1957-ben a Szovjetunióban két egymással szorosan összefüggő esemény is történt, amelyre az Amerikai Egyesült Államok kormánya idegesen kapta fel a fejét: Moszkva először augusztusban végrehajtotta első sikeres interkontinentális ballisztikus (R-7) rakétaindítását, majd két hónappal később (október 4.) fellőtte a világűrbe az első mesterséges égitestét-, a Szputnyik-1-et is. A két technikai bravúrnak köszönhetően Washingtonnak így egyértelművé vált, hogy a szovjet fegyverek most már nemcsak Európa nyugati felére jelentenek közvetlen veszélyt, hanem az USA kontinentális részére is.
Dwight D. Eisenhower (1890-1969) elnök az amerikai „rakétapajzs” megerősítése érdekében így ekkor nemcsak a NASA felállítását rendelte el, hanem a nemzetközi konfliktus elkerülése miatt a hadsereg helyett a CIA-t megbízta azzal a feladattal is, hogy az 1955-ben hadrendbe állt U-2 kémrepülőgéppel térképezzék fel az orosz rakétasilók, repülőterek és űrközpontok elhelyezkedését is.
Az amerikai információéhséget/pánikot jól szemléltette az a tény is, hogy a Szovjetunió ekkoriban még meggyőzően tudta a világgal és ellenségeivel elhitetni, hogy Bajkonuri Űrrepülőtér (Космодром Байконур) nem a jelenlegi helyén, hanem attól légvonalban 860 kilométerre keletre, a kazah Karaganda (Караганда) városa (É: 49°50’00”, K: 73°10’00”) melletti Bajkonur falu szélén épült fel. Ennek érdekében Moszkva itt például egy hatalmas kiterjedésű Patyomkin-kilövőbázist is felépített, amelyről Washington 1959 decemberéig azt hitte, hogy valódi-, azaz nem egy újabb orosz katonai díszletvárossal van dolguk a sok hasonló közül.
Az eredeti kilövőállomást (É: 45°51’34”, K: 63°18’49”) a Kreml egyébként Tyuratam (Тюратам) városa felett légvonalban 23 kilométerre építette fel, a hivatalos megnevezése ráadásul Kozmográd (Космоград) volt. (A Bajkonur fedőnevéből lett az idők során ragadványnév, amelyet 1995-ben vett fel hivatalosan az egyébként 1966. június 21-én megalapított Leninszk városa. Tyuratam ma már Leninszk/Bajkonur külvárosa.) Tetézte az amerikaiak zavarát -miután rájöttek az orosz stiklire-, hogy a Francis Gary Powers pilóta vezette U-2 kémrepülőgépet 1960. május 1-én lelőtte a szovjet légvédelem Szverdlovszk (ma ismét Jekatyerinburg) városa felett, így megnyugtató információkat Washington ekkor még/ismét nem tudott beszerezni az eredeti kilövőállomások pontos hollétéről.
Kozmográd-Lenin-Leninszk-Bajkonur
A kezdetben „Tajga” kódnevű űrközpontot és a Leninről elnevezett „űrfalvat” hivatalosan 1955. június 2-án alapították meg-, eredetileg nem is az űrkutatás, hanem a nagyhatótávolságú rakéták kilövése és a rakétatechnika tesztelése érdekében. Az infrastruktúra teljes hiánya (sivatagos terület, több száz kilométernyi út és vasút kiépítésének igénye stb.) miatt a projekt a Szovjetunió egyik legköltségesebb vállalkozása volt. (Az Interfaxra hivatkozva a Vzgljád című orosz lap szerint Oroszország napjainkban 6,16 milliárd rubelt – 44,1 milliárd forintot költ el évente az objektum fenntartására.)
Az építkezési munkálatokat Makszimovics Subnyikov vezérőrnagy irányította. Az 527 katonai mérnököt, 237 technikust és a 2900 fős őrző-védő alakulatokat kezdetben csak fából összeácsolt épületekben szállásolták el, az első vasbeton/panel lakótelepeket 1958. január 29-én adták át, amelyekből – mint már fent említettem- 1966-ban alakult „csak” meg Leninszk városa-, a későbbi Bajkonur. A 6717 négyzetkilométeren elnyúló űrállomást 1960-ban alakították ki egy sokszögű, az égből nézve leginkább egy kinyíló virágra hasonlító, 40 kilövőállomással (Ciklon, Proton, Rokot, Energia, Buran, Szojuz, Zenit, Voszhod stb.) rendelkező objektummá, amelyek között több mint 200 földalatti létesítmény, megfigyelőpont és közlekedőfolyosó helyezkedik el. (Ezeket a létesítményeket 251 zónára osztották fel.) A bunkereket többnyire előre gyártott elemekből, a megfelelő mélységben kiásott gödrökbe zsaluzták be, majd földdel fedték be.
Bajkonur fennmaradásának kulcsa mindig is a vasút volt: A hordozórakéták egy részét ugyanis a moszkvai Energia-üzemben, illetve az ukrán Makarov Déli Gépgyárban gyártották, az üzemanyagot pedig nem ritkán Vlagyivosztok és Leningrád (ma Szentpétervár) teherpályaudvarairól szállították idáig a hatalmas pusztákon keresztül. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az kozmodrom környékén 8-10 egymás mellett futó sínpár is látható. Persze a vasút nemcsak a közlekedésben segítette az űrállomást, hanem abban is, hogy a nagyteljesítményű dízelmozdonyokhoz kapcsolt hordozórakéta-felállító platformokkal tudták csak függőleges helyzetbe felállítani az oroszok rakétáikat és űrrepülőgépeiket a kilövőtornyokra.
