Az 1990-es években egyszer Dublin utcáit róttuk. Szeles, huvös novemberi nap volt, s az eso is elkezdett esni. Éppen egy nagy épület elott álltunk: Viking Múzeum – olvastuk. Na ide bemegyünk egy kicsit felmelegedni, gondoltuk. Így is tettünk. Odabent leültettek minket egy nagy viking hajó fapadjaira, s ahogy összejött a kello számú látogató, minden elsötétült, a hajó ringani kezdett alattunk, fütyült a jeges szél és hullt ránk az eso, kicsit jobban, mint odakint, s közben dermedten hallgattuk a kormányos rekedt üvöltését. A hajó kikötött, s egy sercego fáklya rot fényében a partra vezettek bennünket; egy valósághu viking faluba, ahol a buzös, sötét víz felett pallókon egyensúlyozva lépkedtünk. Amint a tanácskozóházban körben leültettek minket, az is kiderült, hogy foglyok vagyunk, s most állapítják meg, ki mennyit ér. Elárulom, a férfiak közül azok jártak a legjobban, akiknek hosszú hajuk, netán szakálluk volt, oket úrnak tekintették, míg a kopaszok szívtak – mint rabszolgák. A félórás interaktív bevezeto után mindenki mindjárt más szemmel vette szemügyre a múzeumban kiállított tárgyakat. Lám, lám, gondoltuk akkor, hogy fel lehet dobni egy múzeumot, ha élménnyel kapcsolják össze!

Szocialista élményturizmus

Ma már tudjuk, hogy az élménymenedzsment termékével találkoztunk, bár ez anélkül, hogy tudományosan is megfogalmazásra került volna, már csaknem fél évszázada megjelent a szocialista Magyarországon is az idegenforgalomban. Az 1970-es évek elején a Hortobágyra látogató nyugat-európai turistákat megrendezett rablótámadás fogadta, amikor betyáros kinézésu csikósok ezt-azt elraboltak a pusztán szekerezo vendégektol, olykor a csinosabb hölgyeket is beleértve. Természetesen a csárdába érkezéskor ezeket az értékeket, beleértve a hölgyeket is, hiánytalanul és sértetlenül visszaszolgáltatták. A falusi turizmus keretében egy disznótor, a vízi és légi extrém sportok szervezett uzése, a csernobili katasztrófa-, illetve a börtönturizmus, a veszélyes és egzotikus helyekre vezetett „túlélotúrák” mind az élménymenedzsment égisze alatt virágzanak. Nem véletlen tehát, hogy a muértoket és mukedveloket leszámítva a fentiekhez képest „unalmas” múzeumoknak is lépniük kell a látogatók becsábítása terén. Viszonylag könnyu dolguk van a vármúzeumoknak, ahol – mint például Visegrádon, Nagyvázsonyban, Sümegen, Gyulán – látványos várjátékokat lehet rendezni, bár ez szezonálissá teszi az attrakciót. A dublini példa ezen túllépve profeszszionális és állandó élményelemet integrált a múzeum kiállítási repertoárjába. Természetes, hogy például egy Hévízhez hasonló, világhíres turisztikai attrakcióval kevés településünk dicsekedhet, de múzeuma, tájháza vagy legalább helytörténeti gyujteménye szinte mind a 3200 településünknek van.

