, de nem tudta felnyársalni az építészt, mert aza mecset tetejéről elrepült Mekkába – vezekelni a bűnéért. Timur az esetet követően elrendelte birodalma területén a fátyol kötelező viseletét a nők számára. A valóban gigantikus mecsettől csak egy ugrás a holtak városa, Szamarkand nekropolisza, ahol Timur egész népes famíliája, számos feleség, unokaöcs, kishúg stb. - alussza örök álmát. Kivéve Timurt; a vezért Gur-Emir (Az Emír Sírja) mauzóleumba temették.  

Pénzügyek

Szamarkand lenyűgöző, de üres zsebbel itt sem jó érzés mászkálni. A pénzváltás azonban üzbég barátainknál szintén egzotikus élmény. Errefele a dollár a legjobb árfolyamon váltott keményvaluta, de nem mindegy, hol váltunk. Míg a reptéren, szállodában ott jártunkkor 1700 szumot ért egy amerikai dollár, addig a csencselőknél ugyanezért 2400-at adtak. Adja magát tehát, hogy egy helyiek által javasolt valutakereskedőnél szabaduljunk meg dollárjainktól egy köteg szumért cserébe. Így tettünk. Szamarkand belvárosában, egy teljesen ártatlannak kinéző árkádsor alatt állnak a csencselők, de nem ám szétszélednek, ha rendőrnek látszó egyenruhás férfiak jelennek meg;az adok-veszek ugyanúgy megy tovább, az egyenruhások rutinszerűen sétálnak tova. És ha már pénzügyek, Üzbegisztánban ne szégyelljünk alkudni. „Mit képzel, ezért a kelimért 200 dollárt?! Európában ezért hármat veszek a legelegánsabb boltban” – és így tovább; adok-kapok, végül a kereskedő a medreszében lévő bazársorról a vevő után szaladva kiáltotta: „Na jó, mit nem képzel, ötvenért a magáé, de csak mert jó kedvemben vagyok.” A pénzügyi egzotikum része, hogy kártyával, minél távolabb kerülünk Taskenttől annál kevésbé fizethetünk, annál kevésbé találnuk bankautomatát is.

Meleg este szállt le Szamarkandban, a nappali hőség után igen frissítő, életre kel a város. Vendéglők teraszán zene szól, falatoznak a népek, valahol ropják a táncot, piruló saslik illatozik, taxik ármlanak. A viteldíj alku tárgya, de a közel négy kilométeres útért alig 2 dollárnyi szumot adunk a fiatal taxisofőrnek. Majdnem annyit, mint amennyibe a helyi sör korsója kerül a belvárosi kerthelyiségben, ahol végül lecövekelünk. A poharazgató vendégek közül senki sem néz ránk ferdén; ahogy a városban sétálva, itt is biztonságban érezzük magunkat. Ha bárki meg is szólít, őszinte érdeklődéssel kérdezi, hogy a különös külsejű emberek honnan érkeztek.

Folyt. köv.