Bajkonurból számos történelmi űreszközt lőttek fel az első interkontinentális ballisztikus rakéta (R-7) és az első műholdon (Szputnyik-1) kívül. Innen indult útjára az első élőlényt -Lajka kutyát- űrbe juttató műhold, a Szputnyik-2 (1957. november 3-án); az első, embert is szállító űrhajó, a Vosztok-1 fedélzetén utazó Jurij Gagarin (1961. április 12-én); az első női asztronauta, Valentyina Tyereskova (1963. június 16-án); valamint Farkas Bertalan (1980. május 26-án) űrhajója is.
A romlás virágai
A sikerek mellett persze - sajnos - nem maradtak el a balszerencsék sem: A legkirívóbb ilyen eset 1960. október 24-én történt: egy interkontinentális ballisztikus rakéta prototípusa (R-16) a tervezett kilövés előtt 30 perccel felrobbant 126 (hivatalosan 78) ember halálát oltva ki ezzel. A halottak között volt a főparancsnok, Mitrofán Ivanovics Nyegyelin marsall, A. Noszov és Jevgenyij Osztasev mérnök-ezredesek.
A Szovjetunió szétesésekor is érdekes esetet „produkált” Bajkonur: miután 1991. december 25-én hivatalosan is megszűnt a „Vörös Birodalom”, a Mir-űrállomáson szolgálatot teljesítő Szergej Krikalev űrhajósról nemcsak, hogy „megfeledkeztek” Moszkvában, hanem Kazahsztán függetlenségének kinyilvánításakor, a kozmodromon már „nem volt olyan szakember, aki lehozhatta, illetve fogadhatta” volna az űrben rekedt kozmonautát. Szergej Krikalev csak 1992. március 25-én térhetett vissza a Földre. Sokan őt tartják ma is a Szovjetunió utolsó polgárának.
A birodalom szétesésével persze (kezdetben) az orosz űrprogram is csak csordogáló pénzekből és nyersanyagokból gazdálkodhatott: Ukrajna például váltságdíjat követelt több kulcsfontosságú alkatrész, úgymint például a Kurs rádiótelemetriás dokkoló rendszer legyártásáért, Kazahsztánban rendszeresen kifosztották a bajkonuri szállítmányokat, gyakran állandósultak az áramkimaradások is. 1993 júliusában ráadásul pont egy ilyen áramszünet miatt kellett elhalasztani a Szojuz TM-17 fellövését.
További bonyodalmakat okozott, hogy a 17 milliárd amerikai dollárból megvalósult szovjet űrrepülőgép-program akkor semmisült meg teljesen, amikor a kazahok által rosszul karbantartott 112-es hangár 2002. május 13-án összedőlt, teljesen megsemmisítve a benne raktározott Buran típusú űrrepülőgépet és az Energia nevű hordozórakétát. A tragédiában ráadásul 7 ember is az életét vesztette. Moszkvának sürgősen lépnie kellett, ha űrhatalom akart maradni.
Új űrállomások felé
Moszkva bár 2050-ig szóló bérleti megállapodást kötött Kazahsztánnal a Bajkonuri Űrállomás közös használatáról, a szerződés megkötése óta eltelt idő alatt a Kreml számára egyre nyilvánvalóbb, hogy az űrkomplexum jelentős fejlesztését Asztana nem viseli a szívén, csak a bérleti díjat (évi 3,5 milliárd rubelt), illetve a lehullott rakétafokozatok miatt keletkezett károkért tartja a markát. Taglat Muszabajev, a Kazah Űrügynökség (Kazkozmosz) vezetője például kijelentette, hogy Bajkonur műszakilag bár 2022-ig működőképes, de Oroszország kivonulása esetén ennek a hatalmas kozmikus infrastruktúrának az átvételét nem szabadna elhalasztania a kazah szakembereknek, amikor is sikerülne ellenőrzésük alá vonniuk a két legmodernebb műszaki berendezés, a Szojuz és a Zenit hordozórakéták indítórendszereit.
Ennek függvényében már nem meglepő, hogy 2004-től az oroszok minden katonai műholdjukat már az Északi-sarkkör közelében fekvő plesetski (Плесецк) állomásról lövik fel, ahonnan átlagosan évente 35 fellövés történik. Oroszország 2007-ben további új űrközpontok létrehozását indította el: Az egyik ilyen a Pápua-Új-Guinea partjainál fekvő, de Indonéziához tartozó Biak szigetecske, a másik pedig a szibériai Uglegorszk (Углего́рск) katonai rakétabázis lett - Szvabodnij-18-as jelzéssel -, amelyet korábban felakartak számolni (É: 52°00’00”, K: 128°00’00”.)
Az építkezés elméletileg 2011-ben kezdődött el, a tervek szerint 2015-re már állnak majd a 700 négyzetkilométeres komplexum legfontosabb műszaki objektumai: starthelyek, szerelőcsarnokok, oxigén-, nitrogén- és hidrogén-előállító gyárak, hírkapcsolati rendszerek, irányítóközpont, meteorológiai állomás és egy repülőtér. A második menetben, 2018-ra újabb starthelyeket, kereső-mentő szolgálatot, műszaki bázisokat, lakótelepet és egy nemzetközi szintű repülőteret alakítanak ki. Az egész építkezés és fejlesztés összköltségét mintegy 400 milliárd rubelben határozták meg. Bajkonur –hacsak a kazahok nem gondolják át újra lehetőségeiket és igényeiket- szépen összedől.