Regionális imázskonferencia

2012 májusában az Antall József Tudásközpont és a BCE Turizmus-vendéglátás Szak gazdája, a Gazdaságföldrajz Tanszék közösen rendezte meg az elso országimázs-konferenciát a Budapesti Corvinus Egyetemen. Ezen szó esett természetesen a turisztikai desztinációkról is, s Borsod-Abaúj-Zemplén megye közgyulésének elnöke a konferencia sikerét érzékelve úgy határozott, hogy a megye adna otthont az elso magyar regionális imázskonferenciának. A megye – a régió – turisztikai imázsának kialakításához természetesen auditálni (összegyujteni, listázni) kell az imázsépíto adottságokat. Ha a megye mind a 15 kistérségét figyelembe vesszük, megállapítható, hogy csak négyben található olyan desztináció, amely kvázi világhírességnek tekintheto: ilyen a világ egyetlen aktív hidrotermális barlangfürdoje Miskolctapolcán, a tokaji bor, az aggtelek-jósvafoi Baradla-barlang és a matyó hagyomány. Ezeken a helyeken mindenütt van regionális vonzóero is, mint fesztiválok, rendezvények. Ezeken túlmenően a megye öt kistérségében számolhatunk regionális vonzerovel, a többi hatnak egyelore csak helyi vagy mikrokörzetszintu vonzereje lehet. Külön ki kell emelni a regionális vonzóerok közül azt a potenciált, amelyet az átjárható szlovák határ jelent a gömöri és abaúji r égióra, Pelsoc, Rozsnyó, Dobsina, illetve Kassa irányában. Ezek az adottságok azonban passzív értékhalmazt jelentenek. Mit értek ezen? 2012 júniusában Colorado Springsbol Magyarországra látogatott távoli rokonaihoz egy magyar felmenokkel rendelkezo, de magyarul már nem beszélo amerikai tinédzser, akit anyja arra intett, hogy ha Magyarországon van, ne felejtse el megnézni az Aggtelekicseppkobarlangot, merthogy azt „megéri megnézni”. A gyerek felült Budapesten egy a lillafüredi István-cseppkobarlangban. A barlang feltáratlan végpontja a Pokol nevu terem, amely annak idején nem szerepelt a bemutatott útvonalban. Az oda vezeto lépcsot és folyosószakaszt ugyanis állandóan elöntötte a víz. Az idegenvezeto a barlang végében elmondta a csoportnak, hogy arrafelé van a barlang feltáratlan része, amely egyenesen a pokolba vezet. S bár kérte, hogy senki ne menjen oda, természetes, hogy a fiatalemberek és a gyerekek mind lementek a lépcson, és megigézve bámultak a sötétségbe veszo, fekete vízre. Megesett, hogy mi – ha éppen nem voltunk szolgálatban – a folyosószakasz másik oldalán üldögéltünk, a víz másik oldalán, az alvilági sötétségben. S amikor úgy találtuk, hogy egy látogató túl hosszan bámul a semmibe, mély torokhangon felmordultunk vagy nyögtünk egyet. Ilyenkor a váratlan élmény hatására – még a felnottek is – villámgyorsan iszkoltak a csoport után.

Felfelé száll az eső

Természetesen nem lehet mindent degradálni az ijesztgetés vagy a régi vásári komédia szintjére, de a bevezetoben említett dublini példában az „ijesztgetés” a tudományos ismeretterjesztéssel ötvözve még egy kalandparknál is maradandóbb élményt jelent a múzeumlátogatónak; én legalábbis minden Írországba készülonek ajánlom azóta is. Van, amikor maga a természet vállalja az élménymenedzser szerepét – ez a legolcsóbb megoldás. Ha már Írországról esett szó, a nyugati part kétszáz méteres, meroleges sziklafalainak (a Moherszikláknak) meglátogatásánál feltétlen várjuk meg, ha tehetjük, míg elered az eso – ami ott gyakori. Ha ilyenkor nem a közeli turistacentrumba húzódunk be egy kávéra, hanem kimegyünk a sziklaperem szélére, s az eso mellett eros nyugati széllökések is vannak, olyat látunk, amit máskor soha: az eso felfelé fog esni. A vízcseppek az orrunk elott felfelé szállnak, mivel az egyes széllökések nekimennek a sziklafalnak alattunk, s akkora a felhajtóerejük, hogy szabályosan felfújják az esot. Ez is élmény.

Új szakma

Az élménymenedzsment tehát valóságos új szakma kell, hogy legyen a turizmus–vendéglátás szakterületen belül nálunk is. Borsod- Abaúj-Zemplén megyének nincsen olyan Moher-sziklája vagy Grand-kanyonja, amely önmagában is elég vonzóerot jelentene. Ezért az egyszerubb látványosságokat és értékeket kell úgy bemutatni, hogy az élményt jelentsen a látogatónak – ez igaz még egy egyszeru helytörténeti gyujteményre vagy tájházra is. Ha például Telkibányán a bezárt és elfelejtett aranybányákból – szakszeru vezetés mellett – ásványdarabokat vihetnének el a látogatók, nem kétséges, hogy megnone iránta az érdeklodés. Természetesen ötletekkel tele a padlás, az „aranybánya-turizmus” már az 1990-es évek elején felmerült; akkor a természetvédelem akadályozta meg, mondván, hogy a bányákban védett denevérfajok is élnek.

Az élményturizmust, az élménymenedzsmentet meg lehet és kell tanulni, odafigyelve a személyiségi jogokra, a biztonsági intézkedésekre és a bemutatandó érték védelmére egyaránt. Enélkül ma már nem versenyképesek a turisztikai termékek. Nem kell attól félni, hogy egyes élményelemekkel túlzottan kommercializáljuk az adottságainkat, s ezzel mintegy degradáljuk oket; attól nem lett kevesebb a Dobsinaijégbarlang látogatóinak a száma, hogy az autóparkolóban két lábon járó jegesmedvék fényképeztetik magukat a turistákkal. Az élményturizmus határterülete a kreatív turizmus. Már az eddigiekbol is látszik, hogy ha egy-egy potenciális turisztikai attrakciót élménnyé akarunk formálni, szükség van a kreativitásra.

Látnivalóból élmény

Igen, jó dolog, ha Borsod-Abaúj-Zemplén megye regionális imázskonferenciát rendez; ráfér a megye turizmusára a tudományos, szakmai alapokon álló újítás s a hagyományos látnivalók élménnyé alakítása. De imázsról – arculatról – lévén szó nem szabad elfelejteni, hogy ezt az arculatot eloször a helyi lakossággal kell „megvásároltatni”, vagyis érdekeltté tenni oket az eladásban. Ha ok nem t artják magukénak a saját értékeiket, vagyis nem „vevok” rá, akkor vajmi kevés a remény arra, hogy a kialakított turisztikai termék arculata eladható lesz. Jó példa erre Rudabánya esete. A 12 millió éves oshominida-lelet igazi régészeti világszenzáció, hiszen az antropológia és a teológia viszonyában kiemelt jelentoségu, mégis a 2. kép listáján a kazincbarcikai kistérségben csak mint „helyi” jelentoségu imázsformáló desztinációt tüntettem fel. Éspedig azért, mert a helyi lakosság nem vette meg – pontosabban többször széthordta – az ott felépített bemutatóhelyeket; így az illetékes hatóság a lelohely befedését, kvázi megszüntetését rendelte el annak idején. Vagyis jelenleg a lelohely nem igazán létezik. Vagy itt a miskolctapolcai régi strandfürdo esete; az ország egyetlen meleg vizu folyója, a Hejo-patak évtizedeken át szinte keresztülfolyt a tapolcai strand medencéin, amelyek, ahelyett hogy az ország egyik legélvezetesebb vizu strandját szolgálnák, hosszú évek óta zárva vannak. Funkcióját a barlangfürdo bovítése vette át, ami hihetetlen zsúfoltságot okoz – éppen ott, ahol ezt nem szabadna; egy világattr akcióban. Az ilyen adottságoknak nem is a védelme, hanem a helyi lakossággal való elfogadtatása az igazi kihívás, aminek módjairól a borsodi turisztikai döntéshozóknak még sokat kell töprengeniük.

Ezért is lesz igen hasznos egy ilyen borsodi konferencia az Antall József Tudásközpont és a Corvinus Egyetem részvételével, amelynek doktori iskolájában az idén látott napvilágot az egyik elso, turisztikai élménymenedzsmenttel foglalkozó disszertáció, amelyet a dunaszerdahelyi Zátori Anita jegyez A turisztikai élményteremtés módjának feltárása címmel. A helyi és regionális arculatépítésért is felelos TDM (turisztikai desztinációmenedzsment) szervezetek képviseloi mellett remélhetoleg megjelennek a konferencián kistérségi menedzserek és polgármesterek is. Eloadásaikban, hozzászólásaikban nemcsak a jól ismert tokaji, aggteleki, miskolci, mezokövesdi, tiszaújvárosi, sárospataki, újhelyi értékek élménnyé alakítása tartana számot érdeklodésre, hanem az ózdi, szikszói, encsi, mezocsáti, kazincbarcikai, gönci, szerencsi, bodrogközi kistérségek sajátos, kevésbé közismert adottságaira épülo élménykreálás lehetosége is!